Kérdés: A földön élők közül kinek a számára olyan a Teremtő, mint a Jó, aki jót tesz? Hogyan és mivel ellensúlyozzák ezek az emberek az irányítás rendszerének negatív oldalát?
Válasz: A Teremtő azok számára a Jó, aki jót tesz, akik ezt érzik. Itt nincs kivételezés, mintha az egyik emberhez jó volna, a másikhoz pedig rossz. Mindenkinek ugyanazokat a feltételeket adja.
Egyszerűen arról van szó, hogy mindannyiunknak saját lelke van, és annak fejlettségétől függően érzékeljük a Teremtő hatását. Lehet, hogy ez a hatás még meglehetősen semlegesnek és távolinak tűnik. Az embert így különösebben nem foglalkoztatja, és ezért ilyen kérdéseket sem tesz fel. Mindazonáltal bármit tesznek az emberek, azt kizárólag a Teremtő hatására teszik.
Vannak, akik már érzik, hogy ez valakitől ered, és keresni kezdik, hogy kitől.
És vannak, akik már felismerik, ki idézi elő bennük mindezeket az érzeteket és indíttatásokat, és ki irányítja őket. Így belső munkájuk révén elérik a Teremtőt.
Rav Dr. Michael Laitman 2018. október 14-i orosz nyelvű kabbalaleckéjéből
Vannak napok, amikor könnyen kimondjuk a Teremtőről, hogy „a Jó, aki jót tesz”. Más napokon ugyanezeket a szavakat mondjuk ki, és érezzük, milyen távol állnak attól, amit átélünk. Szeretnénk bízni abban, hogy ami elér hozzánk, a jóságból ered, de valami bennünk még nem képes ezt felismerni. Ez a távolság fájhat. Itt kezdődik a munka is. A „Teremtő neve” azt fejezi ki, amit ténylegesen felismerünk Őbelőle abban az életben, amelyet élünk.
Mit tár fel egy név
Akkor mondjuk a vizet hidegnek, amikor érezzük a hidegségét. Akkor mondunk egy találkozást szívélyesnek, amikor szívélyességet érzünk benne. Ugyanígy aszerint adunk nevet a Teremtőnek, amit az edényünkben befogadunk és érzünk. Az edényünk az a képességünk, hogy átéljük, ami elér hozzánk. A nevek sokszor változhatnak, mert változik a képességünk is, amellyel felismerjük, amit kapunk.
Képzeljük el, hogy a Teremtő jóságának negyven százalékát tudjuk felismerni. A szám csak szemléltetésül szolgál. Azt mutatja, hogy edényünk a jóság mekkora részét képes felismerni, és mennyi marad még rejtve előlünk. Amit még nem érzünk jónak, megmutatja, hol szorul az edényünk korrekcióra. Ha teljesen felismernénk a Teremtőt mint „a Jót, aki jót tesz”, az azt jelentené, hogy e jóság érzékelésére való képességünk teljesen korrigálódott. Akkor a név azt fejezné ki, amit az érzéseink révén ismerünk.
Az elrejtésnek fokozatai vannak. Az egyszeres és a kettős elrejtésben egyaránt fokozatról fokozatra haladunk. Egy eseményt szerencsésnek vagy kegyetlennek nevezhetünk, és úgy élhetjük meg, ami bennünk és körülöttünk történik, mintha sok, egymástól független erő műve volna. Az elrejtésen belül akkor kezdődik a változás, amikor már magát az elrejtést is, amelyet érzünk, a Teremtőnek tudjuk tulajdonítani. Már felé fordulunk, miközben a távolságot még érezzük.
A „Machszom” a spirituális feltárulás küszöbe. Rajta túl felismerjük, hogy amit magunkban és magunk körül átélünk, egyetlen erő működése. Ami elér hozzánk, mindig is ebből az erőből eredt, akkor is, amikor csak az elrejtés neveivel tudtuk illetni. Most a nevek a feltárulás fokozatait fejezik ki. Kezdjük felismerni, kivel van dolgunk, és ahogy az edény változik, egyre teljesebben érezhetjük cselekvésének jóságát. Abból láthatjuk, hol tartunk, hogy mennyire tudjuk Őt őszintén „a Jónak, aki jót tesz” nevezni.
A jövő, amelyre egyre csak várunk
Mély vigaszt adhat elképzelni azt a napot, amikor a Teremtő feltárul előttünk. Elképzelünk egy időt, amikor világossá válik, ami most összezavar, és a jóságot olyan közvetlenül érezzük majd, mint ma a csüggedést. Évekig kapaszkodhatunk ebbe a reménybe. Közben észrevétlenül az idő múlásától várjuk, hogy elvégezze az edényünk megváltoztatásának munkáját.
Hozzászoktunk, hogy időben, helyben és mozgásban gondolkodjunk. Ha valami messze van, úgy gondoljuk, el kell jutnunk hozzá. Ha a jövőhöz tartozik, arra számítunk, hogy várnunk kell. A spirituális távolságot az edényben érezzük. Évek telhetnek el úgy, hogy közben ugyanúgy képtelenek vagyunk felismerni a Teremtő jóságát az életünkben. A változás, amelyre vágyunk, attól függ, mit válunk képessé befogadni és felismerni.
