Ébredés az elképzelt világból

Az érzékelés, az elkülönülés és a spirituális valóság természetéről

„Kérdés a Facebookról: Vajon a »valós világ« és az »elképzelt világ« fogalmát kizárólag maga az ember határozza meg? Ennek következtében szubjektívek? Vagyis vitathatók?

Válasz: Természetesen. Végső soron nem mondhatjuk, hogy az, amit az ember érzékel, objektíven létezik. Az ember önmagán belül érzi, és ez az érzékelés változik, mert az ő észlelése saját magához viszonyítva szubjektív.

De mi arról beszélünk, miként létezünk: milyen minőségben, térben, időben, mozgásban, világban és így tovább.

Ezért a Kabbala arról beszél, hogyan érzékelhetjük létezésünk tökéletes szintjét, ahol késztetéseinket, tulajdonságainkat, fejlődésünket, gondolatainkat és vágyainkat semmi sem korlátozza. Az embert sem idő, sem tér nem korlátozza semmiben, amit el tud képzelni! A Kabbala bölcsessége ebbe az állapotba vezet el bennünket.

Úgy gondolom, ez jobb a mai világnál.”

Forrás: Rav Dr. Michael Laitman, KabTV: „News with Michael Laitman”, 2017. február 15.

Vannak pillanatok, amikor a valóság teljesen szilárdnak tűnik. A körülöttünk lévő szoba, a test, amelyben élünk, a szeretteink és az elménken átfutó gondolatok – mind megkérdőjelezhetetlennek látszanak. Reggel felébredünk, és belépünk egy világba, amely mintha csak ránk várt volna. Megérintjük, megmérjük, emlékezünk rá, és terveket készítünk benne. Mi lehetne ennél valóságosabb?

A Kabbala mégis arra kér bennünket, hogy fontoljunk meg egy mélységesen nyugtalanító lehetőséget: talán amit valóságnak nevezünk, nem a valóság a maga valódi mivoltában, hanem csupán az a kép, amelyet jelenlegi érzékeink hoznak létre bennünk.

Ez nem azt jelenti, hogy életünk értelmetlen, vagy hogy a szenvedést és a szeretetet egyszerűen illúzióként félresöpörhetjük. Valami finomabb és radikálisabb dologról van szó: mindent, amit átélünk, egy belső rendszer szűr meg, és soha semmit nem érzékeltünk közvetlenül ezen a rendszeren kívül.

A képet ismerjük, de azt a valóságot még nem, amely létrehozza ezt a képet.

A bennünk vetített film

Olyan ez, mint amikor egy eszméletlen ember agyát elektródákhoz kapcsolják. Filmet vetítenek az elméjébe. Nevet, sír, megrémül, majd megkönnyebbülést érez. Az élményen belül minden valóságosnak tűnik. Nem tudja, hogy a táj, az események, sőt még a saját reakciói is benne jönnek létre.

A kabbalisták szerint ez jól szemlélteti jelenlegi érzékelésünket.

Azt hisszük, hogy rajtunk kívül pontosan olyan világ létezik, amilyennek látjuk. Ezt a világot tárgyakra, emberekre, távolságokra, mozgásokra és eseményekre osztjuk. Önmagunkat térben elhelyezkedő, az időben mozgó testként tapasztaljuk. Ám mindaz, amit erről a látszólag külső világról tudunk, érzékeinken keresztül jut el hozzánk, és bennünk rendeződik egésszé.

A fa, amelyet látunk, vizuális élmény. A dal, amelyet hallunk, auditív élmény. Egy másik ember kezének melege bennünk regisztrált érzet. Még az az érzés is az észlelésünkben keletkezik, hogy »én itt vagyok, a világ pedig ott van«.

Soha nem lépünk ki önmagunkból, hogy belső képünket összevessük a tőlünk függetlenül létező valósággal.

Ezért nevezik a kabbalisták a világunkat »elképzeltnek«. Nem pusztán abban a hétköznapi értelemben elképzelt, hogy kitalált volna. Azért elképzelt, mert képként formálódik meg bennünk – és mert jelenlegi állapotunkból nem tudunk e képen kívülre állni, hogy objektíven ellenőrizzük.

