Dolgoztam és megtaláltam

„…Erősebbé kell válnod legfőbb vágyunk tekintetében. Tudod, hogyan értelmeztem azt a verset: »És az Úr, a te Istened megáld téged mindenben, amit cselekszel.« Az alacsonyabb rendű embernek mindent meg kell tennie, amit csak tud, és csak ezután nyílik lehetőség az áldás megadására. Ugyanakkor ostobaság azt gondolni, hogy ez arra kötelezi a Teremtőt, hogy pontosan a munkánk helyszínén adja meg az áldást.

Éppen ellenkezőleg, a legtöbb esetben a munka egy helyen történik, az áldás pedig egy másikban, olyan helyen, ahol az ember egyáltalán nem dolgozott, mivel nem tudta, vagy nem tudott ott semmit tenni a maga részéről. Az igazi áldásban ez egy megdönthetetlen törvény, és ez a megtalálás jelentése, mint a „dolgoztam és megtaláltam” mondatban, és ezt már részletesen kifejtettem…”

RABASH, 12. levél

Talán nincs a spirituális úton ennél a néhány egyszerű szónál rejtélyesebb, paradoxabb és mélyebb mondat:

„Dolgoztam és megtaláltam.”

Első pillantásra furcsának tűnnek.

Miért nem azt mondjuk: „Dolgoztam és elértem”?

Miért nem azt mondjuk: „Dolgoztam és megkerestem”?

Miért nem azt mondjuk, hogy „erőfeszítést fektettem be, és megkaptam az eredményt”?

Mert a spiritualitás nem így működik.

Világunkban minden az ok-okozati összefüggésen alapul. Elvetünk egy magot, és fák nőnek. Tanulunk, és tudást szerzünk. Edzünk, és erősebbek leszünk. Dolgozunk, és bért kapunk. Egész létezésünk azon a hiten alapul, hogy az erőfeszítés természetesen eredményeket hoz.

De amikor a spiritualitásról van szó, ez az ismerős törvény hirtelen eltűnik.

Egy ember évekig tanulhat.

Küzdhet.

Imádkozhat.

Részt vehet a csoportban.

Számtalan zavaró tényezőt legyőzhet.

És mégis, az igazi spirituális minőség elérhetetlen marad számára.

Miért?

Mert a spiritualitás teljesen egy másik világhoz tartozik.

A két világ közötti híd nem logikából épül fel.

Nem tehetségből épül fel.

Nem intelligenciából épül fel.

Még az erőfeszítésből sem épül fel.

A híd egy feltételből épül.

A feltétel egyszerű:

Folytasd.

Folytasd annak ellenére, hogy semmit sem értesz.

Folytasd annak ellenére, hogy nem látsz eredményeket.

Folytasd annak ellenére, hogy úgy érzed, benned minden változatlan marad.

Folytasd, mert ezt kell tenned.

És akkor valami elképesztő történik.

Nem az erőfeszítés miatt.

Nem azért, mert az erőfeszítés hozta létre.

Hanem azért, mert az erőfeszítés teljesítette a feltételt.

Megérkezik az ajándék.

És amikor megérkezik, olyan érzés, mintha felfedezés lenne.

Egy megtalálás.

Egy váratlanul feltárt kincs.

Valami, amit soha nem emberi kéz alkot.

Ezért mondták a bölcsek:

„Dolgoztam és megtaláltam.”

Nem „alkottam”.

Nem „építettem”.

Nem „kerestem”.

„Megtaláltam.”

Az ember csak akkor talál meg valamit, ha azt nem ő alkotta meg.

Egy elveszett ékszer kerül elő.

Egy rejtett kincs kerül elő.

Egy ajándék kerül elő.

És a lélek is ilyen ajándék.

A spirituális kereső gyakran azt képzeli, hogy minden lecke, minden ima, minden erőfeszítés lassan felépíti benne a spiritualitást.

De az igazság sokkal alázatosabb.

A legtöbbször éppen az ellenkezőjét látja.

Minél többet tanul, annál önzőbbnek tűnik.

Minél előrébb jut, annál több önző gondolat merül fel benne.

Minél jobban vágyik a szellemiségre, annál inkább rájön, mennyire képtelen elérni azt.

Szárnyakra számított.

Ehelyett nehezebb láncokat talál.

Tisztaságra számított.

