Ki a Teremtő?

„Ahogyan odafent öröm fakad abból, hogy lefelé adnak, úgy az alsónak is örömét kell lelnie abban, hogy felfelé ad. Ezt nevezik »formaegyezésnek«. Ezért, ha az alsó azért kap, mert örömét leli a felfelé adásban, azt »formaegyezésnek« nevezik, amikor minden öröme abban áll, hogy ad. Ezt jelenti: »Amiként Ő irgalmas, úgy légy te is irgalmas.«”

RABASH, Vegyes jegyzetek, 242. „Amiként Ő irgalmas, úgy légy te is irgalmas”

Könnyedén beszélünk a Teremtőről.

Azt mondjuk, hogy jó, hogy vigyáz ránk, meghallgatja imáinkat, és mindent egy jótékony cél felé irányít. Amikor az élet nehézzé válik, Hozzá fordulunk segítségért. Amikor elveszettnek érezzük magunkat, reméljük, hogy megmutatja az utat. Hatalmas és szerető erőként képzeljük el – valamiként, amibe biztonsággal kapaszkodhatunk, amikor minden más összeomlani kezd.

De mi van akkor, ha ez még nem a Teremtő?

Mi van akkor, ha ez csupán a Teremtőnek az a képe, amelyet a megszerzési vágyunk alakított ki magának – egy Teremtő, aki megvéd, megvigasztal, megerősít engem, és végső soron engem szolgál?

A „Ki a Teremtő?” kérdése nem filozófiai kérdés. Az ember legmélyebb pontjába hasít. Ha helytelenül határozom meg a Teremtőt, akkor az imáim, a spirituális munkám, a szenvedésről alkotott felfogásom, sőt még az élet céljáról vallott elképzelésem is olyasmi felé irányulhat, amit a saját egómon belül hoztam létre.

A valódi kérdés nem az, hogy hiszek-e a Teremtőben. Hanem az, hogy készen állok-e felfedezni, ki Ő valójában.

A Teremtő, akivel együtt tudunk élni

Az ember természetes módon kényelmes meghatározásokat ad a spiritualitásnak. Úgy határozzuk meg a Teremtőt, a spirituális utat, a munkát és a célt, hogy tovább élhessünk anélkül, hogy alapvető belső változáson kellene keresztülmennünk.

A Teremtő „segítő erővé” válik. Jó belé kapaszkodni. Úgy véljük, meg kell óvnia bennünket a szenvedéstől, meg kell jutalmaznia erőfeszítéseinket, értelmet kell adnia életünknek, és biztosítania kell arról, hogy végül minden rendbe jön.

Ez a kép érzelmi vigaszt nyújthat, de továbbra is az én marad a középpontban. Még mindig kapni akarok; csupán kibővítettem azoknak a dolgoknak a listáját, amelyekből kapni remélek. Most már nemcsak pénztől, kapcsolatoktól, tisztelettől, tudástól és sikertől várok beteljesülést, hanem a Teremtőtől is.

Nevezhetem ezt spiritualitásnak, de a vágyam iránya nem változott meg. Továbbra is azt kérdezem: „Mit fogok kapni? Hogyan segít majd nekem a Teremtő? Mikor válaszol? Milyen jutalmat kapok az erőfeszítésemért?”

Az elképzelt Teremtő az egót szolgálja. A valódi Teremtő azt követeli, hogy az ego mondjon le trónjáról.

Ezért cseréljük le újra és újra a Teremtő valódi meghatározását egy könnyebben elviselhetőre. Nem tudatosan döntünk úgy, hogy becsapjuk magunkat. Szinte észrevétlenül történik. Felpuhítjuk a meghatározást, hozzáigazítjuk a célt, és az adakozást kellemesebb formára fordítjuk le. Vallásosak, spirituálisak, odaadóak vagy ihletettek maradunk – belül azonban továbbra is önmagunkat szolgáljuk.

A kényelmetlen meghatározás

A kabbala bölcsessége pontos és megalkuvást nem ismerő meghatározást ad: a Teremtő az adakozás ereje.

Ő ad, és az ember olyan mértékben kapcsolódik Hozzá, amilyen mértékben maga is ad. Olyan mértékben kerül kapcsolatba az emberrel, amilyen mértékben az kész lemondani az önmagával való törődésről, és hasonló irányultságot sajátít el.

