Kérdés: Miért fontos észben tartanunk, hogy mindazt, amit kérünk és belefoglalunk az imánkba, a Teremtő ébresztette fel bennünk?
Válasz: Hogyan is lehetne másként? Minden a Teremtőtől jön. Ezt mondjuk ki imánk elején: „Én vagyok az Első, és Én vagyok az Utolsó”, és „Nincs más Rajtam kívül.” Ezzel megerősítjük magunkat, és elfoglaljuk azt a helyet, amelyet a Teremtő valódi állapotunkként jelölt meg.
Kérdés: És ha elszalasztjuk ezt a pillanatot, lényegében a Vele való kapcsolatot szalasztjuk el?
Válasz: Természetesen.
Rav Dr. Michael Laitman 2024. szeptember 6-i napi kabbalaleckéjéből, Rabash írásai „Aki a barátjáért imádkozik”
Az erőfeszítés és a Tóra útjának választása
A bölcsek szerint a Teremtő kijelentette: „Én vagyok az első, és Én vagyok az utolsó.” Ezek a szavak megvigasztalhatnak bennünket, mégis megesik, hogy hajnal előtt arra ébredünk: mit kellett volna másképp tennünk? Gondolataink újra és újra visszatérnek ugyanahhoz a beszélgetéshez. Előre lejátszunk magunkban egy jövőt, amelyet nem tudunk biztosítani. És valahol ebben a kimerítő erőfeszítésben felmerül egy halkabb kérdés. Ha a Teremtő már ott van a kezdetnél és a végnél, mit kívánnak most tőlem?
A ránk háruló munka
A kezdet és a vég eleve meghatározott, mind a teremtés egészében, mind az egyes állapotokban. A spirituális lenyomatok, a resimók határozzák meg, honnan indulunk és milyen fokozatra kell eljutnunk. A kettő között van választásunk. Végigmehetünk az állapoton a Tóra útján vagy a szenvedés útján. A különbség abban rejlik, hogyan viszonyulunk ahhoz, ami már kibontakozóban van.
Így másra fordíthatjuk azt az erőt, amelyet a félelem a jövőre, a megbánás pedig a múltra pazarol. Lót felesége hátranéz, és sóbálvánnyá válik. Valamit mi is megérezhetünk ebből a mozdulatlanságból, amikor újra meg újra azt kérdezzük, miért éppen ilyen tulajdonságokkal teremtettek bennünket, vagy miért úgy indult az életünk, ahogyan indult. A jelenben mindig adódik egy gondolat, vágy vagy döntés, amelyben elkezdhetjük felismerni a Teremtő működését. Lehet, hogy éppen az a gondolat ez, amely elől eddig menekültünk.
Ahol a Teremtő egysége még rejtve marad, ott is cselekednünk kell. „Az orvos engedélyt kapott a gyógyításra.” A kéznek, amely segíthet, akkor is dolga van, amikor a szív még csak küszködik, hogy meglássa, ki irányítja az állapotot. „Ha én nem vagyok magamért, ki van értem?” Ez annak a felelősségét fejezi ki, aki még nem érte el az egységet. Ismerhetjük a szavakat, hogy „Nincs más Rajta kívül”, és mégis fel kell fedeznünk igazságukat az edényeinkben, vagyis azokban a vágyakban, amelyeken keresztül a valóságot érzékeljük. Ez életünk konkrét döntéseiben és találkozásaiban történik.
Összegyűjtjük mindazt, amit szétszórtnak érzünk. Együtt vizsgáljuk a vágyat, amely megmozdított bennünket, a gondolatot, amellyel igazoltuk, és a körülményeket, amelyek látszólag függetlenek voltak tőle. Ezek közül miben érzek még különálló erőt? Hol ragaszkodom ahhoz, hogy minden rajtam múlik? Az elképzelt egység és a ténylegesen megélt állapot közti távolság mutatja meg, hol kezdődik a munka.
A Tóra útjának választása
Egy csapás után egyetlen vágy tölthet be bennünket: bárcsak meg nem történtté tehetnénk, ami történt. Ha valami jó ér bennünket, az első késztetésünk az lehet, hogy megtartsuk magunknak, és elismeréssel gondoljunk arra, hogy megszereztük. Mindkét állapot munkát ad. A fájdalmat és az örömöt, valamint a rájuk adott reakcióinkat elkezdhetjük ugyanahhoz a forráshoz kapcsolni. Amikor ez a kapcsolat valóságossá válik, az átélt csapás „megédesedik”. A történtek tényei változatlanok maradhatnak. Az változik meg, ahogyan fogadjuk őket, miközben érezni kezdjük Azt, aki átvezetett rajtuk.