A filmen belül vagyunk, miközben azt próbáljuk eldönteni, hogy a film valóságos-e.

Az illúzió a megfigyelőt is magában foglalja

Ennek a tanításnak a legnyugtalanítóbb része az, hogy nem áll meg a külső világnál.

Amikor általában illúzióról beszélünk, feltételezzük, hogy valaki, aki valóságos, megtévesztés áldozata lett. Én létezem, csak téves képet alkottam a világról. A zavar mélyén az ismerős »én« érintetlen marad.

Félreértésünk és tévképzetünk azonban ennél messzebbre nyúlik. Nemcsak az észlelt világ, hanem az azt jelenleg érzékelő én is az elképzelt képhez tartozik.

A test, az ego, a gondolatok áramlása és az ismerős érzelmi identitás mind jelenlegi érzékelési módunk elemei. Ezért az a személy is a kép része, aki azt mondja: »Én képzelem el ezt a világot.«

Ezt nehéz elfogadni, mert az én valóságához mélyebben ragaszkodunk, mint bármi máshoz. Megkérdőjelezhetjük véleményünket, emlékeinket, sőt még érzékeinket is, de minden kérdés alatt ott áll a néma bizonyosság: legalább én itt vagyok.

A Kabbala nem törli el az embert. Azt kérdezi, mi is az ember valójában.

Lehet, hogy a legmélyebb énünk nem a gondolatok, félelmek és vágyak ama múló együttese, amelyet megszokásból »énnek« nevezünk. Lehet, hogy ami bennünk valóságos, az egy még teljesen fel nem ébredt lehetőség: képesség arra, hogy az önérdek szűk határain túl érzékeljünk.

Ebből a nézőpontból a spirituális ébredés nem egy már kész identitás tökéletesítése. Egy másfajta létezés kibontakozása.

Miért kerültünk egy elképzelt világba?

Ha a világunk tökéletlen és elképzelt, miért létezik egyáltalán?

A kabbalisztikus válasz adja e tanítás érzelmi magját: ez az állapot azért létezik, hogy szabadon és önállóan léphessünk be a valódi valóságba.

Ha a spirituális valóság automatikusan tárulna fel előttünk, teljesen maga alá gyűrne bennünket. Nem lenne valódi önállóságunk, ahogyan egy kisgyermeknek sincs önálló viszonya ahhoz a világhoz, amelynek értékeit a felnőttek ültették belé.

Ehelyett rejtettségben kezdünk. Elkülönültnek, bizonytalannak és gyakran fájdalmasan magányosnak érezzük magunkat. Nem kapunk megkérdőjelezhetetlen látomást a Teremtőről vagy a létezés mélyén meghúzódó egységről. Az igazság iránti vágyat magából a rejtettségből kell kifejlesztenünk.

Az elképzelt világ tehát nem kegyetlen tréfa. Védett tér, amelyben megszülethet a szabadság.

Itt feltehetjük a kérdést, mi a valóságos. Elégedetlenné válhatunk az ösztönök és az önérdek által teljesen uralt létezéssel. Felkészülhetünk egy másfajta érzékelésre – nem azért, mert ránk kényszerítették, hanem mert mi magunk kezdtünk vágyni rá.

Ebben az értelemben még a zavarodottságunknak is célja van. A sötétség lehetővé teszi, hogy szabad vágyakozás szülessen a fény iránt.

A világok az emberben vannak

A kabbalisztikus szövegek spirituális világokról, fokozatokról, erőkről, fényekről és edényekről beszélnek. Nyelvezetük úgy hangozhat, mintha a látható világegyetemen túli természetfeletti tájakat térképeznék fel.

A tanítás azonban óva int attól, hogy ezeket a leírásokat térbeli értelemben vegyük.

A kabbalisták azért írják le úgy a spirituális világokat, mintha fent, lent, belül vagy kívül lennének, mert az emberi nyelvnek szüksége van efféle különbségtételekre. A spirituális megértésben azonban ezek a világok a lélek helyreigazított érzékelésében tárulnak fel.

A teljes spirituális rendszert az Adam HaRishonnak nevezett struktúra – a közös lélek – írja le. Ennek összetörése hozza létre az elkülönülés tapasztalatát: belső és külső, én és mások, magasabb és alacsonyabb, szent és hétköznapi.