Ez mindent megváltoztat.

A Teremtő többé nem pusztán egy hatalom, amely megadja nekem, amit akarok. Ő az a minőség, amely arra kér, hogy emelkedjek az önmagamért való kapás követelése fölé. Nem akkor tárul fel, amikor ráveszem, hogy közelebb jöjjön az én természetemhez, hanem amikor elkezdem a saját természetemet közelebb vinni az Övéhez.

Az ego számára ez a meghatározás félelmetes. Az ego a tiszta adakozást nem melegnek vagy vonzónak éli meg. Idegennek, távolinak, sőt kegyetlennek érzi. Az adakozás szemben áll mindazzal, amit az ego jelenleg életként értelmez. Az ego így szól: „Ha nem magamat töltöm meg, nem magamat védem, és nem önmagamért élek, akkor ki vagyok én? Mi marad belőlem?”

Ezért, amikor helyesen határozzuk meg a Teremtőt, eleinte nem tűnhet fontosnak számunkra. A valódi adakozás célja természeténél fogva nem lelkesíti a megszerzési vágyat. Éppen ellenkezőleg: az ego „könnyű micvaként” kezeli – jelentéktelen dologként, amely elhalasztható, miközben látszólag fontosabb spirituális tevékenységeket végzünk.

Az ember hajlandó lehet nehéz fegyelmet vállalni, áldozatokat hozni, megszámlálhatatlan órán át tanulni vagy lenyűgöző projektekbe kezdeni – feltéve, hogy a munka nem érinti azt a követelményt, hogy szeresse a másikat, kapcsolódjon a barátokhoz, és önmaga semmissé tételén keresztül közeledjen a Teremtőhöz.

Gyakran készek vagyunk nagyon keményen dolgozni, csak hogy elkerüljük azt az egyetlen átalakulást, amelyre valóban szükség van.

Egyetlen Uralkodó van

A Teremtő helyes meghatározása a jóról és a rosszról alkotott felfogásunkat is felforgatja.

Természetes módon a Teremtőhöz akarjuk kapcsolni mindazt, ami kellemesnek, szeretetteljesnek és igazságosnak érződik. Amikor valami szörnyű történik, ösztönösen elválasztjuk Tőle. Azt mondjuk, hogy a jó a Teremtőtől származik, a rossznak viszont valamilyen más hatalomból, emberi kudarcból, vak természetből vagy Vele szemben álló erőből kell erednie.

De ha „Nincs más Rajta kívül”, akkor nem uralkodhat egy hatalom a valóság kellemes részei, és egy másik a fájdalmas részei fölött. Az egész valóság fölött egyetlen irányítás áll.

A kabbalisták ezt szándékosan megrázó módon fogalmazzák meg: az az erő, amelyet rosszként élünk meg, ugyanaz a Teremtő.

Ez nem teszi jóvá a kegyetlenséget, nem söpri félre az emberi szenvedést, és nem kínál leegyszerűsítő igazolást a tragédiákra. Azt jelenti, hogy az ellentmondást nem oldhatjuk fel azzal, hogy a valóságot két független hatalom között osztjuk fel. Ha egyetlen cselekvő forrás létezik, akkor a jóként és a rosszként megélt dolgok közötti különbséget is annak fényében kell vizsgálnunk, hogy milyen kapcsolat áll fenn a mi tulajdonságaink és e forrás tulajdonsága között.

Az adakozás erejét életként és jóságként élhetjük meg, amikor a vele való formaegyezés felé haladunk. Ugyanez az erő keménynek, fenyegetőnek és ellentétesnek érződhet, amikor az ember az önmagáért való kapásba zárva marad.

A Teremtő nem változik jóból rosszá. A Róla való felismerésünk változik azoknak a tulajdonságoknak megfelelően, amelyeken keresztül érzékeljük Őt.

Ez fájdalmas gondolat, mert megszünteti a menekülési útvonalainkat. Többé nem várhatjuk, hogy a valóság spirituálissá váljon, miközben mi változatlanok maradunk. Többé nem képzelhetjük, hogy egy másik módszer lehetővé teszi számunkra a cél elérését anélkül, hogy átalakítanánk a szándékunkat.

A kérdés visszatér hozzánk: minek kell megváltoznia az emberben ahhoz, hogy a valóságot irányító egyetlen erőt jónak és jótékony szándékúnak ismerje fel?

