A testi érzékeléstől a spirituális önállóságig
Kérdés: Mi az adakozás?
Válasz: Az adakozás a felső erőhöz való hasonlóság. A Felső ad nekem, én pedig Neki. Mindig abból tanulok, amit Ő tesz értem, és ebből tudom meg, mit kell tennem Érte. Nem tudom, milyennek kell ennek lennie. Teljes ürességben vagyok. Semmit sem értek és semmit sem érzek.
Példát kell kapnom, mert valójában nem tudom, mi a keserű és mi az édes, mi az igaz és mi a hamis. Most minden teljesen új számomra. Semmi sem maradt bennem abból, ami korábban volt. E világ fölé emelkedtem; vagyis az állati érzékszerveim ilyen magasságban már nem működnek.
Valahová az űrbe, egy üres térbe léptem ki, ahol egyáltalán semmim sincs. Teljesen új belső meghatározásokat és megkülönböztethető tulajdonságokat kell elsajátítanom. Olyan ez, mint egy kalibrálatlan műszer. Most minden paramétert be kell táplálni, hogy megteremtsük működésének alapját. Ezeket az adatokat a felső erőtől kapom. A Felső tanít meg arra, mi a jobb és a bal, a fent és a lent, a keserű és az édes, a magas és az alacsony, és így tovább.
Kezdem átvenni az Ő tulajdonságait, megértését és értelmét; mindent Tőle szerzek meg, és ennek megfelelően uralmat gyakorlok a bennem lakozó vágy fölött, és irányítom azt. Maga a vágy csupán nyers, megmunkálatlan anyag.
Azok a tulajdonságok, amelyek változatlanul megmaradnak az emberben, az állati szinthez, a fizikai testemhez tartoznak; ebben továbbra is a természetének megfelelően kell működnöm. Emberi tulajdonságaim úgyszólván teljesen eltűnni látszanak. Most kezdek mindahhoz, ami az állati szint fölött van, valódi Emberként (Ádámként) viszonyulni.
Anyagi szinten egyszerűen állat maradok, mint mindenki más. Mindenkihez hasonlóan orvosi kezelésre szorulhatok, orvoshoz kell járnom, és számos más követelménynek kell eleget tennem testem fenntartása érdekében. Az állati szint fölött azonban, ahol már Ádámként (emberként) kezdek létezni, számításaim természetesen a felső erőhöz való hasonlóságom mértékének megfelelően változnak.
Ezek a számítások furcsának tűnhetnek a környezetem számára. Ezért a kabbalisták tudják, miként rejtsék el őket, vagy elkülönülnek és elrejtőznek a társadalom elől.
Rav Dr. Michael Laitman, Napi kabbala lecke, 2026. április 26.; RABASH: „A vita utáni béke fontosabb, mint az, ha egyáltalán nincsenek viták”
A testi érzékelésből a spirituális érzékelésbe való átmenet nem menekülés ebből a világból, és nem is a kapni akarás elpusztítása. Mélyreható változás abban, ahogyan a vágyat irányítjuk.
Az átmenet előtt az egoista rendszer megkérdőjelezetlen természetünkként működik. Utána ugyanez a rendszer olyasmivé válik, amit felismerhetünk, megvizsgálhatunk, végül pedig irányíthatunk. Ugyanakkor a spirituális rendszert nem egy újabb, akaratunktól független állapotként kapjuk meg. Tudatosan, erőfeszítés révén sajátítjuk el.
Az átmenet ezért többet eredményez annál, mint hogy az egyik valóságot felváltja egy másik. Lehetővé teszi, hogy az ember mindkét valóságot elérje, és közöttük egy valóban független ént kezdjen felépíteni.
Két rendszer és egy semleges vágy
A kapni akarás a teremtés alapvető anyaga. Önmagában sem nem szent, sem nem romlott, sem nem spirituális, sem nem testi. Egyszerűen a beteljesülés megtapasztalására irányuló vágy.