A kabbalisták szerint a különálló világokról szerzett tapasztalatunk a még nem teljesen helyreigazított érzékelést tükrözi. Azért látjuk töredékekben a valóságot, mert töredezett az az edény, amelyen keresztül érzékeljük.

Amikor az edény helyreigazul, a valóságot többé nem egymástól elszakadt területek gyűjteményeként tapasztaljuk. A lélek felfedezi, hogy minden világ és az egész létezés egyetlen, egységes rendszerben foglaltatik.

Az egyén és a világ közötti látszólagos határ oldódni kezd – nem az egyéniség eltörlésével, hanem azoknak a kapcsolatoknak a feltárásával, amelyek minden részt minden más résszel összekötnek.

Erők élő hálózata

A Kabbala arra hív, hogy a valóságot erők mérhetetlenül összetett hálózataként képzeljük el.

Minden elem az összes többihez fűződő viszonyában létezik. Erők más erőkön keresztül hatnak, rendszerek rendszereken belül léteznek, és megszámlálhatatlan kölcsönhatás fut össze a közös lélek fejlődésében.

Jelenlegi érzékelésünkben különálló tárgyakat és elszigetelt eseményeket látunk. Látjuk, hogy az egyik ember segít, a másik pedig árt. Itt veszteséget, ott találkozást élünk át; döntést hozunk, amelynek következményei látszólag csak a saját életünkre korlátozódnak.

E töredezett kép alatt azonban a Kabbala egyetlen rendszert ír le, amelyben semmi sem igazán elszigetelt. Minden vágynak, szándéknak és kapcsolatnak megvan a maga helye az egészben.

A világok külső hálózata és a lélek belső szerkezete tehát nem két külön valóság. Megfelelnek egymásnak. Ami kívül jelenik meg, és amit belül élünk át, ugyanannak a rendszernek összefüggő kifejeződései.

Ez a látomás elsöprő lehet, de mély vigaszt is nyújthat. Azt sugallja, hogy létezésünk sem nem véletlen, sem nem magára hagyott. Még ha nem is látjuk az összefüggéseket, valami egészhez tartozunk.

Fájdalmunk részben abból fakad, hogy ettől az egésztől elszakítottnak érezzük magunkat.

A spirituális fokozatok közötti küszöb

A kabbalisták arról a különös ürességről is beszélnek, amely a spirituális állapotok között jelenik meg.

Az ember ébredést, tisztánlátást és kapcsolódást élhet át – majd elveszítheti mindezt. Ami egykor élőnek tűnt, eltávolodik. Úgy érezheti, hogy visszazuhant a hétköznapi, elképzelt világba.

A Kabbala ezt a köztes időszakot a »semmibe« való visszatérésként írja le.

Egy új fokozat nem egyszerűen az előző kifinomult folytatása. A kettő között törés húzódik. A régi érzékelésnek ki kell merítenie önmagát, mielőtt megszülethet az új.

Ez más jelentést ad a spirituális alászállásnak. Az ihlet elvesztése nem feltétlenül jelenti azt, hogy az út kudarcot vallott. Néha az üresség az a tér, amelyben egy teljesen új forma megjelenhet.

Az emberi életben sok ilyen küszöb van. Egy identitás összeomlik. Egy kapcsolat megváltozik. Egy hit, amely korábban megtartott bennünket, többé nem tűnik igaznak. Kétségbeesetten próbáljuk visszaszerezni azt, ami elveszett, és nem vesszük észre, hogy az előző forma talán már nem képes továbbvinni bennünket.

A köztes időszak halálnak érződik, mert valami valóban véget ér bennünk. Spirituális nézőpontból azonban a fokozatok közötti »semmi« egyben születési hely is.

Eltűnünk az érzékelés egyik módjából, mielőtt egy másikban ébrednénk fel.

A nyelv, amely segít felébrednünk

Ha a spirituális valóság jelenlegi érzékeinken túl rejlik, hogyan beszélhet róla bárki?

A Kabbala válasza az »ágak nyelve«. Az ebből a világból vett szavak – fény, edény, gyökér, ág, világ, test – spirituális erőkre és kapcsolatokra utalnak.