Hol található a Teremtő?

A Teremtő mindenütt érezhető, ahol az ember semmissé teszi önmagát.

Ez nem jelenti a személyiség eltörlését, a vágyak megsemmisítését vagy a passzívvá válást. Az ember megtartja ugyanazt a szívet, elmét, képességeket, érzékenységet és tulajdonságokat. Nincsenek más edényeink, amelyekkel a spirituális valóságot érzékelhetnénk.

A változás azt érinti, hogy kit szolgálnak ezek az edények.

Van egy belső hely, amelyet Malchutnak neveznek – ez a megszerzési vágy. Ezt a helyet kitöltheti az „énem”, vagy szabaddá tehetem a Teremtő számára. A döntő kérdés egyszerű és szigorú: kiért aggódom?

Az intelligenciámat, az érzelmeimet, az erőmet és a tehetségemet önmagam szolgálatára használom? Vagy ugyanezeket a tulajdonságokat az adakozás céljának szolgálatába állítom?

„Helyet készíteni a Teremtőnek” azt jelenti, hogy többé nem töltünk meg minden gondolatot és érzést kizárólag az önmagunkkal való törődéssel. Amint az önmagamért támasztott követelés akár csak kissé is visszahúzódik, új lehetőség jelenik meg: az adakozás minősége lakozhat a megnyílt térben.

A Teremtő nem egy földrajzi helyen tárul fel. Egy helyreigazított kapcsolatban tárul fel. Ugyanazokban a vágyakban érezhető, amelyek egykor az ént szolgálták, most azonban a szeretet, a kapcsolódás és az adakozás felé irányulnak.

Ahol az ember helyet készít Neki, ott van Ő.

Hogyan vágyhatunk arra, amit nem akarunk?

Most egy nagy ellentmondás jelenik meg. Ha a Teremtő az adakozás, az ego pedig nem akar adakozni, hogyan teheti meg az ember akár az első lépést is Felé?

A válasz: a környezet.

Az ember nem tudja közvetlenül meggyőzni az egót arról, hogy a Teremtőt válassza. De választhat olyan közösséget, amely a Teremtő, a cél, a kapcsolódás és az adakozás fontosságáról beszél.

Eleinte még a csoporthoz való hozzájárulásunk is lehet egoista. Az ember bátoríthatja a barátját büszkeségből, befolyásvágyból vagy annak öröméért, hogy erősnek és odaadónak látják. Mégis valami figyelemre méltó történik: azokat a szavakat, amelyeket az ember nem tud őszintén önmagának mondani, elmondhatja egy barátjának. Később pedig, amikor a barát ugyanezeket a szavakat visszaadja neki, talán már képes lesz befogadni őket.

Ez közvetett út, de valóságos út.

A szabad választás kezdetben nem azt jelenti, hogy birtokunkban van az erő az adakozás választásához. Azt jelenti, hogy azt a környezetet választjuk, amely újra és újra megmutatja nekünk, miért fontos az adakozás. A környezet lesz az a keskeny nyílás, amelyen át egy új érték beléphet a szívbe, amely még nem akarja azt.

Én felébresztem a barátot, a barát felébreszt engem, és közöttünk növekedni kezd valami, ami külön-külön egyikünk egójához sem tartozik. A Teremtő fontossága a kölcsönös hatás terében épül fel.

A Teremtőt, aki egykor pusztán elvont eszme vagy vigasztaló oltalmazó volt, fokozatosan a közöttünk élő kapcsolódás és adakozás minőségeként ismerjük fel.

A felismerés jön és megy

Ez a felismerés nem válik azonnal állandóvá.

Az ember hirtelen megérezheti, mit jelent önmaga helyett a Teremtővel törődni. Egy rövid pillanatra ugyanazt a világot, ugyanazokat a barátokat és ugyanazokat a belső tulajdonságokat másként látja. Aztán az érzés eltűnik.

Visszatér, talán erősebben, majd ismét eltűnik.

Ez az érzés szakaszosan érkezik és távozik; aztán egyre gyakrabban jön, majd elmegy, míg végül tisztábbá válik. Az ember feladata az, hogy amennyire csak lehetséges, megpróbáljon ebben az irányultságban maradni.

Ez a mozgás mélyen összezavaró lehet. Amikor a felismerés eltűnik, az ember úgy érezheti, hogy minden, amit korábban megértett, csupán képzelgés volt. Amikor visszatér, csodálkozhat, miért nem tudta megtartani. Pedig maga a jövés és menés is része az edény fejlődésének.

A Teremtő meghatározása egyetlen pillanat alatt felfogható értelmileg, de az Ő felismerését ismétlődő belső változásokon keresztül kell felépíteni. A tudás azt mondja: „A Teremtő az adakozás ereje.” A felismerés akkor következik be, amikor az ember a szív és az elme használatában kezdi érezni, mit jelent ez.

A meghatározás csak a hasonlóság által válik élővé.

Munka anélkül, hogy látnánk a Munkaadót

Lehetnek hosszú időszakok, amikor az ember dolgozik, de egyáltalán nem érzi a Teremtőt.

A hétköznapi életben a munkavállaló látja a munkahelyét, ismeri a munkaadót, és fizetést vár. A spirituális munkában az ember éveken át fáradozhat anélkül, hogy látná a Munkaadót, a számlát, amelyre a jutalmat elhelyezik, vagy a munka bármilyen biztos hasznát.

Mi tartja akkor az embert az úton?

Talán az üres életbe való visszatéréstől való félelem. Talán a remény. Talán az odatartozás, a tisztelet, a tudás, a megszokás vagy az az elégedettség, amely abból fakad, hogy másnak érezzük magunkat a többieknél. Talán a spirituális keret enyhíti a szenvedést, és irányt ad az életnek.

Ezek a jutalmak nem képzeltek; képesek fenntartani az embert. De még nem a Teremtő.

A veszély az, hogy a leckék, projektek, rutinok és eredmények elegendő elégedettséget nyújthatnak ahhoz, hogy elnémítsák az igazi kérdést. Az ember elfoglalhatja magát a spiritualitással, miközben elkerüli a spirituális átalakulást. A külső tevékenység porfelhővé válhat, amely elrejti a belső elérés hiányát.

A legveszélyesebb állapot nem feltétlenül a Teremtő nyílt elutasítása. Lehet egy kényelmes spirituális élet is, amelyben az ember már nem követeli az Ő feltárulását.

Ezért a „Ki a Teremtő?” kérdésének élőnek kell maradnia. Át kell hatolnia a rutinon, és meg kell kérdeznie: kit szolgálok most? Milyen jutalmat várok? Ez a cselekedet az adakozás felé visz, vagy csupán kifinomultabb kielégülést ad az egónak?

Ki a Teremtő?

A Teremtő nem a félelmünk által kitalált kép, és nem is vágyaink szolgája. Nem egy vigasztaló magyarázat, amelyet az élet ellentmondásaira borítunk.

A Teremtő az egész valóságot irányító adakozás ereje. Ő az egyetlen erő mindaz mögött, amit jónak és amit rossznak tapasztalunk. Olyan mértékben tárul fel, amilyen mértékben az ember hasonlóvá válik Hozzá.

Eleinte úgy képzeljük el Őt, mint aki mindent megad nekünk. Fokozatosan úgy fedezzük fel, mint Azt, aki ad – és aki bennünket is arra hív, hogy mi is adni kezdjünk.

Eleinte arra kérjük, töltse be a bennünk lévő ürességet. Fokozatosan megértjük, hogy az ürességet azért kaptuk, hogy ne töltsük be többé az egész valóságot önmagunkkal.

Eleinte a külső eseményekben keressük az Ő kezét. Fokozatosan abban keressük az Ő minőségét, ahogyan a saját szívünket és elménket használjuk.

Eleinte azt akarjuk, hogy Ő változtassa meg az életünket. Végül kezdjük megérteni, hogy az Ő feltárulása annak megváltozását kívánja meg, hogy kiért élünk.

Ez a felismerés nem egyszerre érkezik. Felvillan, eltűnik, majd visszatér. A barátokon, a környezeten, az egoista jutalmakban való csalódáson és azon ismételt erőfeszítésen keresztül épül fel, hogy helyet készítsünk a megszerzési vágyon belül.

És talán egy csendes pillanatban az ember érezni kezdi a választ – nem egy könyvből megtanult meghatározásként, hanem új jelenlétként a szívében:

Ahol teljesen önmagammal törődöm, ott csak számomra van hely.
Ahol helyet készítek az adakozásnak, ott érezhetővé válhat a Teremtő.
És ott van Ő.