Egy barátom elmondja, hogy megbántottam. Még be sem fejezi a mondandóját, én már készülök a védekezésre. Eszembe jut, mit akartam mondani, mennyire fáradt voltam, és az is, amit múlt héten mondott, és amivel ő is megbántott engem. Egyenesen a szemébe nézek. Még a megfelelő pillanatokban is tudok bólogatni. Magamban már azt várom, hogy rám kerüljön a sor, és elmagyarázhassam, miért kellene másképp látnia engem.
Aztán szinte mellékesen megjegyzi, hogy kis híján úgy döntött, hogy magában tartja az egészet. Egy pillanatra nem próbálgatom tovább magamban a válaszomat. Hallom a hangján, milyen nehezére esett elmondani. Annyira lefoglalt, hogy olyannak őrizzem meg a kapcsolatunkat, amilyennek én szeretném, hogy szinte észre sem vettem, mi zajlik abban az emberben, akivel erre a kapcsolatra vágyom.
Ezekben a pillanatokban szeretném, ha megváltozna a Teremtőhöz való viszonyom. Előfordul, hogy egész délelőtt Utána vágyódom, mégis bezárom a szívem az első ember előtt, aki valami nehezet kér tőlem. És akkor, az ellenállásom kellős közepén, felmerül egy kérdés, amelyet alig bírok meghallani. Teremtőm, ha valóban közelebb akarok kerülni Hozzád, meg tudom várni, amíg ez az ember végigmondja, amit szeretne?
A számítások, amelyeket minden helyzetbe magammal viszek
Régebben azt hittem, hogy az önző számítást arról ismerem fel, milyen nyersen szólal meg. Ma már tudom, milyen gyengéd hangon is tud beszélni. Azt súghatja, hogy csak arra vágyom, hogy újra közel legyünk egymáshoz, miközben csendben ahhoz ragaszkodik, hogy ennek első lépéseként a másik ismerje el, hogy igazam volt. Azt súghatja, hogy segíteni akarok, miközben elvárja, hogy a másik egy bizonyos hangon mondjon köszönetet. Azt súghatja, hogy a Teremtőt keresem, miközben arra várok, hogy visszaadjon nekem egy érzést, amely hiányzik.
Még ha önzetlenül adtam is valamit, otthon nekiláthatok számolgatni. Észrevették, mennyibe került ez nekem? Megtenné ugyanezt értem valaki? Amit tegnap ajándékba adtam, ma már adósság lehet, amelyet gondolatban behajtok.
Amikor azt mondom, hogy teljesen el akarom engedni a saját számításaimat, úgy értem, hogy többé nem rájuk akarom bízni a végső döntést arról, mit érdemes megtennem. Egyelőre lehet, hogy csak akkor veszem észre a számítást, amikor már a beszélgetés felét meghatározta. Még akkor is kérhetek valamit a Teremtőtől. Segíts, hogy az is érdekeljen, mi történik itt, azon túl, hogy ez mit jelent nekem. Hadd legyen fontosabb számomra a vágy, hogy örömet szerezzek Neked, mint az a válasz, amelynek reményében idejöttem.
Rátalálni a Teremtőre mások vágyain keresztül
Gyakran elképzelem, hogy bármit odaadnék azért, hogy találkozhassak a Teremtővel. Aztán a nap végén felhív egy barátom, lassan belekezd a mondandójába, én pedig érzem, milyen nehezemre esik tíz percet szánni rá. Talán egész nap gyűjtötte a bátorságot, hogy felhívjon. Semmit sem tudok azokról az órákról. Eleinte csak annyit tudok, hogy más terveim voltak.
Ha elég sokáig vele maradok, a vágya lassan helyet kap bennem. Lehet, hogy arra vágyik, hogy valaki meghallgassa, mi történt vele, mielőtt véleményt mondana. Talán azt próbálja elmondani, hogy magányos, és szeretné, ha a beszélgetés végére is megmaradna valamennyi a méltóságából. Úgy kezdhetem a beszélgetést, hogy biztos vagyok benne, nekem van mit adnom, aztán úgy tehetem le a telefont, hogy tőle kaptam egy olyan szükségletet, amelyet magamtól sosem tudtam volna felébreszteni magamban. Mielőtt felhívott, szinte eszembe sem jutott erőt kérni a Teremtőtől ahhoz, hogy jelen tudjak lenni valaki mellett, akinek a fájdalmát nem tudom enyhíteni.
