A barátok szeretetén át a Teremtő szeretetéhez

„Illő, hogy az Egy az egyhez kapcsolódjék. És mikor van ez így? Akkor, amikor Izrael fiai teljes egységben összekötődnek és egymáshoz kapcsolódnak. Akkor egynek tekintetnek, és a Teremtő rajtuk van, mert Ő egy.

Amikor azonban szívük megoszlik, és eltávolodnak egymástól, nem tudnak az Egyhez tapadni, és a Teremtő nincs rajtuk. Ehelyett más isten van rajtuk. Erre utal a vers: »Ti pedig, akik az Örökkévalóhoz, a ti Istenetekhez ragaszkodtok, mindnyájan éltek ma.« Ez azt jelenti, hogy amikor egymáshoz ragaszkodtok és egyesültök, »mindnyájan éltek«. Amikor egy egységben vannak, illő, hogy az Egy az egyhez kapcsolódjék, és az egy Teremtő rajtuk van…”

Degel Machane Efraim, Váetchánán

Az emberi szív mélyén olyan vágyakozás él, amelyet semmilyen földi élvezet nem képes teljesen kielégíteni. Számtalan vágy, törekvés, félelem és figyelemelterelés mögé rejtőzhet, mégis csendesen megmarad. Vágy arra, hogy visszatérjünk az élet forrásához — hogy érezzük azt az erőt, amely megteremtett, fenntart és egyéni létünknél nagyobb cél felé vezet bennünket.

Amikor ez a vágyakozás felébred, a szív természetes módon felfelé fordul. Közvetlenül akar szólni a Teremtőhöz, érezni akarja jelenlétét, és bensőséges kapcsolatba kíván lépni Vele. Mégis éppen itt rejlik a spirituális út első és legfontosabb felismerése: a Teremtőt nem érhetjük el úgy, hogy elmenekülünk más emberek elől. A velük való korrigált kapcsolatban tárul fel.

A Teremtő szeretetéhez vezető út a barátok szeretetén át halad.

Ez nem a spirituális elérésre kívülről ráerőltetett feltétel. Magának a Teremtőnek a természetéből fakad. A Teremtő az abszolút szeretet és adakozás minősége — az az erő, amely úgy ad életet, hogy semmit sem keres önmaga számára. Ezért közeledni Hozzá annyit jelent, mint hasonlóvá válni Hozzá. Sem fizikai mozgás, sem értelmi tudás, sem személyes érzelmi élmény nem hidalhatja át a teremtett lény és a Teremtő közötti távolságot. Csak a formaegyezés képes erre: ahogyan a Teremtő ad, úgy nekünk is meg kell tanulnunk adni; ahogyan Ő szeret, úgy nekünk is meg kell tanulnunk szeretni; ahogyan Ő egyesíti a valóság egészét, úgy nekünk is a bennünket elválasztó erők fölé kell emelkednünk.

A spirituális csoport az a hely, ahol ez az átalakulás valósággá válik.

A Teremtő közöttünk található

Lehetnek az embernek gyönyörű gondolatai az egységről, a szeretetről és a Teremtőről, miközben továbbra is önmagába zárva él. A személyes spirituális törekvések még az egót is erősíthetik, ha azt az érzést adják az embernek, hogy különleges, igaz vagy mások fölött áll. A barátokkal való kapcsolat leleplezi ezt az illúziót.

A másokkal való kapcsolódásban a szándékok próbára tétetnek.

◆  Képes vagyok-e hallgatni, amikor inkább beszélnék?

◆  Képes vagyok-e ugyanolyan mélyen törődni egy másik ember spirituális előrehaladásával, mint a sajátommal?

◆  Képes vagyok-e örülni egy barát sikerének anélkül, hogy magamhoz mérném?

◆  Képes vagyok-e támogatni a csoportot akkor is, amikor üresnek, észrevétlennek vagy megbecsületlennek érzem magam?

◆  Képes vagyok-e a közös célt múló hangulataim és személyes számításaim fölé helyezni?

E kérdések feltárják a valódi távolságot a mi természetünk és a Teremtő természete között.