Formáját a használatát irányító szándék határozza meg.
Amikor a vágy az önmagáért való befogadás szándéka alatt működik, a Klipa vagy Klipot nevű rendszert alkotja. Amikor az adakozás szándéka alatt működik, a Kedusa, vagyis a szentség rendszerét alkotja.
Ez a két szándék a valóság két különböző érzékelését hozza létre. A befogadás szándéka építi fel azt a tapasztalatot, amelyet „ennek a világnak” nevezünk. Az adakozás szándéka pedig azt, amelyet „spirituális világnak” vagy „eljövendő világnak” nevezünk.
A különbség nem magában a vágyban rejlik. Ugyanaz a vágy szolgálhatja bármelyik rendszert. A vágy fölötti irány — önmagunk felé vagy az adakozás felé — határozza meg, melyik világot tapasztalja meg az ember.
Ösztönösen csak azért azonosulunk a befogadás szándékával, mert életünket annak uralma alatt kezdjük. Az egoizmust „énként” éljük meg, míg az adakozás idegennek és természetellenesnek tűnik. Ez az ismerősség azonban nem bizonyítja, hogy az egoizmus a valódi identitásunk. Csupán azt jelenti, hogy kezdetben annak programjába helyeztek bennünket.
Ha semlegesen állhatnánk a két rendszer között, egyik szándék uralma alatt sem, akkor két egyenrangú erőként jelennének meg előttünk. A lélek úgy állna közöttük, mint a mérleg egyensúlyi pontja, és a jót meg a rosszat nem a közvetlen személyes élvezet, hanem egy magasabb mérce szerint határozhatná meg.
Az első rendszer megszerzése azáltal, hogy fölé emelkedünk
A spirituális fejlődés előtt valójában nem mi birtokoljuk az egoista rendszert. Az birtokol bennünket.
A kapni akarás határozza meg, mire figyelünk fel, hogyan értelmezzük a körülményeket, és mely cselekedetek tűnnek érdemesnek. Mindent magunkba fogadunk a környezetünkből, majd a személyes haszon mérlegelésén keresztül dolgozzuk fel. Döntéseinket a természet, a társadalom és az élvezet hajszolása irányítja, gyakran anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.
Az ember csak akkor kezdi megszerezni az első rendszert, amikor küzdeni kezd vele.
E küzdelem révén láthatóvá válik a rendszer szerkezete. Ígéretei, örömei, félelmei és korlátai megvizsgálhatóvá válnak. Az ember felfedezi, hogyan fordul automatikusan minden benyomás az önérdek felé, és miként sajátíthatja ki kezdetben még a spiritualitás iránti törekvést is az ego.
Eleinte a második állapot éppen azért tűnhet vonzónak, mert valami jobbat ígér az énnek: örökkévalóságot, beteljesülést, tudást, szabadságot vagy menekülést a szenvedés elől. Az ember továbbra is az első rendszer számításain keresztül vágyik a spiritualitásra.
Fokozatosan világossá válnak e megközelítés korlátai. A spirituális állapot nem szerezhető meg nagyobb egoista jutalomként. Új szándékot kell felépíteni — olyat, amely egyre függetlenebb a személyes haszontól.
Az egoista rendszer hiányosságainak feltárásával és az azok fölé emelkedéssel az ember megszűnik annak öntudatlan uralma alatt állni. Így szerzi meg valóban az első rendszert.
Valamit spirituálisan megszerezni nem azt jelenti, hogy belehelyeznek bennünket. Azt jelenti, hogy megértjük és irányítjuk a hozzá fűződő viszonyunkat.
Tudatos belépés a második rendszerbe
A spirituális rendszert is meg kell szerezni, nem pedig passzívan benne lakozni.
