A spirituális közösség mint a Teremtő elérésének egyetlen eszköze

„….. Mivel az ember egy olyan Kli-vel [edénnyel] lett megteremtve, amelyet »önszeretetnek« nevezünk, ha nem látja, hogy valamely cselekedet személyes hasznot hoz számára, nincs hajtóereje még a legcsekélyebb mozdulathoz sem. Az önszeretet érvénytelenítése nélkül pedig lehetetlen elérni a Dvekutot [összetapadást] a Teremtővel, vagyis a formaazonosságot. És mivel ez természetünkkel ellentétes, szükségünk van egy közösségre, amely nagy erőt hoz létre, hogy együtt dolgozhassunk a kapni akarás – az úgynevezett »rossz« – érvénytelenítésén, mert ez akadályozza annak a célnak az elérését, amelyért az ember megteremtetett. Ezért a közösségnek olyan egyénekből kell állnia, akik egyhangúlag egyetértenek abban, hogy ezt el kell érniük. Ekkor valamennyi egyén egyetlen nagy erővé válik, amelynek révén az ember harcolhat önmaga ellen, hiszen mindenki belefoglaltatik mindenki másba. Így minden ember a cél elérésére irányuló nagy vágyra támaszkodik. Ahhoz, hogy egymásba foglaltassanak, mindenkinek érvénytelenítenie kell önmagát a többiek előtt. Ez úgy történik, hogy mindenki a barátok érdemeit látja, nem pedig a hibáikat. Aki azonban úgy gondolja, hogy akár csak egy kicsivel is magasabban áll a barátainál, többé nem képes egyesülni velük…” RABASH: A közösség célja – 2

Az ember éveket szentelhet a spirituális bölcsesség tanulmányozásának, az élet értelmének vizsgálatának és annak, hogy megpróbáljon felülemelkedni egoista vágyain. Fokozatosan mély igazság kezd kirajzolódni előtte: az adakozás, a szeretet és a kapcsolat magasabb rendű annál, mint amikor kizárólag önmagunkért élünk. Ennek az igazságnak a felismerése azonban még nem ad erőt a megvalósításához.

Őszintén vágyhatunk arra, hogy többé ne az önérdek uraljon bennünket, ám a vágy önmagában nem szabadíthat ki saját természetünkből.

A kapni akarás nem olyan szokás, amelyet egyszerűen levethetünk. Ez maga az anyag, amelyből felépülünk. Minden gondolatunk, számításunk és mozdulatunk ezen a kérdésen halad keresztül: »Mit nyerek én ebből?«

Hogyan emelkedhet hát az ember egy olyan természet fölé, amely éppen azt az elmét és szívet uralja, amelyekkel a felemelkedést végre kell hajtania?

A válasz a spirituális közösségben rejlik.

A közösség nem csupán a spirituális út támogató kerete. Nem hasonló érdeklődésű emberek találkozóhelye, és nem is választható bátorításforrás arra az esetre, ha a személyes erő elfogyna. A helyesen felépített spirituális közösség az a gyakorlati forma, amelyben a rejtett Teremtő közeledik az emberhez. Ez az egyetlen hely, ahol az önszeretet próbára tehető, az adakozás tulajdonsága gyakorolható, és valódi szükség születhet a Teremtő iránt.

Az egyetlen hiány, amely mindent megváltoztat

Minden spirituális állapot egy hiányból és annak betöltéséből áll – egy edényből és az azt betöltő fényből. Természetes módon a betöltésre összpontosítunk. Megértésre, ihletre, belső békére, spirituális elérésre és a Teremtő kézzelfogható érzékelésére vágyunk.

A spirituális munka azonban nem a betöltésen történik. Az edényen történik.

A fény mindig készen áll arra, hogy betöltsön egy megfelelő vágyat. Ami hiányzik, az a helyes szükség: nem a vágy arra, hogy jobban érezzük magunkat, többet tudjunk vagy elmeneküljünk a szenvedéstől, hanem a szükség arra, hogy megszerezzük az adakozás tulajdonságát. Ez végső soron a Teremtő nagysága iránti szükség.

Ha a Teremtő valóban fontossá válik az ember szívében, ez a fontosság erőt ad ahhoz, hogy az ember felülemelkedjen közvetlen önérdekén. Egy kisebb vágy nem uralkodhat egy nagyobb fölött. Amikor az adakozás nagysága vonzóbbá válik, mint a kapás édessége, új belső tekintély kezdi irányítani az embert.

Ez a hit jelentése a spirituális munkában. Nem egy bizonyíték nélküli elképzelés értelmi elfogadása, hanem a Teremtő nagyságának benyomásából születő élő erő. Hatására az ember a Teremtő tulajdonságát kezdi előnyben részesíteni saját természetével szemben.