Ezt jelenti közelebb hozni a jövőt. Azért dolgozunk, hogy a jóság a mai állapotunkban táruljon fel, ezzel a kétséggel, ezzel a vággyal és az elrejtésnek ezzel a fokával együtt. Nehéz lehet elhinni, hogy éppen abból az állapotból indulhat el a változás, amelyből szeretnénk már kilépni. De ezzel az állapottal tudunk dolgozni. Itt kezdhetünk teljes őszinteséggel arra vágyni, hogy felismerjük Azt, aki bennünk és körülöttünk cselekszik.
A spirituális elérésben a múltat, a jelent és a jövőt aszerint értjük meg, hogyan tárul fel az Istenség abban az állapotban, amelyben vagyunk. Amit jövőnek nevezünk, az a feltárulás foka, amelyet remélünk elérni. Amilyen mértékben a jelenlegi állapotunkban keressük, olyan mértékben hozzuk közelebb. Még azért a végső állapotért is itt kezdhetünk dolgozni, amelyet elérhetetlenül távolinak képzelünk. Ezt jelenti az idő fölé emelkedni.
Honnan merítünk erőt, hogy olyan jóságot keressünk, amelyet még nem érzünk? Talán hallottuk már, hogy a Teremtő közelsége mindent megér. Aztán eljön a reggel, sürgetnek a hétköznapi szükségleteink, és eltűnik a vágy, amely előző este még olyan valóságosnak tűnt. Hogyan kezdhetünk olyan mélyen vágyakozni erre a közelségre, hogy továbbra is keressük?
Hogyan adunk erőt egymásnak
Már tudjuk, milyen mélyen alakíthatják mások azt, hogy mi fontos nekünk. Valaki éveket szentelhet a tudás megszerzésének, vagy lemondhat a kényelméről, hogy kivívja mások megbecsülését. A vagyon, a teljesítmény és az elismerés kézzelfogható céllá válik, mert komolyan veszik őket a körülöttünk élők. A vágy már jóval azelőtt elég erőssé válik ahhoz, hogy fenntartsa az erőfeszítést, mielőtt elérnénk, amire vágyunk.
Egy spirituális csoport ugyanígy erősítheti a vágyat a Teremtő elérésére és a Vele való összetapadásra, az élő közelségre. Ha a barátok fontosnak tartják ezt a célt, az is megérezheti rajtuk keresztül az értékét, aki maga még nem érzi a nagyságát. Ennek a célnak legalább olyan valóságossá és az erőfeszítésre méltóvá kell válnia, mint azoknak a dolgoknak, amelyekre már most is az életünk jelentős részét fordítjuk. Elég bizalomra és örömre van szükségünk a közelség lehetőségében ahhoz, hogy továbbra is törekedjünk rá, amíg még rejtve van előlünk.
Ha ezekkel a barátokkal vagyunk, ma mindannyian erősebben érezzük a cél fontosságát? Úgy távozunk, hogy jobban bízunk benne, és jobban örülünk annak, hogy elérhetjük? Ezek a kérdések arra is vonatkoznak, hogy mit adunk mi magunk. A cél fontosságának érzését, amely átsegít egy nehéz napon, azoktól kapom, akik újra és újra erőfeszítést tesznek azért, hogy együtt értékeljék a célt. Holnap talán annak lesz szüksége ugyanerre az erőre tőlem, aki mellettem ül.
A csoport fejlesztése azt jelenti, hogy egyre jobban képessé válik nap mint nap megújítani ezt a vágyat. Valaki kívülről tudhatja a szavakat, és mégis úgy érkezhet a barátok közé, hogy alig maradt ereje keresni azt, amiről a szavak szólnak. Amikor a csoport segít neki újra érezni, mennyit jelent a Teremtő közelsége, a vágy elég erőssé válik ahhoz, hogy dolgozni tudjon vele. Spirituális előrehaladásunk ezen a támogatáson múlik. Ha ez hiányzik, a cél elveszítheti számunkra azt a valóságosságát, amely cselekvésre indít.
Amikor mindannyian megkapjuk ezt az erőt, lehetővé válik a munka ott, ahol már vagyunk, abban az időben, amely megadatott nekünk, és abban az állapotban, amelyben együtt vagyunk. A végső állapot, amelyről egykor azt képzeltük, hogy valami távoli naphoz tartozik, már itt elkezdhet feltárulni. Talán sokáig úgy mondtuk ki, hogy „a Jó, aki jót tesz”, hogy fájt, milyen keveset érzünk ebből. Együtt dolgozhatunk azért a pillanatért, amikor azért mondjuk ki ezeket a szavakat, mert felismerjük a jóságot abban, ami elér hozzánk, és a név végre azt fejezi ki, amit a szívünk már tud.
Vélemény, hozzászólás?