A testi rendszerben kezdünk, ahol egoista természetünk, környezetünk és társadalmunk gyakorol fölöttünk uralmat. Ha a spirituális rendszer egyszerűen felváltaná ezt, és ugyanilyen öntudatlan módon kezdene irányítani bennünket, nem nyernénk függetlenséget.
Ehelyett az ember olyan mértékben lép be a második rendszerbe, amilyen mértékben képes fenntartani az adakozás tudatos szándékát. A spirituális valóság e szándék uralásának fokával arányosan válik hozzáférhetővé.
Az átmenet tehát erőfeszítéssel valósul meg. Ismételt próbálkozások támogatják, amelyekkel az ember az önérdeket szolgáló számítások fölé emelkedik, és az adakozást a befogadásnál magasabbra értékeli.
Az egyik érzékelésből a másikba való tényleges átlépést hirtelen eseményként írják le. A fogságból való meneküléshez hasonlít: sietve történik, és pontos pillanatát nem lehet előre beütemezni. A felkészülés hosszú lehet, maga a megfordulás azonban ugrás.
Ezután az ember nem pusztán egy másik világot talál. Mindkét világhoz fűződő viszonya megváltozik. A testi és a spirituális rendszer két, tudatosan érzékelt valósággá válik.
Ennek eredménye, hogy az ember képes lehet a tapasztalás teljes — testi és spirituális — mezejét irányítani, ahelyett hogy tehetetlenül alávetve maradna egyetlen öntudatlan programnak.
Mi marad meg az átmenet után?
Az átmenettől nem tűnik el a fizikai szervezet és annak természetes szükségletei.
Az ember továbbra is magában hordozza a létezés élettelen, növényi és állati szintjét. A testnek továbbra is szüksége van táplálékra, alvásra, pihenésre, menedékre, családra és fizikai gondoskodásra. Ezek a rétegek természetes anyagi formájukban megmaradnak.
Az alapvető változás az emberi, vagyis beszélő szinten történik.
Az átmenet előtt a vágy emberi használatát egoista szándék irányítja. Utána az ember altruista emberi szándékot kezd elsajátítani. A biológiai test megmarad, de a vágy magasabb szintjét irányító irányultság átalakul.
A spirituális elérés ezért nem függ a test elhagyásától. Akkor tárul fel, miközben az ember továbbra is ebben a világban él. A munka tere a testi vágy és a fölé épített spirituális szándék közötti kapcsolat.
A múlt visszatérése
A második állapotba való belépés egyik legfeltűnőbb következménye mindannak az új megértése, ami előtte történt.
Az átmenet előtt az ember szinte öntudatlanul mozog vágyak és cselekedetek között. Az események egymást követik, késztetések támadnak és tűnnek el, döntések születnek anélkül, hogy az ember értené azt a spirituális szerkezetet, amelyet érint.
Olyan ez, mint amikor egy csecsemő valami rendkívül fontos dolgot vesz a kezébe, anélkül hogy tudná, mi az.
A spirituális érzékelésbe való belépés után láthatóvá válik a korábbi erőfeszítések és az új állapot közötti kapcsolat. Az addig zavarosnak, véletlenszerűnek vagy hiábavalónak tűnő cselekedetekről kiderül, hogy előkészületek voltak. Noha spirituális tudatosság nélkül hajtották végre őket, mégis kapcsolatba kerültek azokkal a vágyakkal és megkülönböztetésekkel, amelyek később a tudatos munka anyagává válnak.
A múlt tehát nem kerül elvetésre. Pontosabb formában tér vissza.
A korábbi hibák és szándékos egoista cselekedetek a korrekció anyagaként tárulnak fel. Ami kudarcnak látszott, az az ember vágyhoz fűződő viszonyának feljegyzésévé válik. Az ember tudatosan kezd dolgozni azzal, amit korábban a spirituális öntudatlansághoz hasonló állapotban tapasztalt meg.
