Egy fogadja be az Egyet

„….. Képzeljük el, mintha az ember egy kis szerve fájna. A fájdalom azonban elsősorban az elmében és a szívben érezhető. A szív és az elme az ember egészét alkotják, és természetesen egyetlen szerv érzése nem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amelyet az ember teljes lénye érez, hiszen elsősorban ott érezzük a fájdalmat.

Hasonlóképpen van ez a fájdalommal is, amelyet az ember érez, amikor elszakad a Teremtőtől. Mivel az ember csupán a Shechina egyetlen szerve, hiszen a Shechina Izrael közös lelke, ezért egyetlen szerv érzése nem hasonlít az általános fájdalom érzéséhez. Vagyis a Shechina-ban szomorúság van, amikor a szervek elszakadnak tőle, és ő nem tudja ápolni szerveit.

(Azt kell mondanunk, hogy ez olyan, mint amit bölcseink mondtak: „Amikor az ember megbánja, mit mond a Shechina? »Könnyebb, mint a fejem.«”) Azzal, hogy nem kapcsolja magához a távolságtól származó bánatot, elkerüli, hogy beleessen a saját maga számára való fogadás vágyának csapdájába, ami a Kedusha-tól való elszakadásnak számít.

Ugyanez vonatkozik arra is, amikor valaki bizonyos közelséget érez a Kedushahoz, amikor örömöt érez amiatt, hogy a Teremtő kegyeit élvezi. Akkor is azt kell mondania, hogy öröme elsősorban abból fakad, hogy most fenn, a Shechina-ban is öröm van amiatt, hogy közel hozhatta hozzá a magánszervét, és hogy a Shechina-nak nem kellett kiküldenie a magánszervét.

És az ember abból merít örömöt, hogy a Shechina-t megörvendeztetve jutalmat kap. Ez összhangban van a fenti számítással, miszerint amikor a résznek öröme van, az csak a teljes öröm egy része. Ezen számítások révén elveszíti egyéniségét, és elkerüli, hogy csapdába essen a Sitra Achra által, ami a saját haszna érdekében való fogadás vágya…”

Baal HaSulam Shamati 1. Nincs más Rajta kívül

Van egy egyetlen, mindent átható és mindenható erő, amely életet teremt és az egész valóságot irányítja.

Ezt tárják fel a nagy kabbalisták – nem hitként, hanem elérésként. Azt mondják nekünk, hogy létezésünk célja nem csupán az, hogy éljünk, túléljünk vagy sikeresek legyünk ebben a széttöredezett világban, hanem hogy felfedjük ezt az egyetlen, jóságos erőt, és hasonlóvá váljunk hozzá.

Hasonlóvá válni azt jelenti, hogy elsajátítjuk a természetét: a tiszta, feltétel nélküli szeretetet és az adakozást.

De a végső cél még mélyebb – az, hogy érezze, megértse, és végül igazolja abszolút egységét.

És itt rejlik a rejtett kulcs: „Egy fogadja be az Egyet.”

Nem érzékelhetjük az egységet, miközben elkülönülünk.

Nem igazolhatjuk az egységet, miközben megosztottságban élünk.

Nem érhetjük el az Egyet – hacsak mi magunk nem válunk eggyé.

Jelenleg minden, amit érzékelünk, az ellenkezőjét kiáltja.

Egy összetört valóságot látunk – számtalan embert, számtalan vágyat, számtalan erőt, amelyek különböző irányokba húznak. Maga a természet is rétegekre osztottnak tűnik: élettelen, növényi, élőlény és emberi. Az emberiségben pedig a szétválasztottság éri el legfájdalmasabb formáját.

Nem egyszerűen egymástól élünk – egymás ellen élünk.

A sikert a felsőbbrendűséggel mérjük.

Úgy haladunk előre, hogy mások felett lépünk át.

Úgy védjük magunkat, hogy kárt okozunk a környezetünkben.

Minél jobban fejlődik az emberiség, annál inkább kiderül ez a belső törés. A konfliktusok elmélyülnek. A háborúk szaporodnak. Még a békére irányuló kísérleteinket is a dominancia és az irányítás vezérli – ugyanaz az ego, amely a problémát is létrehozta.

Így tehát a gyógyítás helyett csak súlyosbítjuk a betegséget.

Minden pillanattal egyre világosabbá válik, hogy a probléma nem kívülünk van.

A probléma a természetünk.