Ilyen benyomást azonban senki sem képes egyedül létrehozni. Az ego zárt körén belül az én mindig fontosabbnak tűnik mindennél, ami rajta kívül van. A hiányzó nagyságnak ezért a környezetből kell érkeznie.

A Teremtő rejtett, a közösség azonban jelen van

A Teremtő el van rejtve érzékeink elől. Ez az elrejtés nem véletlen. Ha az élet, az élvezet és az erő forrása nyíltan feltárulna, egónk saját hasznáért rohanna felé. Egy ilyen kapcsolat nem korrigálná, hanem tovább mélyítené az önszeretetet.

A nyíltan feltárult Teremtő helyett más embereket kaptunk.

Eleinte a barátok hétköznapinak, tökéletlennek, sőt terhesnek tűnhetnek. Talán nem ébresztik fel bennünk azt az áhítatot, amelyet elképzelésünk szerint a Teremtő előtt éreznénk. Éppen ezért biztosítanak tökéletes teret a szabad spirituális munkához.

Elképzelhetjük, hogy szeretjük a Teremtőt, hiszen Ő elvont és rejtett. Szépséget, nagylelkűséget és tökéletességet tulajdoníthatunk Neki, miközben a valódi emberekkel való kapcsolataink változatlanok maradnak. A barátokat azonban nem lehet pusztán a képzeletben szeretni. Szembesítenek türelmetlenségünkkel, közönyünkkel, büszkeségünkkel, irigységünkkel, kritikánkkal és a személyes elismerés iránti igényünkkel.

A hozzájuk való viszonyunk ezért spirituális állapotunk legőszintébb tanúbizonyságává válik.

Mindaz, ami az egón kívül van, hozzánk viszonyítva ugyanahhoz az irányhoz tartozik. Nevezzük akár »barátnak«, »emberiségnek« vagy »Teremtőnek«, túl van az énnel való szűk körű törődésen. Ha valaki láthatatlanná válik számomra, valahányszor nem származik belőle hasznom, akkor a helyesen, az adakozás tulajdonságaként értett Teremtő sincs jelen belső látómezőmben.

A barátok úgy tárják fel ezt az igazságot, hogy közben nem engedik, hogy szép eszmékbe meneküljünk.

Az önszeretetből nem vezet út az ürességbe

Az ember nem hagyhatja egyszerűen abba önmaga szeretetét. A vágynak mindig irányulnia kell valahová. Ha többé nem befelé fordul, kifelé kell fordulnia.

A kapás és az adakozás között nincs semleges terület. Mindössze két lehetséges uralom létezik: az önmagunkról való gondoskodás, vagy a rajtunk kívül lévőkről való gondoskodás. Az önszeretet elhagyása ezért a mások szeretetébe való belépést jelenti.

Ez nem meleg érzelmekkel kezdődik. A barátok szeretete nem érzelgős ragaszkodás, természetes összeillés vagy az összetartozás kényelme. Tudatos erőfeszítés arra, hogy mások spirituális életét a velük szembeni megszokott közönyünk fölé helyezzük.

Kérdezni kezdjük:

Mit adhatok a barátoknak, ami megerősíti a cél iránti vágyukat? Hogyan tehetem számukra élőbbé a Teremtő nagyságát? Hogyan segíthetek olyan légkört teremteni, amelyben senki sem marad egyedül az ego erejével szemben?

Ezek a kérdések az egyének gyülekezetéből spirituális edénnyé alakítják a közösséget.

Azt kapjuk a közösségtől, amit beleteszünk

Kísértést érezhetünk arra, hogy aszerint értékeljük a csoportot, mennyire vagyunk ihletettek a jelenlétében. Ha gyenge a légkör, a környezetet hibáztatjuk. Ha másokból nem sugárzik bizalom és öröm, arra jutunk, hogy a közösség nem képes megadni nekünk azt, amire szükségünk van.

A közösségnek azonban nincs önálló készlete a spirituális nagyságból. Ereje tagjainak hozzájárulásaiból alakul ki. Mindenkinek éppen azt az ihletet kell belehelyeznie, amelyet ő maga szeretne megkapni.

Ez figyelemre méltó spirituális mechanizmust hoz létre. Az ember üresnek, fáradtnak vagy kétkedőnek érezheti magát, mégis erőfeszítést tehet a barátok felébresztésére. Beszélhet a cél fontosságáról, törődést mutathat, részt vehet a közös munkában, és bizalommal teli légkört teremthet még azelőtt, hogy e tulajdonságok belül valóban a birtokában lennének.

Ez nem képmutatás. Tudatos részvétel annak a környezetnek a felépítésében, amely később mindenkit megment az egyéni egoizmus uralmától.