Ez nem jelenti azt, hogy az ártalmas tetteket utólag jónak nyilvánítjuk. Értékük azokban a felismerésekben rejlik, amelyeket immár nyújthatnak. Az ember megvizsgálja a mögöttük álló szándékot, és új viszonyt alakít ki ugyanahhoz a vágyhoz.
A korrekció nem a múlt eltörlése, hanem használatának átalakítása.
A Klipot feltárulása
A második állapotba való átlépés nem jelenti a Klipot eltűnését. Éppen ellenkezőleg: most tárulhatnak fel valódi spirituális formájukban.
A hétköznapi testi élet során az egoista vágyakat egyszerűen személyes kívánságokként, vonzalmaként, ellenszenvekként, ambíciókként és számításokként tapasztaljuk. Az ember még nem érzékeli azt a spirituális rendszert, amelyhez tartoznak.
Az átmenet után ugyanezek a vágyak a Klipa rendszerének részeiként jelennek meg. Többé nem pusztán kellemetlen jellemvonások vagy erkölcsi gyengeségek. Az önmagáért való befogadás szándékának pontos formáiként ismerhetők fel.
A hagyományos leírás 620 vágyról beszél. A spirituális tudatosság előtt az ember úgy halad e vágyak között, hogy nem ismeri belső természetüket. A második állapotban ugyanezeket a vágyakat a Klipot rendszereként érzékeli, és a spirituális munka anyagává válnak.
A Klipot tehát nem külső szörnyek vagy önálló gonosz lények. Az egoista szándék strukturált formái, amelyek a semleges kapni akarásra helyeződnek.
Feltárulásuk nem visszaesés, hanem a tágabb érzékelés bizonyítéka.
Az átmenet előtt a Klipot rejtve irányítják az embert. Utána feltárulnak, hogy dolgozni lehessen rajtuk. Megjelenésük lehetővé teszi a tudatos korrekciót.
Amit korábban „énnek” tekintettünk, most a vágyon belül működő rendszerként látható.
Klipa és Kedusa viszonya
Klipa és Kedusa nem kétféle anyag. Ugyanazon teremtett vágy felhasználásának két ellentétes módja.
A Klipa a vágyat a személyes befogadás felé irányítja. A Kedusa az adakozás felé.
Az ember munkája nem a vágyak egyik csoportjának elpusztítása. Nem arról van szó, hogy azt egy másik csoporttal helyettesíti.
Abból áll, hogy új szándékot helyez ugyanarra az alapul szolgáló anyagra.
Ezért maga a kapni akarás egyik rendszerhez sem tartozik.
A két ellentétes rendszer létezése megteremti az összehasonlítás, a megkülönböztetés és az önálló részvétel feltételeit. A befogadás és az adakozás közötti súrlódást érzékelve az ember olyan felismerésekre tesz szert, amelyek egyik rendszerben önmagában sem születhetnének meg.
Ha csak az egoista befogadás létezne, nem volna alternatíva, így választás sem. Ha csak az adakozás létezne, az akaratunktól független természeti állapot volna. A kettő szembenállása biztosítja azt a teret, amelyben a teremtett lény megszülethet.
A rendszerek adottak, de a közöttük kialakított kapcsolat nem az.
Mi az, ami valóban „én”?
Természetes módon megpróbálunk azonosulni a rendelkezésünkre álló elemek egyikével. Mondhatjuk: „Én vagyok a kapni akarás”, vagy a spiritualitás felfedezése után: „A Kedusához tartozom.”
Ezen adott elemek egyike sem a hiteles én.
A kapni akarás teremtett anyag. A Klipa rendszere és befogadásra irányuló szándéka felülről adott. A Kedusa rendszere és adakozásra irányuló szándéka szintén felülről előkészített. Még a kettő közötti választás lehetősége is a fejlődés feltételeként áll rendelkezésünkre.
Az igazi ember az, ami e feltételek helyes használata által épül fel.