Maga a Teremtő rejtve van. Nem láthatjuk, vajon valóban Neki adunk-e, vagy csupán egy, a saját vágyunk által létrehozott képet szolgálunk. A barátok azonban előttünk állnak. A hozzájuk való viszonyunkban megvizsgálhatjuk, hogy az elfogadástól az adakozás felé haladunk-e. Élő térré válnak, amelyben a spirituális tulajdonságok művelhetők.

A Teremtő nem egy elszigetelt szívben tárul fel, hanem a szívek közötti kapcsolatban.

Minden ember egyedi vágyat, vérmérsékletet, küzdelmet és sóvárgó pontot hoz magával. Amikor ezek a különböző pontok természetes elkülönülésük fölé emelkednek, és egyetlen szándékká igyekeznek formálódni, közös spirituális hálózatot szőnek. Ebben a hálózatban új minőség jelenik meg — olyan minőség, amely egyik egyénhez sem tartozik. Közöttük születik meg.

A kölcsönös adakozás e közös minősége a Teremtő feltárulásának helye.

A csoport középpontja ezért nem fizikai hely. Az egyetértés azon pontja, ahol a személyes számításokat feladjuk az egység kedvéért. A barátok vágyakozásának, imáinak, erőfeszítéseinek és egymás támogatására való készségének találkozóhelye. Ahogy e középpont fontosabbá válik a személyes én-nél, a csoport kezdi felvenni a Teremtő formáját.

A barátok nem megteremtik a Teremtőt. Azt az érzékelő edényt építik fel, amelyben jelenléte átélhető.

Mit jelent valójában a barátok szeretete?

A barátok szeretetét gyakran összetévesztik a természetes vonzalommal, az érzelmi melegséggel vagy a lelki összeillőséggel. Ezek kellemesek és hasznosak lehetnek, de a spirituális szeretet sokkal mélyebbre hatol. Nem függ attól, hogy a barátokat könnyű-e megérteni, vonzó-e a személyiségük, vagy úgy bánnak-e velünk, ahogyan szeretnénk.

A spirituális szeretet tudatos törődés azzal, hogy a barátok kapcsolódjanak a teremtés céljához.

Egy barátot szeretni annyit jelent, mint a szívünkben hordozni spirituális vágyát. Azt kívánni, hogy előrehaladjon, felébredjen és kapcsolatban maradjon a közös céllal. Erőt adni, amikor neki nincs; bizonyosságot, amikor az út homályossá válik; és meleget, amikor a szív kihűl. Nem múló viselkedése alapján látni őt, hanem ama drága belső pont szerint, amely a Teremtőre vágyik.

A szeretet ott válik különösen jelentőssé, ahol a természetes vonzalom véget ér. A különbségek, félreértések, ellenállás, féltékenység és elutasítás nem véletlen zavarok. Azt a széttöredezett spirituális edényt tárják fel, amelyet helyre kell állítani.

Az ego azt kérdezi: „Miért kellene szeretnem őket?” A spirituális szív fokozatosan ezt tanulja kérdezni: „Hogyan segíthetek abban, hogy eggyé váljunk?”

Ehhez nem kell eltörölni a különbségeket. Az egység nem egyformaság. Az élő test különböző szervekből áll, mindegyik a maga egyedi feladatát végzi, mégis mind egyetlen életnek szenteli magát. Ugyanígy a spirituális csoport sem azért válik eggyé, mert mindenki egyformán gondolkodik, érez vagy cselekszik, hanem mert minden különbség egy közös cél felé irányul.

Minél nagyobbak a különbségek, annál gazdagabb lehet a belőlük születő egység. A szeretet nem semmisíti meg a szívek közötti távolságot; az adakozás hídjával fedi be azt.

„Én a kedvesemé vagyok”

Az „Én a kedvesemé vagyok, és a kedvesem az enyém” szavak a spirituális fejlődés ritmusát írják le.

Az „Én a kedvesemé vagyok” az alulról jövő ébredés. Az emberi erőfeszítés arra, hogy kilépjünk az önmagunkkal való törődésből, és az adakozás felé haladjunk. Ez az erőfeszítés a barátok közötti kapcsolódással kezdődik. A csoport összegyűjti szétszórt vágyait, sóvárgásait, kétségeit és szándékait, és megpróbálja azokat egyként a Teremtő felé irányítani.