Amit az ember önmagának nem képes létrehozni, azt odaadhatja valaki másnak. Amit mindenki a többieknek ad, a közösségen keresztül megsokszorozott erővel tér vissza hozzá. Egy személyes ihlet nélkül kimondott szó beléphet egy másik ember szívébe, ott élő lelkesedéssé válhat, majd valódi erőként térhet vissza.

Így mindenki felelőssé válik mindenki más spirituális oxigénjéért.

A lényegi kérdés többé nem az, hogy »Mit kapok a közösségtől?«, hanem az, hogy »Mit helyezek a közösségbe, hogy mindannyiunkat a Teremtő felé vihessen?«

A közösségnek fontosságot és örömöt egyaránt kell adnia

A spirituális közösségnek folyamatosan emelnie kell a Teremtő, az adakozás tulajdonsága és a teremtés célja fontosságát. A felemelkedés nélküli fontosság azonban nem teljes.

Az igazi nagyság életet ad. Örömöt, bizalmat és cselekvési készséget ébreszt. Ha a spirituális utat csupán teherként, küzdelemként vagy a romlottság végtelen feltárásaként mutatják be, a szív elveszíti erejét. Az ember a spiritualitást a súlyossággal és az önváddal kezdi társítani.

A közösségnek ezért olyan légkört kell teremtenie, amelyben a cél nemcsak szükségesnek, hanem fenségesnek is érződik. Azt az érzést kell felébresztenie, hogy nincs nagyobb kiváltság annál, mint részt venni az emberek közötti szeretet és adakozás megszületésében.

Az öröm nem rejti el az ego romlottságát. Éppen ellenkezőleg: megteremti a szembenézéshez szükséges erőt. A fény feltárja az edényt. Amikor a Teremtő fontossága a közösségen keresztül ragyog, az ember látni kezdi az adakozás tulajdonsága és jelenlegi természete közötti különbséget.

Ez a valódi tisztázás.

A sötétség felfedezéséhez nem kell belemerülnünk a sötétségbe. Az ember napokat tölthet kudarcainak elemzésével, ezt spirituális munkának nevezve, miközben csupán emészti önmagát. A rossz pontos feltárása egyetlen pillanat alatt megtörténhet, amikor a fény megmutatja, mi szorul korrekcióra.

Ezért a kapcsolatot, a felemelkedést és a fény forrását kell keresnünk – nem az elhúzódó szenvedést. A fejlődéshez szükséges hiányok bizonyosan megjelennek. A mi feladatunk az, hogy kapcsolatban maradjunk azzal az erővel, amely képes korrigálni őket.

A súrlódás a kapcsolódás anyaga

Spirituális közösség nem építhető a nehézségek elkerülésével. Ahol emberek együtt dolgoznak, különbségek jelennek meg. Személyiségek ütköznek. Feladatok maradnak el. Elvárásokat értenek félre. Kritika jelenik meg, a büszkeség pedig sebet kap.

E pillanatokat gyakran annak bizonyítékaként értelmezik, hogy a csoport kudarcot vall. Valójában ezek lehetnek az első jelei annak, hogy valódi spirituális anyag tárult fel.

Semmit sem lehet korrigálni, mielőtt feltárulna. Az egész út egyszerű rendet követ: megjelenik egy hiány, tisztázzuk, korrigáljuk, és lehetővé válik egy új fokozat.

A közösségnek nem szabad pusztán azért elrejtenie problémáit, hogy fenntartsa a harmónia látszatát. Az őszinte, célirányos kritika áldás lehet. Feltárja a gyengeségeket, nagyobb felelősséget követel, és lehetővé teszi, hogy a közösség pontosabbá és érettebbé váljon.

A kritikának azonban a korrekciót kell szolgálnia, nem a személyes győzelmet. Nem az a célja, hogy megalázzon, uralkodjon vagy bebizonyítsa, kinek van igaza. A külső határozottságnak belső törődéssel kell együtt járnia. Szakmai felelősséget követelhetünk, miközben továbbra is olyan barátnak látjuk a másikat, aki ugyanazon cél felé halad.

Ha a nézeteltéréseket a spirituális előrehaladás iránti közös elkötelezettségen belül tartjuk, az ellentét elmélyítheti a kapcsolatot. A szeretet nem a különbségek hiányában épül; fölöttük épül fel.

A közös munka spirituális laboratóriummá válik

A gyakorlati projektek, a szervezési felelősségek és a hétköznapi csapatmunka látszólag függetlenek lehetnek a legmagasabb spirituális céloktól. Mégis pótolhatatlan lehetőségeket kínálnak a korrekcióra.

Elméletben könnyű az egységről beszélni. Sokkal nehezebb megőrizni, amikor nem tartják be a határidőket, átfedik egymást a felelősségi körök, vagy olyan emberekkel kell együttműködnünk, akiket természetes módon nem választanánk.

A spirituális munka pontosan itt válik valóságossá.

Egy működő közösséghez világos felelősségi körök, fegyelem, kölcsönös elkötelezettség és szakmai mércék szükségesek. Ezek nem különülnek el a belső munkától. Megteremtik azokat a konkrét feltételeket, amelyek között indítékaink és kapcsolataink megvizsgálhatók.

A legfontosabb befektetés nem csupán a létrehozott eredmény, hanem a létrehozása során kialakuló kapcsolati háló. A külső feladat okot ad a közös cselekvésre; a belső feladat pedig az, hogy ezeket a cselekedeteket az adakozás edényévé alakítsuk.

Nincs szükségünk eszményi barátokra. Olyan emberekre van szükségünk, akik ugyanarra a célra irányulnak, még ha vágyuk egyelőre gyenge és önérdekkel kevert is. Egyikünk sem tiszta szándékokkal kezdi. Kezdetnek elegendő a közös irány.

A homályos vágyakozástól a valódi imáig

A közösség fokozatosan felébreszti a Teremtő fontosságát. Ez a fontosság életre hívja az adakozás vágyát. A vágy ezután összeütközik azzal, hogy az ember képtelen kiszabadulni az önszeretetből.

Ezen a ponton valódi hiány kezd kialakulni.

Az ima elsősorban nem szavak sorozata. Olyan mélységig tisztázott vágy, hogy az egész szív egyetlen dolgot kezd kérni. A »szív« az ember összes vágyának összességét jelenti. Amikor ezek a vágyak fokozatosan egyesülnek a Teremtő adakozó tulajdonságának elnyerésére irányuló szükség körül, imává válnak.

A szavak segíthetik a tisztázást, de nem ők hozzák létre az imát. A Teremtőnek nincs szüksége szóbeli magyarázatokra. Maga a belső állapot beszél.

Az igazi ima – anélkül, hogy feltétlenül szavakat használna – ezt mondja: »Látom az adakozás nagyságát. Látom, hogy képtelen vagyok rá. Nem akarok tovább önmagam börtönében maradni. Adj erőt ahhoz, hogy szeressem azt, ami rajtam kívül van. Add nekem a Te formádat.«

E kérés célja több a személyes fejlődésnél. Amikor az ember korrekcióért fordul a Teremtőhöz, függőséget alakít ki Tőle, és elkezd Hozzá tapadni. A korrekció nem pusztán a célállomás; az út során kialakuló szükség a Teremtő iránt önmagában is a kapcsolat lényege.

A közösség a Teremtőhöz vezet

A spirituális közösség az elszigetelt egyén és a Teremtő feltárulása között áll – nem akadályként, hanem hídként.

A barátokon keresztül az ember benyomást kap a Teremtő nagyságáról.

A róluk való gondoskodásra tett erőfeszítések révén megtanulja, mit jelent a vágyat önmagán kívülre irányítani. A közös munka feltárja a rejtett egoista tulajdonságokat. A kölcsönös bátorítás megújítja a föléjük emelkedéshez szükséges erőt. Az ebből fakadó tehetetlenségből valódi ima születik. Az imán keresztül pedig működésbe léphet a korrigáló fény.

A folyamat egyszerűen így fogalmazható meg:

A közösség felébreszti a Teremtő nagyságát. Az Ő nagysága hitet és örömöt szül. A fény feltárja a valódi hiányt. A tisztázott hiány imává válik. A Teremtő korrigálja a szándékot. Az ember az önszeretettől a mások szeretete és a Vele való összetapadás felé halad.

Ebben a folyamatban semmi sem helyettesíthető magányos erőfeszítéssel. Egyedül az ember ugyanannak az egónak a számításain belül marad, amelyen megpróbál túllépni. A közösség e személyes rendszeren túlról érkező hatást vezet be. Új értékeket, új vágyakat és új mércét ad, amelyhez az életet viszonyíthatjuk.

A Teremtő nem az emberiségtől való személyes menekülésben, hanem az emberi szívek közötti korrigált kapcsolatban tárul fel.

A közösség ezért nem csupán eszköz, amely segít elérni Őt. Korrigált formájában az Ő feltárulásának helyévé válik. Amikor a különálló vágyak az elutasítás fölött egyesülnek, és törődni kezdenek egymással, olyan edényt hoznak létre, amely hasonlít a Teremtő tulajdonságához.

Ebben a közös edényben végre érzékelhetővé válhat az, ami korábban rejtve volt.

Az ember előkészíti a szükséget. A barátok felnagyítják a célt. A közösség közös lánggá alakítja a személyes szikrákat. A fény feltárja és korrigálja azt, ami közöttük áll. Az önszeretet fölött létrejövő kapcsolatban pedig jelenvalóvá válik a Teremtő – nem eszmeként, hanem az adakozás élő tulajdonságaként, amely betölti a lelkek közötti teret.