A szenvedés útján a csapások megmutatják, meddig terjed az uralmunk az események fölött. Kudarcok, hibák és szándékos vétkek késztethetnek rá, hogy meglássuk, milyen elkülönültségben élünk. A Tóra útja ugyanebből az anyagból indul ki, azzal a készséggel, hogy megvizsgáljuk, mit tár fel előttünk a jelenlegi állapot. A tanulásban a Reformáló Fényt keressük. Elé visszük azt a részünket, amely magányosnak érzi magát, önmagára hagyatkozik, vagy más erők uralma alatt érzi magát. Erőt kérünk, hogy másként tudjunk viszonyulni ahhoz, ami történik. Néha azzal kezdődik az őszinte kérés, hogy bevalljuk: nincs erőnk megteremteni ezt a kapcsolatot.
„Minden a szándékban tisztázódik.” Kimondhatjuk magunkban, hogy az állapot a Teremtőtől jön, és közben érezhetjük, hogy a szavak üresen csengenek. Ez a távolság megmutatja, mennyi korrekcióra szorul még a hozzáállásunk. A választás minden alkalommal megújul, amikor erőfeszítést teszünk arra, hogy abból a vágyból forduljunk a Teremtőhöz, amely valóban bennünk van. Döntést hozunk arról, mit akarunk, erőt kérünk a megvalósításához, és Felülről kapjuk meg a korrekció erejét. Végül mindenki visszatér. Az, hogy mennyire vagyunk készek erre a munkára, meghatározza, milyen ütemben és hogyan haladunk.
Amikor a világtól várunk választ
Ugyanez a küzdelem az emberi élet egészében megjelenik. Óriási leleményességgel alakíthatjuk át környezetünket, és belül mégis kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat annak, ami történik. Képzeljük el, hogy gondoskodunk az élet mindennapi szükségleteiről, a többi erőnket pedig arra fordítjuk, hogyan fogadjuk, amit az élet hoz. Úgy mondják, az Éjn Szof Fénye teljes nyugalomban van. Amikor korrigálódik a viszonyunk minden állapothoz, amely a Teremtőtől érkezhet, érzékelhetővé válik ez a nyugalom. A korábban egy másmilyen világ megteremtésére fordított erő most abba a munkába kerül, hogy ezt a világot az egységben fogadjuk.
Mit kíván a parancsolat a vágytól?
A micva, vagyis parancsolat egy adott vágy helyes használata úgy, hogy a vágy egyesüljön a Teremtővel. A vágy a munka anyaga. Spirituális minőségét a használatát irányító szándék adja, vagyis hogy képesek vagyunk-e az adakozás érdekében használni. Gondoljunk arra a pillanatra egy bántó szóváltás után, amikor úgy érezzük, minden gondolatunkat betölti a vágy, hogy nekünk adjanak igazat. A munka ezen a vágyon belül kezdődik. Itt fedezhetjük fel, mi irányítja, és mit jelentene ebből a vágyból a Teremtőhöz fordulni.
Így a kudarcnak is szerepe van egy parancsolat megértésében. Előfordulhat, hogy az embernek teljes erejében kell találkoznia egy vággyal és megéreznie, mennyire ellentétes a Teremtővel, mielőtt megérti, mit kíván a korrekciója. „Gonosz” és „igaz” olyan állapotokat jelölnek, amelyeken az ember keresztülmegy. Az elkülönülésben olyan távolinak érezhetjük a Teremtőt, hogy még a vágy is hiányzik belőlünk, hogy Hozzá kapcsoljuk, ami történik.
Az egymást követő állapotokban benyomásokat gyűjtünk arról, hol éreztük az elkülönülést, és mi indított arra, hogy korrekciót kérjünk. Ugyanaz az edény, amelyben a távolságot átéltük, a feltárulás helyévé válhat. Ez a feltárulás a jutalom. A tíz szfíra, amely a Keterből a Malchutba közvetítette a hatásokat, egyúttal elfedésül is szolgált, hogy a Malchut átélhesse az elkülönülést. Minden egyes elfedés egy sajátos feltárulássá válik, és mindezek a feltárulások abban a névben egyesülnek, hogy „a Jó, aki jót tesz”.