Ez nem azt jelenti, hogy várnunk kell, amíg mindenki ihletettnek érzi magát. A közös vágy éppen a hiányos és egymásnak feszülő állapotokból épül fel. Az egyik barát vágyakozást hozhat, a másik kitartást, a harmadik érzékenységet, valaki más pedig a távolság fájdalmas érzését. Amikor mindezeket a belső mozdulatokat egyetlen kérés foglalja magába, olyan imát alkotnak, amelyet egyetlen ember sem tudna egyedül létrehozni.

Ám még az első emberi ébredésnek is rejtett forrása van. Mielőtt a szív a Teremtő felé fordulna, a Teremtő már megérintette a szívet. Egy találkozás, egy könyv, egy kérdés, egy üresség, egy váratlan sóvárgás vagy egy olyan életesemény által ébreszti fel az embert, amely áttöri a hétköznapi lét burkát.

Mindig a Teremtő az első, de elrejti kezdeményezését, hogy az emberekben kifejlődhessen a szabadság. Úgy kell éreznünk, hogy a munka rajtunk múlik, meg kell tennünk minden lehetséges erőfeszítést, és valódi vágyat kell építenünk.

Később felfedezzük, hogy Ő készítette elő a vágyat, a barátokat, az utat, az akadályokat, sőt még az imát is.

Erőfeszítésünk nem kényszeríti válaszra a Teremtőt. Arra készít fel bennünket, hogy felismerjük a választ, amely mindig is körülvett minket.

„A kedvesem az enyém” annak feltárulása, hogy a Teremtő még nálunk is jobban vágyik a kapcsolódásra. Látszólagos rejtettsége nem közömbösség volt. Meghívás volt egy mélyebb vágy felépítésére — olyanéra, amely képes befogadni szeretetét anélkül, hogy egoista birtoklássá változtatná.

Hasonlóvá válni a Teremtőhöz

A Teremtőhöz való közelséget nem fizikai távolság vagy érzelmi hevület méri, hanem a tulajdonságok hasonlósága.

Természetes vágyunk azt kérdezi, hogyan szolgálhatna minden bennünket. A valóságot élvezet és fájdalom, nyereség és veszteség, tisztelet és megaláztatás szerint méri. A Teremtő minősége ennek ellentéte: tiszta adakozás. Ezért a spirituális előrehaladáshoz a szándék megváltoztatása szükséges — attól, hogy önmagunkért fogadunk be, addig, hogy minden vágyat mások javára, rajtuk keresztül pedig a Teremtő javára használjunk.

Ez a szentség jelentése. Szentnek lenni annyi, mint elkülönülni az egoista használattól. Magukat a vágyakat nem kell megsemmisíteni. A szeretetnek, az élvezetnek, a tudásnak, az erőnek és az elismerésnek nem kell eltűnnie. Új irányt kell kapniuk.

A spirituális korrekció csúcsa nem az élettelen önmegtagadás, hanem az a képesség, hogy mindent befogadjunk, amit a Teremtő adni kíván, miközben kizárólag azért tesszük, hogy örömet szerezzünk Neki. A befogadásra irányuló akarat megmarad, de szándéka adakozássá válik.

Ez az átalakulás belső alávetettséget kíván. Az ego gondolatok, kétségek, számítások és ellenvetések hegyét emeli elénk. Azt állítja, hogy az egység lehetetlen, a barátok méltatlanok, a munkának nincs értéke, vagy hogy előbb a személyes beteljesülésnek kell következnie.

A szent hegy előtt „meghajolni” annyi, mint csökkenteni e személyes számítások tekintélyét. Elfogadni a kapcsolódás útját még azelőtt, hogy a szív egyetértene vele.

Az ember a test ellenállása ellenére is tovább vesz részt, támogat, hallgat, imádkozik és szolgálja a barátokat.

Az ilyen tettek nem képmutatásból fakadnak. Viselkedésben kifejezett kérések. Azzal, hogy az ember az egység felé cselekszik még azelőtt, hogy szeretetet érezne, megteremti azokat a feltételeket, amelyek között új érzés születhet.

Az ima szükségessége

Az ember önmagától nem képes megváltoztatni természetének alapvető szándékát. Visszafoghatjuk viselkedésünket, kialakíthatunk szokásokat, és megérthetjük az adakozás értékét, de nem parancsolhatjuk meg a szívnek, hogy szeressen.

A mi munkánk az, hogy ezt a képtelenséget igaz módon és együtt tárjuk fel.

A barátok megpróbálnak kapcsolódni, és újra meg újra elutasításba ütköznek. Megújítják erőfeszítésüket, és mélyebb ellenállást fedeznek fel. Fokozatosan őszintévé válik bennük a segítség iránti szükség. Az ima nem szép szavakból születik, hanem a cél nagysága és az elérésére való képtelenségünk összeütközéséből.

A kapcsolódásért mondott igaz ima nem vádol senkit. Nem hibáztatja a barátokat, a csoportot, az életet vagy a Teremtőt. Erőt kér ahhoz, hogy a szétválasztottság fölé emelkedjünk, és mindenkivel törődjünk.

A szív megtisztítása azt jelenti, hogy eltávolítjuk az adakozástól elvezető szándékokat. E megtisztulás imán keresztül történik, de a barátok iránti gyakorlati törődés készíti elő. A tiszta szív azt akarja, hogy mindenki eljusson a kapcsolódáshoz, senkit nem taszít félre, és kész inkább az utolsó segítő lenni, mint az első, aki elismerést kap.

Amikor nem találjuk a szavakat, hallgathatunk. Amikor lehetetlennek tűnik az ima, leülhetünk a barátok közé, és engedhetjük, hogy vágyakozásuk hasson a szívünkre. A közös edény mindenkit átvisz olyan állapotokon, amelyeken egyedül lehetetlen volna átkelni.

Egymást tartva a sötétségben

Az út nem állandó ihletettségben bontakozik ki. Vannak rejtett állapotok, amikor mindaz, amit egykor értettünk, távolivá válik. A szív elveszíti az ízét, az ima kiszárad, a barátok jelentéktelennek tűnnek, a Teremtő pedig távolinak.

Ezek az állapotok nem feltétlenül a visszaesés jelei. A sötétség olyan vágyakat tár fel, amelyek még nem lettek korrigálva. Egy új spirituális fokozat gyakran minden látható támaszt nélkülöző állapotként kezdődik. Ami az út végének látszik, egy magasabb kezdet alapja lehet.

Ilyen pillanatokban a környezet mentőkötéllé válik.

Lehet, hogy az ember képtelen élő szándékot létrehozni, de még mindig jelen lehet, hallgathat, olvashat, beszélhet, segíthet, és fizikailag meg belsőleg kapcsolatban maradhat. A cselekedetek gépiesnek tűnhetnek, mégis megőrzik a köteléket, amíg a szív újra felébred. A csoport megtartja az embert, amikor ő maga nem képes megtartani az utat.

Ezért senki sem halad előre egyedül.

Ma én hordozom a barátokat; holnap ők hordoznak engem. Az egyik ember ébredése betölti a másik ürességét. A csoport együtt olyan spirituális szervezetté válik, amely képes túlélni a felemelkedés és alászállás váltakozó áramlatait.

A sötétség elfogadása nem jelent passzivitást. Az ember elfogadja, hogy az állapot a Teremtőtől származik, miközben azt kéri, hogy képes legyen benne adakozni. A kérés nem pusztán így szól: „Add, hogy jobban érezzem magam”, hanem így: „Adj erőt, hogy akkor is szeressek és szolgáljak, amikor nem kapok jutalmat.”

Mély szabadság rejlik az ilyen kérésben. Többé nem a személyes érzés uralkodik. Akár feltárul, akár rejtve marad a Teremtő, akár meleg, akár hideg a szív, az irány változatlan.

Szeretni a Teremtőt a rejtettségben

A valódi feltárulás előtt az embernek meg kell tanulnia ugyanannyira becsülni a rejtettséget, mint a feltárulást. Ez csak akkor lehetséges, ha a cél az adakozás.