Így szeretném megtalálni Őt másokban. Úgy szeretném megismerni a Teremtő adakozó tulajdonságát, hogy engedem, hogy egy másik ember vágya annyira fontossá váljon számomra, hogy megváltoztassa a válaszomat. Olyan barátok között, akik ugyanezt keresik, néha a másik oldalról élem át ugyanezt. Egyikük arról beszél, mennyire szeretne törődni valakivel, aki iránt idővel közömbössé vált. Hazafelé eszembe jut valaki, akit egy ideje kerülök. A barátom vágyakozása segített, hogy megint kérjek valamit, amit már csendben feladtam.
A megfigyelő áthelyezése
Van bennem egy rész, amely mindent figyel, ami történik, és folyton azt kérdezi, hol állok én ebben. Méri a csendet, miután megszólaltam. Összehasonlítja, mennyi melegséggel fordult valaki felém, és mennyivel egy másik ember felé. Egy egész estén át képes figyelni egy szobányi embert, és úgy hazatérni, hogy részletesen számon tartja, hogyan fogadtak engem, miközben alig emlékszik arra, hogy a többiek mit éltek át.
Először azt tanulom meg, hogyan lássam magam kívülről. Hallom, milyen hamar vágok mások szavába. Észreveszem az elégedettség apró fellobbanását, amikor annak is gondja támad, aki csalódást okozott nekem. Szégyent érzek, amikor mindezt tisztán látom. De megkönnyebbülést is érezhetek. Ha észreveszem a saját reakciómat, segítséggel talán azt is megtanulhatom, hogyan válaszoljak rá másképp.
De szeretnék továbbjutni annál, hogy figyelmesebben szemlélem önmagamat. A többieken keresztül a Teremtőbe szeretném helyezni a megfigyelőt. Ez számomra azt jelenti, hogy megkérdezem magamtól, mi válik láthatóvá, ha az Ő adakozó tulajdonságának nézőpontjából próbálok tekinteni a helyzetre. Meglátom az előttem álló barátot a maga történetével, reményével és félelmével, amelyek talán eddig elkerülték a figyelmemet. Megkérdezhetem tőle, mire van szüksége, és időt adhatok neki, hogy elmondja. Még mindig ott van bennem a feszengés. Egy pillanatra kevesebb helyet foglal el.
Igazolni a Teremtőt akkor is, amikor még fáj
Vannak napok, amikor könnyen beszélek a Teremtő szándékáról. Máskor egyetlen csalódás elég ahhoz, hogy minden odaadásom egyetlen kérdésre zsugorodjon. Miért engedted, hogy ez megtörténjen velem? Ezt a kérdést ugyanolyan őszintén szeretném Elé vinni, mint a hálámat. Van, amit talán évekig gyászolok, és sosem értem meg, hogyan illeszkedik az Ő szándékába.
Első lépésként bízhatok abban, hogy a helyzet, amelyben vagyok, a Vele való kapcsolatom részévé válhat. Teret adhatok az érintetteknek arra, hogy többek legyenek azoknál a szerepeknél, amelyeket fájdalmamban rájuk osztottam. Néha a szeretet abban áll, hogy meghallgatok valakit. Néha ahhoz kell szeretet, hogy nevén nevezzem, ami történt, véget vessek egy bántó viselkedésnek, vagy segítséget kérjek valakitől. Ilyenkor is feltehetem magamnak a kérdést, hogy mit szeretnék szolgálni a következő tettemmel.
Amikor feltör bennem a szégyen, úgy érzem, azonnal meg kell szabadulnom tőle. Azt akarom, hogy a másik megnyugtasson, még mielőtt elismerném, amit tettem. Talán akkor kezdődik a változás, amikor elég sokáig ki tudom bírni ezt az érzést ahhoz, hogy kimondjam: Látom, mennyire megbántottalak ezzel. Lehet, hogy a beszélgetés után még mindig szégyellem magam. A másik viszont megélte, hogy meghallgatták. Abban a pillanatban az ő szükséglete fontosabb lehetett, mint az, hogy én megkönnyebbüljek.