Ehelyett az önszeretet mélyebb rétegeit fedezi fel.

Felemelkedésre számított.

Ehelyett úgy érzi, eltemetve van önmaga alatt.

Mégis ez is a folyamat része.

A felkészülés nem teremt hitet.

A felkészülés feltárja a hit szükségességét.

A felkészülés nem építi a lelket.

A felkészülés feltárja, hogy természetes önző természetünkben nincs lélek.

A felkészülés teljes tehetetlenségbe sodorja az embert.

És csak akkor fogadható el az ajándék.

Az úton a legfájdalmasabb felismerés az, hogy természetes természetünkben semmi sem léphet át a szellemiségbe.

Sem az intelligenciánk.

Sem az érzelmeink.

Sem a lelkesedésünk.

Nem az elszántságunk.

Semmi.

Az ember egy láthatatlan határ előtt áll.

Az egyik oldalon az a világ áll, amelyet mindig is ismert – a fogadás, a számítás, az irányítás, a megértés világa.

A másik oldalon egy teljesen más valóság áll – az adás, a szeretet és az ajándékozás valósága.

Közöttük nincs fokozatos lejtő.

Nincs szelíd átmenet.

Nincs logikus fejlődés.

Van egy szakadás.

Egy teljes törés.

És ezért az átlépés soha nem magyarázható meg ésszerűen.

Az a tulajdonság, amely utána megjelenik, pontosan az ellenkezője mindannak, ami korábban létezett.

Korábban az ember mindent magának akart.

Utána egy új erő jelenik meg – egy erő, amely adni akar.

Korábban minden számítás a saját haszon körül forgott.

Utána egy másik számítás kezdi irányítani a dolgokat.

A régi vágyak megmaradnak.

A régi természet megmarad.

De felettük egy új uralkodó áll.

Ezt az uralkodót hitnek hívják.

Nem olyan hitnek, ahogyan az emberek általában értik.

Nem bizonyíték nélküli hitnek.

Nem vágyálomnak.

Nem vak elfogadásnak.

A hit egy új érzékelés.

Egy új érzék.

Egy új valóság.

Ez a Teremtő ajándéka a léleknek.

És mivel ajándék, soha nem lehet megvásárolni.

Mivel ajándék, soha nem lehet követelni.

Mivel ajándék, csak fogadni lehet.

A mi szerepünk sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk.

Nem azt kérik tőlünk, hogy teremtsünk szellemiséget.

Nem azt kérik tőlünk, hogy kényszerítsük magunkat a szentségre.

Nem azt kérik tőlünk, hogy lehetetlen cselekedeteket hajtsunk végre.

Csak azt kérik tőlünk, hogy dolgozzunk.

Hogy folytassuk.

Erőfeszítést tenni.

Keresni.

Vágyakozni.

Kialakítani a hiányt.

Előkészíteni a helyet.

És akkor, egy nap, váratlanul, a Teremtő valamit helyez abba az üres helybe.

Valami teljesen újat.

Valami olyat, ami korábban soha nem volt ott.

Valami olyat, amit semmilyen erőfeszítés nem tudott létrehozni.

Valami olyat, amit semmilyen értelem nem tudott megérteni.

Valami olyat, amit semmilyen ego nem tudott előállítani.

És akkor az ember végre megérti, miért választották a bölcsek pontosan azokat a szavakat.

Nem:

„Dolgoztam és elértem.”

Hanem:

„Dolgoztam és megtaláltam.”

Mert a spirituális úton a legnagyobb kincset nem az ember teremti.

Akkor fedezik fel, amikor a Teremtő úgy dönt, hogy az edény készen áll.

És amikor eljön ez a pillanat, a lélek rájön, hogy minden erőfeszítés szükséges volt, de egyik sem volt maga a kincs.

A munka előkészítette a talajt.

A Teremtő elvetette a magot.

A munka kinyitotta az ajtót.

A Teremtő belépett.

A munka felépítette a vágyat.

A Teremtő betöltötte azt.

És ezt az örök találkozást az emberi erőfeszítés és az isteni ajándék között így nevezik:

„Dolgoztam és megtaláltam.”

Forrás: Rav magyarázata az erőfeszítés és az elérés közötti szakadásról, a „Dolgoztam és megtaláltam” elvről, valamint a hit megszerzéséről, mint a Fentről érkező ajándékról.