Ha a spirituális munka célja az élvezet, a bizonyosság vagy a felemelkedettség érzése, akkor a rejtettség mindig kudarcnak fog tűnni. Ha azonban az a cél, hogy örömet szerezzünk a Teremtőnek, az ember beleegyezhet, hogy érzékelés nélkül dolgozzék. A szív így szólhat: „Ha az, hogy hűséges maradok a rejtettségben, nagyobb örömet szerez Neked, elfogadom ezt az állapotot.”

Ez nem a szenvedés élvezete. Hanem öröm afölött, hogy lehetőségünk van fizetség nélkül szeretni.

A feltárulásban a Teremtő nagysága természetes módon vonzza a szívet. A rejtettségben az ember magát a kapcsolatot választhatja. Nem azért marad kapcsolatban, mert az út jutalmazónak érződik, hanem mert a szeretet fontosabbá vált a személyes érzésnél.

Itt kezdődik a spirituális függetlenség. A teremtett lény nem a Teremtőtől válik függetlenné, hanem az ego ellenszolgáltatás iránti követelésétől.

A kapcsolódás mindennapi megújítása

Az út számtalan apró megújulásból épül.

A reggel első pillanatát az élet céljának szentelhetjük: hogy kapcsolatban maradjunk a barátokkal, rajtuk keresztül pedig a Teremtővel. Kérhetjük, hogy a nap folyamán ne feledkezzünk meg a közös szívről.

A feledés mégis bekövetkezik majd. Idegen gondolatok, személyes aggodalmak, ingerültség, becsvágy és közöny lépnek be. A munka nem az, hogy minden megszakítás miatt kétségbeessünk, hanem hogy amint észrevesszük, visszatérjünk.

Minden visszatérés megerősíti a köteléket. Minden megszakítás egy újabb összetapadás anyagává válik. A szív fokozatosan megtanulja, hogy az elszakadás nem végleges. Mindig van visszaút a barátokon, az imán és a megújított szándékon keresztül.

A Teremtő nem kíván azonnali tökéletességet. Ismételt kezdeteket ad, hogy a vágyakozás megérhessen. A távolság elmélyíti a vágyat; a vágy imához vezet; az ima közelebb vonja egymáshoz a barátokat; kapcsolódásuk pedig otthonná válik a Teremtő számára.

Egy szív az egy Teremtőért

Az emberi szív nem arra teremtetett, hogy önmagába zárva maradjon. Legmélyebb beteljesülése abban rejlik, hogy egy önmagánál nagyobb szív részévé válik.

Amikor a barátok egyesítik sóvárgásaikat, érezni kezdik, hogy a spirituális élet egyikükhöz sem tartozik. Közöttük áramlik.

Mindenki lemond önrendelkezésének egy kis részéről, cserébe pedig mérhetetlenül nagyobb életet kap — a közös lélek életét.

Ebben a közös szívben a Teremtő többé nem elvont eszme. Úgy érzékeljük Őt, mint a szeretet erejét, amely összetartja a különbségeket; mint az adakozás erejét, amely egyik szívből a másikba áramlik; és mint az egység erejét, amely minden elutasítás fölé emelkedik.

Ekkor az „Én a kedvesemé vagyok, és a kedvesem az enyém” szavak belső valósággá válnak. Az „Én a kedvesemé vagyok” azt jelenti, hogy a barátok közös szívüket a szeretet és az adakozás minőségének ajánlották fel. „A kedvesem az enyém” pedig azt jelenti, hogy ebben a felajánlásban felfedezik: a Teremtő szeretete betölti a közöttük lévő teret.

Az út különálló emberekkel kezdődik, akik valami magasabbra vágynak. Erőfeszítéseken, kudarcokon, imákon, sötétségen, kölcsönös támogatáson és a kapcsolódáshoz való számtalan visszatérésen át folytatódik. Abban a felfedezésben teljesedik ki, hogy a Teremtő sohasem volt távol.

Ott várt ránk, a közöttünk lévő helyen — azon a helyen, ahová csak akkor léphettünk be, amikor megnyitottuk egymás előtt a szívünket.