Örömet szerezni Neki
Szeretném, ha a kérdés, hogyan szerezhetek örömet a Teremtőnek, elég egyszerűvé válna ahhoz, hogy aszerint élhessek. Egy barátom számít rá, hogy betartom az ígéretet, amelyet akkor tettem, amikor még könnyűnek tűnt betartani. Valaki segítséget ajánl, és alkalmam nyílik olyan nyitottan fogadni, hogy ő is érezhesse az adás örömét. Vannak napok, amikor azzal szolgálom legjobban a kapcsolódást, hogy megszólalok, máskor pedig azzal adhatom a legtöbbet, ha hagyom, hogy valaki más megtalálja a saját szavait.
Még ezt a munkát is a saját beteljesülésem keresésévé változtathatom. Adhatok, majd kutathatok magamban egy melengető érzés után, amely bizonyítja, hogy az adás spirituális volt. Imádkozhatok valakiért, aztán az este hátralévő részében azon töprenghetek, hogy az imám közelebb vitt-e a Teremtőhöz. Milyen türelmes lehet a Teremtő azzal a szívvel, amely mindent Neki akar adni, mégis újra és újra lenéz, hogy lássa, mi került a saját kezébe.
Szeretnék eljutni oda, hogy egy kedves tett abban az örömben legyen teljes, amelyet a másiknak szerez. Ha én is örömöt érzek, hálával szeretném fogadni. Ha minden különösebb érzés nélkül megyek haza, szeretném, ha a másik ember java ugyanannyira fontos maradna nekem. Magát a tettet ajánlhatom fel a Teremtőnek, és hagyhatom, hogy az Övé legyen.
A vágyakozás, amelyben élni szeretnék
Sokáig úgy gondoltam, hogy a vágyakozás fájdalmát addig kell elviselnem, amíg végre betölt az, amire vágyom. Vártam a napot, amikor olyan tisztán érzem majd a Teremtőt, hogy soha többé nem kell megkérdeznem, hol van. Most azon kapom magam, hogy mást kérek. Amikor egy ima után elcsendesedem, szeretném érezni, milyen mélyen szükségem van arra, hogy képes legyek szeretni. Szeretném, ha ez a szükséglet velem maradna akkor is, amikor felállok, és visszamegyek azokhoz, akikkel együtt élek.
A szerelemnek ebben a fájó vágyakozásában szeretnék élni. Hiányzik a Teremtő, amikor észreveszem, hogy képes vagyok ott ülni valaki mellett, akit szeretek, és közben egész este magamban bizonyítékokat gyűjteni ellene. Hiányzik, amikor elér hozzám valaki más boldogsága, és először az jut eszembe, ami nekem nincs. Néha pedig, amikor egy barátom beszél, és néhány percre megfeledkezem arról, hogy vajon milyennek látszom, megérzem, mennyire szeretnék úgy élni, hogy így tudjak törődni másokkal. Néha olyan élesen fáj ez a vágyakozás, hogy elsírom magam. Máskor olyan csendes, hogy kívülről csak annyi látszik, hogy egy kicsit tovább maradok.
Szeretném, ha betöltene ez a vágyakozás. Szeretném, ha életet adna a legapróbb találkozásnak is, hogy még azon a napon is, amikor lelkileg üresnek érzem magam, legyen bennem valami, ami egy másik ember felé fordul. És amikor megfeledkezem erről, ahogy olyan gyakran megesik velem, szeretném, ha elég lenne valaki más hangja ahhoz, hogy visszahívjon.
Teremtőm, add, hogy teljes szívemből vágyjak a Te tulajdonságaidra, a feltétel nélküli szeretetre és az adakozásra. Amikor közelséget kérek, jusson eszembe az az ember, akinek a szavai ellen még mindig tiltakozom. Segíts meghallanom, milyen nehezére esett megszólalni. Hadd váljon a törődés, amelyet iránta érzek, olyasmivé, amit Neked adhatok. És ha már odaadtam, amit tudtam, hagyd meg bennem a vágyat, hogy még egy kicsit jobban szeressek.
Vélemény, hozzászólás?