A spirituális én nem a nyers vágyban, nem a jobb oldalon és nem a bal oldalon található. A közöttük zajló küzdelem fölött létrehozott szándékban születik meg.
Ezt az új teremtményt Ádámnak nevezik.
Nem biológiai test, és nem is a társadalom által összerakott személyiség. Az az önálló spirituális forma, amely akkor jön létre, amikor az ember a vágyat, a Klipát és a Kedusát felhasználva tudatos irányt épít az élet forrása felé.
A szűrő és a visszavert fény
Ennek az új identitásnak az edényét szűrőnek, kifejeződését pedig visszavert fénynek nevezik.
A szűrő az az erő, amely megakadályozza, hogy a vággyal találkozó élvezet automatikusan uraljon bennünket. Nem pusztítja el a vágyat, és nem utasítja el a beteljesülést mint eleve helytelent. Szabadságot teremt a kényszerű befogadástól, és új számítást tesz lehetővé.
A visszavert fény a teremtett lénytől a forrás felé emelkedő szándék — az adakozás és az örömszerzés szándéka, ahelyett hogy az elkülönült én mindent magába szívna.
A teremtés forrását úgy írják le, mint amelyben nincs kapni akarás. Meghatározó szándéka, hogy örömöt szerezzen a teremtményeknek. Ez a szándék a teremtés felé áramló közvetlen fényként fejeződik ki.
A teremtett lény visszavert fénnyel válaszol: azzal a szándékkal, hogy viszonozza a jót, és részt vegyen az adakozásban.
Ez a válasz nem egy újabb tárgy, amely hozzáadódik a valósághoz. A kapcsolat új iránya. Bár a szándék megfoghatatlannak tűnhet, ez a leglényegibb dolog, amit az ember létrehoz.
Minden más elem előkészített feltételként ereszkedik alá:
- A kapni akarás.
- A Klipa rendszere.
- A Kedusa rendszere.
- A befogadás lehetősége.
- Az adakozás lehetősége.
Ezekből az elemekből az ember megalkotja a visszavert fényt — valamit, ami korábban nem létezett a teremtett lény önálló hozzájárulásaként.
Ezért azonosítják a visszavert fényt a valódi énnel.
Ádám születése
A második állapotba való átmenet csupán egy újfajta munka kezdete. Megnyitja azt a teret, amelyben az ember megszülethet.
Az ember most már tisztábban látja mindkét rendszert. Az egoista vágyak Klipotként jelennek meg. Az adakozás lehetősége a Kedusán keresztül tárul fel. Alattuk semleges anyagként áll a kapni akarás.
A munka e részek helyes kapcsolatba rendezéséből áll.
A vágy nem szűnik meg; szűrő kerül fölé. A Klipot nem hagyjuk figyelmen kívül; egoista szándékaikat felismerjük és korrigáljuk. A Kedusát nem fogadjuk be passzívan; adakozó minőségét tudatosan kell elsajátítani.
Minden ilyen cselekedet által visszavert fény keletkezik.
Ez Ádám születése — nem egyetlen, egyszer s mindenkorra lezajló drámai esemény, hanem egy önálló spirituális identitás fokozatos kialakulása. Minden korrigált vágy újabb elemmel járul hozzá az új edényhez.
Az ember többé nem mondja: „A vágyam én vagyok”, mert a vágyat anyagként ismeri fel.
Azt sem mondja: „A szentség rendszere én vagyok”, mert ez a rendszer is adott.
Az igazi „én” a vágy fölött tudatosan felépített irány: az adakozás szándéka.
Mindkét valóság irányítása
Az átmenet végső jelentősége mindkét világ megszerzésében rejlik.
Korábban a testi rendszer uralja az embert. A spiritualitás rejtve marad, miközben az egoista vágy, a testi természet és a társadalom határozza meg az érzékelést. Az átmenet után a testi rendszert magasabb nézőpontból értjük meg, a spirituális rendszerbe pedig a tudatos adakozás mértékének megfelelően lépünk be.