A szűrő és a vágy ereje
Az önlenullázás a valóságosan megélt vágyban történik, akkor is, amikor erős bennünk a büszkeség, az irigység, a gyűlölet vagy a becsvágy és az élvezetek utáni sóvárgás. A szűrő lehetővé teszi, hogy aktívan dolgozzunk ezzel az erővel, és a vágy használatát az adakozás felé irányítsuk.
A megszerzés és az adakozás közötti belső küzdelmet élesen érezhetjük. A munkához szükséges eszközök Felülről érkeznek, és a vágynak olyan része tárul fel előttünk, amellyel valóban képesek vagyunk dolgozni. Megmutathatnak nekünk tíz kilónyi vágyat, amelynek mind a tíz kilóját meg tudjuk szorítani, és amelyből kettőt egyesíteni tudunk a Teremtővel. A feltárt vágy többi része megszorítás alatt marad, amíg használhatóvá nem válik. A parcuf nyelvén ez a rész a Szofban marad. Ahol a vágy az egyesülésre használható, ott a Visszavert Fénybe öltözött Egyenes Fényt Belső Fényként érezzük, vagyis az ember önmagában érzékeli és éri el a Teremtőt.
A kávéra mondott áldás
Egy csésze kávé is kézzelfoghatóvá teheti ezt a munkát. Jelen van a vágy, az öröm, amelyben mindjárt részesül, és az Adományozó. Az áldásban a szűrő és a Visszavert Fény egyesíti az edényt és annak betöltését az Adományozóval. Egy hétköznapi élvezet is lehet a hely, ahol feltárul az egység. A cselekedet éppolyan konkrét, mint maga a vágy. Megtölti tartalommal azt az elvet, amelyet különben talán csak kimondanánk, anélkül hogy éreznénk.
Hogyan alakítjuk ki a viszonyulásunkat?
Baal HaSulam leírja, hogyan kerül egységbe az ember, a Teremtő és az az állapot, amelyben az ember éppen van. Egy adott vágyon belül összekapcsoljuk magát a vágyat, a hozzáállásunkat, és azt, ahogyan a Teremtőt érzékeljük. Az állapot egyesítése azt jelenti, hogy felfedezzük: a Teremtő hozta létre, Ő működik benne, és Ő alakította olyanná, amilyen most. Ez a felismerés áthatja önmagunkhoz és mindenkihez fűződő viszonyunkat, aki megjelenik a világunkban.
Ugyanez a munka három dimenzióban bontakozik ki: „világ, év, lélek”. Mindegyik dimenzióban a Teremtőt ismerjük fel okként, majd mindhármat egyetlen érzékelésben egyesítjük. A jom kippuri főpap képe kézzelfoghatóvá teszi, milyen pontos ez a munka. A főpap a lélek fokozatát jelöli. Jom kippur az év megfelelő állapotát jelöli. A Szentély és a Szentek Szentje a világ körülményeihez tartozik, amelyekbe a többi lélekhez fűződő viszonyunk is beletartozik. Ezek a feltételek fokozatosan válnak világossá. Mi kapcsolatba hozzuk az edényt a Teremtővel, a korrekciót pedig Tőle kapjuk.
Amikor maga a távolság válik láthatóvá
A mahszom, vagyis a spirituális elérés küszöbe előtt megvizsgálhatjuk, milyen távolinak és zavartnak érezzük magunkat, és mennyire képtelenek vagyunk az egyesítésre. Még a hibáink is pontos lenyomatot hagyhatnak bennünk arról, hol nem találtunk kapcsolatot. A küszöbön túl a spirituális fokozatok a formaazonosságot fejezik ki, vagyis azt, hogy szándékunk milyen mértékben felel meg a Teremtőének, és mennyire tudunk valóban egyesülni Vele. Éppen ott érezhetjük meg a közelséget, ahol addig távolságot éreztünk.
Még mindig lehet olyan éjszaka, amikor újra végiggondoljuk mindazt, amit mondtunk, és azon töprengünk, hogyan nézünk szembe a reggellel. Talán még fel kell hívnunk valakit, bocsánatot kell kérnünk, vagy enyhíthetünk valaki fájdalmán. Megtehetjük, ami rajtunk áll, és abból a vágyból fordulhatunk a Teremtőhöz, amely éppen mozgat bennünket. Kezdetben talán csak azt a vágyat tudjuk elé vinni, hogy ebben az egyetlen állapotban felismerjük Őt. Ezt a vágyat nekünk kell odavinnünk. Az első és az utolsó már az Övé. A kettő között érezhetjük meg ezt.
Vélemény, hozzászólás?