Egy olyan természet, amely teljes mértékben önző, önigazoló, és képtelen igazán figyelembe venni bármit is önmagán kívül. Egy olyan természet, amely korlátlanul fogyaszt, mint egy rák, amely végül elpusztítja azt a testet is, amelyben él.

És mégis, ez a természet nem hiba.

Szándékosan hozták létre – hogy felismerjük, megértsük romboló erejét, és őszinte vágyat érezzünk arra, hogy felülemelkedjünk rajta.

Mert nem javíthatjuk ki azzal, hogy elnyomjuk.

Nem járhatunk túl rajta.

Nem menekülhetünk előle.

Csak felette tudunk átalakulni.

Ezért van szükség egy speciális módszerre.

Olyan módszerre, amely nem az egó kitörlésére törekszik, hanem felette egy újfajta érzékelést épít fel. Egy második természetet.

Egy olyan természetet, amely nem hozzánk tartozik, hanem a Teremtőtől származik.

Ezen a módszeren keresztül az ember meglátja az igazságot: hogy minden szenvedés az elválasztottságból fakad, és minden beteljesülés a kapcsolódásból.

És fokozatosan bekövetkezik egy változás – eleinte alig észrevehető, de forradalmi.

Ahelyett, hogy azt kérdezné: „Mit érzek?”

Az ember azt kezdi kérdezni: „Mit érez az egész rajtam keresztül?”

Ahelyett, hogy a saját szűk szívében élne, az ember kezdi érezni a közös élet lüktetését.

De ez az átalakulás nem történhet meg egyedül.

Szükség van egy helyre, ahol az egységet gyakorolni lehet – nem mint ötletet, hanem mint élő valóságot.

Ezért történik a munka kis, elkötelezett csoportokban – ahol az egyének tudatosan úgy döntenek, hogy nem az egójuk szerint, hanem az egység célja szerint viszonyulnak egymáshoz.

Egy ilyen csoporton belül valami rendkívüli kezd kialakulni.

Egy új felfogás jelenik meg: hogy nem vagyok elkülönülve, hogy nem vagyok független, hogy önmagamban nem vagyok teljes lény.

Része vagyok.

Egy sejt.

Egy szerv egy egyetlen, élő szervezetben.

És éppúgy, mint a testben, minden rész élete teljes mértékben attól függ, hogy kapcsolódik-e az egészhez.

Ekkor a bölcsek szavai élő érzéssé válnak.

Ha egy kis rész szenved – az egész szenved.

Ha egy rész örül – az egész örül.

De ennél is több: az egész fájdalma végtelenül nagyobb, mint a rész fájdalma.

Az egész öröme végtelenül nagyobb, mint a rész öröme.

És hirtelen minden megváltozik.

A szenvedésem már nem az enyém.

Az örömöm már nem az enyém.

Minden egy közös rendszeren keresztül áramlik.

És ezzel együtt jön egy mély, szinte elviselhetetlen felelősség:

Ha elszakadok – kárt okozok az egésznek.

Ha közömbös maradok – növelem a szenvedést.

Ha nem adom meg, amit adni tudok – visszatartom magát az életet.

Ugyanakkor egy újfajta öröm születik.

Egy öröm, ami nem a fogadásból, hanem a részvételből fakad.

A hozzájárulásból.

Abból, hogy még a legkisebb részt is közelebb hozzuk az egészhez.

Ez az, amit jelent a Shechina – a kollektív lélek – megelégedettségének megteremtése.

Ez az öröm, hogy az egész helyreáll, még ha csak kissé is.

És ebben az örömben az egyéniség feloldódik – nem veszteségként, hanem felszabadulásként.

Mert ami megmarad, az nem üresség, hanem a végtelenbe való beilleszkedés.

Így kezdünk el közeledni az igazsághoz:

Nincs sok lény – csak egy van.

Nincs sok élet – csak egy élet van.

Nincs sok erő – csak egy erő van.

És mindannyian annak részei vagyunk.

A Teremtő egységének érzése nem valami, amit elképzelhetünk vagy elhihetünk – ez valami, amivé válnunk kell.

Csak akkor, ha egyesülünk, még ha csak kis mértékben is, kezdjük el érezni az egyetlen, jóságos erő áramlását közöttünk – mint egy élő áramlatot, amely átáramlik egy helyreállított testen.

Ezt nevezik életnek.

Nem az életnek, amelyet most ismerünk, az ego határain belül – hanem egy magasabb életnek, egy megosztott életnek, egy kapcsolódás életének.

Egy életnek, ahol az egyén valóban befogadja az Egyet.