Az ember nem szakad el a testi valóságtól. A test tovább él, természetes szükségletei megmaradnak. A magasabb emberi szándék azonban már nincs arra kényszerítve, hogy mindent a személyes haszon szerint értelmezzen.
Mostantól mindkét rendszer egyetlen fejlődési folyamat részeként használható.
Az első biztosítja az ellenállást, a vágyat és a korrekció anyagát. A második az adakozás formáját adja. A Klipot feltárják azokat a pontos egoista szándékokat, amelyek még munkát igényelnek. A Kedusa az ellenkező irányt kínálja. A szűrő lehetővé teszi, hogy az ember közöttük álljon, a visszavert fény pedig önálló válasszá válik.
A szabadság nem azáltal születik meg, hogy elmenekülünk ezektől az erőktől, hanem azáltal, hogy automatikus uralmuk fölé emelkedünk.
Új viszony a sötétséghez
A Klipot átmenet utáni feltárulása eleinte ijesztőnek tűnhet. Azt várhatnánk, hogy a spirituális előrehaladás csak fényt, nyugalmat és tisztaságot hoz. Ehelyett egyre finomabb egoista szándékok válnak láthatóvá.
A tudatosan feltárt sötétség azonban nem ugyanaz, mint az a sötétség, amely egykor láthatatlanul uralkodott.
Az átmenet előtt az egoista szándék az ember identitásának álcázza magát. Utána rendszerként látható. Ez a különválasztás teremti meg a választás lehetőségét.
Minden feltárt Klipa egy olyan helyet jelez, ahol önállóság teremthető. Újabb vágyat tár fel, amely fölé szűrő építhető, és újabb lehetőséget kínál visszavert fény létrehozására.
Az egoizmus fokozódó tudatosulása ezért nem feltétlenül annak bizonyítéka, hogy az ember visszafelé halad. Jelezheti azt is, hogy a fény már elég erőssé vált a kapni akarás mélyebb rétegeinek feltárásához.
A spirituális növekedést nem mindig úgy éljük meg, mintha jobbá válnánk. Gyakran inkább annak felfedezésének érződik, mennyi minden maradt még korrigálatlan. Minden őszinte feltárulás azonban kitágítja azt a teret, amelyben a valódi én megteremthető.
A második állapot jelentése
A második állapot nem egyszerűen kellemes célállomás, amelyet egy nehéz út után érünk el. A teljes valóságban való tudatos részvétel kezdete.
A múlt értelmet nyer. Az egoista rendszer érthetővé válik. A Klipot a korrekció strukturált anyagaként jelennek meg. A spirituális rendszer többé nem elvont fogalom, hanem érzékelhető lehetőség. A test természetes élete folytatódik, miközben az emberi szándék változni kezd.
A legfontosabb pedig az, hogy új identitás kezd kialakulni.
Befogadás és adakozás, Klipa és Kedusa, sötétség és fény között az ember olyasmit épít, ami önmagában egyik oldalhoz sem tartozik. A szűrőn és a visszavert fényen keresztül a teremtett lény önálló választ ad annak az erőnek, amely létet adott neki.
A kapni akarás marad az anyag. A Klipa feltárja annak egoista használatát. A Kedusa megmutatja az adakozás lehetőségét. Küzdelmük biztosítja a szabadság feltételeit.
Mindháromból megszületik Ádám.
A második állapotba való átmenet tehát nem a vágy, a nehézség vagy a korrekció vége. Ez az a pillanat, amikor végre megérthetjük és tudatosan használhatjuk őket. Ami egykor az embert irányította, abból lesz az az anyag, amelyből lelket épít.
És ebből a munkából valami egészen új bontakozik ki: egy lény, amely nemcsak befogadni képes az életet, hanem szabadon válaszolni is rá.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás