A szellemi érzékelés

„Egy kérdés, amelyet kaptam: Ahhoz, hogy megérezzük a szellemiséget, egy hatodik érzéket kell kifejlesztenünk, amely nem a fizikai testhez tartozik. Hogyan működik ez?

Válaszom: Mindent, amit érzünk, az érzékszerveink észlelnek, majd elektromos és kémiai folyamatokká alakulnak az agyban, összehasonlítják a memóriában tároltakkal, megkülönböztetik, és kész kép vagy fogalom formájában jelennek meg a tudatban.

A fogalmam két összetevőből áll: az „én”-ből és „abból, amit észlelek.” Ezen felül minden a vágyban történik. Hiszen a vágy a világ anyaga.

Maga a vágy nem létezik a test sejtjeiben. Csak a test reakcióit mérem a saját vágyaimra és szándékaimra. Mérhetem az elektromos és kémiai folyamatokat a testben, de ezzel csak a test reakcióját mérem, nem azt, ami a vágyban történik.

Nincs semmi, amivel magát a vágyat érezni vagy mérni tudnám. Tegyük fel, hogy megkóstolok egy italt. Érzem az ízét, az illatát, és érzem az örömet. Mérhetjük a test különféle reakcióit erre az italra, de ez minden esetben a reakció mérése lesz, nem a vágymérés.

Ezért minden vágy virtuális, az anyagi és a szellemi világokban egyaránt. Maga a vágy – akár egoista, akár altruista – nem létezik az anyagban.”

(Rav Dr. Michael Laitman előadásából, Észak-Amerikai Kongresszus, első lecke, 2009. október 16.)

„Amit a lélekben feltárnak, azt az ember szellemi világnak nevezi. Amit a lélekben feltárnak, azt az általános erőnek nevezi, azt Teremtőnek nevezi.”

Minden ember életében eljön egy pillanat, amikor az ismert világ elveszti bizonyosságát.

Azok a dolgok, amelyek egykor szilárdnak, fontosnak és megkérdőjelezhetetlennek tűntek, hirtelen törékennyé válnak. A siker nem elégít ki úgy, mint korábban. Az örömök túl gyorsan elhalványulnak. Az eredmények, amelyeknek be kellett volna tölteniük a szívet, megmagyarázhatatlan ürességet hagynak maguk után.

Az ember körülnéz, és ugyanazt a világot látja, mint korábban, mégis valami megváltozott. A kérdés csendesen felmerül:

Ennyi az egész?

Először azt feltételezzük, hogy valami baj van a világgal. Azt gondoljuk, talán más munkára, más városra, más kapcsolatokra, más tapasztalatokra van szükségünk. Mégis, minden változás után ugyanaz a kérdés tér vissza.

Mi van, ha a probléma nem az a világ, amelyet látunk? Mi van, ha a korlát abban rejlik, ahogyan észleljük?

Az öt érzék foglyai

Születésünktől fogva teljes mértékben megbízunk az érzékeinkben.

Látunk, hallunk, tapintunk, ízlelünk és szaglunk. E öt csatornán keresztül építünk fel egy egész univerzumot. Hegyek, óceánok, csillagok, emberek, emlékek és történelmek objektív valóságként jelennek meg előttünk.

Ha azonban figyelmesen nézünk, rájövünk, hogy soha nem magát a valóságot érzékeljük. Csak a bennünk zajló reakciókat érzékeljük.

Egy hang eléri a fület. Fény éri a szemet. Egy érzet érinti a bőrt. Minden belső mechanizmusainkon szűrődik át, mielőtt azzá válik, amit „világnak” nevezünk.

A kép, amelyet látunk, nem maga a valóság. Ez a valóság, amelyet a saját vágyaink szűrnek. És mi az a domináns program ezek mögött a vágyak mögött?

A kapni akarás vágya.

Minden tapasztalatot automatikusan egy egyszerű számítás alapján értékelünk: Ez jó nekem vagy rossz nekem?

Anélkül, hogy észrevennénk, egész életünket e számítás foglyaként töltjük. Ezt objektív valóságnak nevezzük, valójában azonban mélyen személyes valóság ez, teljes egészében a saját érdekeink szerint festve.

A nagy illúzió

A szellemi bölcsesség megdöbbentő kinyilatkoztatása, hogy a világ, amelyet tapasztalunk, talán egyáltalán nem az igazi világ.

A világegyetem, amely oly hatalmasnak és függetlennek tűnik, csupán benyomásként létezik az érzékeinkben. Mindent, amit ismerünk, az edényeink engednek megismerni. Mindent, amit érzékelünk, a természetünk enged érzékelni.

Mint egy ember, aki tudtán kívül színes üvegen néz keresztül, azt feltételezzük, hogy maga a valóság rendelkezik azokkal a színekkel, amelyeket látunk.

De talán a valóság egészen más. Talán a torzítás a megfigyelőben rejlik.

Ez a felismerés egyszerre nyugtalanító és felszabadító. Azt jelenti, hogy jelenlegi érzékelésünk szűk korlátain túl egy sokkal nagyobb valóság várhat feltárásra.

Egy új érzék születése

A szellemi érzékelés valami aprósággal kezdődik. Egy apró sóvárgással. Egy finom elégedetlenséggel. Egy ponttal a szívben.

Eleinte alig észrevehető. Kérdésként, vágyakozásként, nyugtalanságként jelenik meg, amely nem akar eltűnni. Semmi ebben a világban nem tudja kielégíteni, mert nem ehhez a világhoz tartozik.

Ez a pont egy új érzék csírája. Egy hatodik érzék.

Nem egy újabb fizikai szerv, hanem az érzékelés egészen más módja. Az öt érzék a befogadás elvén működik. A hatodik érzék az adás elvén működik.

Az öt érzék azt kérdezi: „Mit kaphatok?” A hatodik érzék azt kérdezi: „Ki adja?”

Az öt érzék mindent személyes haszon szerint mér. A hatodik érzék elkezdi a valóságot a szerint a forrás szerint érzékelni, amelyből ered. És ebben az átváltásban egy teljesen új világ kezd kibontakozni.

Más szemekkel nézni

Képzeljük el, hogy egész életünkben egy önmagunk felé fordított kamerán keresztül néztünk. Minden kép, minden esemény, minden tapasztalat a saját nyereségünk vagy veszteségünk szerint értékelődik. Aztán hirtelen a kamera megfordul.

Ahelyett, hogy a saját szemünkön keresztül néznénk, elkezdjük látni a valóságot a Teremtő szemével. Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, mi kerül a kapni akarás akaratunkba, elkezdjük érzékelni, mi kerül az adás terébe. Ahelyett, hogy a létezést velünk megtörténő események gyűjteményeként élnénk meg, elkezdjük érzékelni a mindent mögöttes célt, szándékot és szeretetet.

A Teremtő lesz az az edény, amelyen keresztül a valóságot érzékeljük. A világ nem csupán nagyobbá válik. Egészen mássá válik. Egy fejtetőre állított világgá.

A sötétségtől a kinyilatkoztatásig

Ezt az új érzékelést nem lehet ajándékba kapni. Fel kell építeni. Ezért kezdődik a szellemi fejlődés a sötétségben.

A Teremtő nem büntetésből marad rejtve, hanem irgalomból. Ha a teljes fényt azonnal feltárnák, örökre az önszeretet foglyai maradnánk. Az elrejtőzés teret teremt a sóvárgásnak. A hiány vágyat teremt. A sötétség formálja az edényt.

Lassan-lassan az ember megtanulja értékelni azt, ami még nem látható. Szeretni azt, ami még nem érezhető. Vágyni arra, ami rejtve marad. És végül a vágyakozás erősebbé válik az álomtól. Erősebbé a kényelemtől. Erősebbé e világ vonzásainál.

Ekkor az első függöny lassan megnyílik. Egy apró kinyilatkoztatás jelenik meg. Nem egy új helyről. Nem egy másik dimenzióról. Hanem egy új érzékelésről.

Élet a szellemi érzékben

Az öt érzék nem tűnik el. A világ megmarad. Az étel még mindig édes. A zene még mindig szép. A test folytatja szokásos életét.

Mégis valami mély dolog változik. Az élet középpontja áthelyeződik. A hatodik érzék lassan fontosabbá válik a másik ötnél. Az ember elkezd benne élni.

A szellemi haladás örömöt hoz. A szellemiségtől való távolság bánatot hoz. A belső kapcsolat valóságosabbá válik a külső eseményeknél.

Lassan-lassan az identitás az ideiglenes testből átvándorol a lélekben fejlődő örök érzékelésbe. A fizikai világ megmarad, de többé nem határozza meg a valóságot. A valóságot most a Teremtőhöz való közelség méri.

A közös szellemi világ

A fizikai érzékeléssel ellentétben a szellemi érzékelés nem elkülönüléshez, hanem egységhez vezet. Ahogy a hatodik érzék fejlődik, az ember felfedezi, hogy egyetlen lélek sem létezik önállóan. Mindenki összefügg. Mindenki egyetlen szellemi organizmus része.

A kiteljesedéshez szükséges tulajdonságok másokban léteznek. Lelkünk részei szétszórtan vannak az egész emberiségben. Ezért a szellemi érzékelés elkerülhetetlenül szeretethez, felelősségvállaláshoz és kapcsolathoz vezet.

Egy lélek haladása segít az összes léleknek. Egy ember kinyilatkoztatása számtalan más ember számára válik támasszá. A szellemiségben senki sem halad egyedül. Együtt emelkedünk.

Az igazi valóság

Talán a szellemi érzékelés legnagyobb ígérete nem a rejtett világok feltárása. Ez az igazság feltárása.

Először a valóság nem szűrődik az önérdeken keresztül. Először az érzékelés objektívvé válik. Először az ember elkezdi úgy látni a létezést, ahogyan valójában van.

Nem az öröm és a fájdalom szerint. Nem a nyereség és a veszteség szerint. Nem a félelem és a vágy szerint. Hanem az örök erő szerint, amely az egész teremtés mögött áll.

És ekkor a legnagyobb felfedezés következik be. A Teremtő soha nem volt messze. A Teremtő soha nem volt jelen nem lévő. A Teremtő mindig jelen volt a lélekben. Csak az érzékenység hiányzott, hogy érzékeljük Őt.

A szellemi munka ezért nem egy másik helyre vezető utazás. Ez egy új érzék fokozatos felébredése. Egy érzék, amelyen keresztül a lélek felfedezi Azt, Aki mindig is hívta. És amikor ez az érzékelés – akár csak egy kicsit – megnyílik, az ember megérti, hogy az igazi valóság soha nem volt kinn. Türelmesen várt belül.