Ezekkel a szavakkal óvatosan kell bánnunk. A spirituális »fény« például nem fizikai világosság. A kabbalisták a világunkban hozzá legközelebb álló érzelmi megnyilvánulásként azt a hirtelen vágyat írják le, hogy az ego fölé emelkedjünk, és szeretetben, kapcsolódásban közeledjünk egy másik emberhez.

A spirituális fény nem pusztán intellektuális izgalom, felfokozott érzelem vagy személyes öröm. Első jele a másokhoz fűződő viszony megváltozása. Felébreszti az adakozás minőségét: a vágyat arra, hogy adjunk, egyesüljünk, és személyes haszon nélkül részt vegyünk egy másik ember életében.

Ebben a szeretetben az ember magát a rendszert kezdi érzékelni. A valóság a kapcsolódáson keresztül válik láthatóvá.

A Kabbala nyelve ezért több, mint meghatározások gyűjteménye. A kabbalisták olyan sablonhoz hasonlítják, amelyet a valóságra helyezünk. Amikor a szavakat az adakozás tulajdonságain keresztül értjük meg, nem pedig a hétköznapi egoista képzettársítások alapján, a valóság rejtett kapcsolatai jelentést kezdenek nyerni.

A sablont azonban nem lehet pusztán az értelemmel elsajátítani. Az embernek vágynia kell a szavak belső jelentésére. A nyelv megmutathatja az ajtót; az átalakulás teszi lehetővé, hogy belépjünk rajta.

Az elkülönüléstől a valóságig

Az »elképzelt világ« végső soron az elkülönülésen keresztül érzékelt világ.

Én itt érzem magam, másokat pedig ott. Mindent aszerint mérek, hogy szolgál-e vagy fenyeget engem. Még a szeretetbe is gyakran birtoklás, félelem és a beteljesülés iránti vágy vegyül. A valóság az ego szűrőjén keresztül érkezik, és az én köré rendeződik.

A Kabbala nem azt kéri tőlünk, hogy vessük meg ezt az állapotot. Azt kéri, hogy ismerjük fel a korlátait.

A kivezető út nem fizikai menekülés. Nem a társadalomtól való visszavonulás, nem a test elhanyagolása, és nem is a hétköznapi kötelességek megtagadása. Annak a kapcsolatnak a helyreigazítása, amelyen keresztül a valóságot érzékeljük.

Ahogy az adakozás minősége fejlődik, más emberek többé nem pusztán külső alakoknak tűnnek, akik velünk versengenek a világban elfoglalt helyért. A kapcsolódás feltárja, hogy ugyanahhoz a spirituális testhez tartoznak, mint mi.

A valóság azért változik meg, mert az érzékelő változik meg.

Ami korábban különálló lények világának látszott, fokozatosan élő egységként tárul fel. A külső film elveszíti abszolút tekintélyét, és a szeretet, az adakozás és a kapcsolódás erői valóságosabbá válnak az érzékeink elé táruló felszíneknél.

A felébredés bátorsága

Amikor először halljuk, hogy világunk elképzelt, az hidegnek vagy nihilistának tűnhet. Ha minden eltűnik, akkor mi számíthat egyáltalán?

A kabbalisztikus tanítás ennek éppen az ellenkezőjére mutat rá.

Jelenlegi formáink múlandók, ám a bennük rejlő lehetőség mérhetetlenül fontos.

Minden őszinte kísérlet, amellyel önmagunkba zártságunk fölé próbálunk emelkedni, minden kapcsolódásra tett erőfeszítés és minden vágyakozás az igazság felfedezésére egy új érzékelőszervet készít elő.

Az elképzelt világ azért számít, mert ebben tanulunk meg vágyni a valóságra.

Nem kell úgy tennünk, mintha már felébredtünk volna. Elég, ha elkezdjük megkérdőjelezni a filmet, megvizsgáljuk a figyelmünket irányító erőt, és észrevesszük azokat a falakat, amelyeket az ego emel közénk és mások közé.

Ekkor a kérdés – »Mi a valóságos?« – megszűnik elvont filozófia lenni. Csendes sajgássá válik a szívben.

És talán ez a sajgás már maga a felébredés kezdete.