Kérdés: Mit jelent, hogy „ne rontsuk el a spirituális állapotunkat”?
Válasz: Azt jelenti, hogy az ember soha nem hagy fel azzal a szándékkal, hogy adakozzon, folyton vigyáz a szűrőjére, hogy el ne veszítse, és újra meg újra erősíti. Nem veszítheti el teljesen, és nem kerülhet vissza a Machsom alá, de visszaesések természetesen előfordulnak.
Itt is érvényes a törvény: „A szentségben csak emelkedünk, sohasem ereszkedünk.” Ebben a világban még nagyon rossz állapotban is haladunk, bár az út korántsem ideális.
Tegyük fel, hogy innen el kell jutnom Jeruzsálembe. Mehetek légkondicionált autóval, zenét hallgatva, és kényelmesen megérkezhetek, de az is lehet, hogy aknamezőre kerülök, tűz alá vesznek, és így is célba érek. A kérdés az, hogyan tesszük meg az utat.
Rav Dr. Michael Laitman a következő leckéből: Napi kabbala lecke, 2026. április 1., RABASH: „Miért nevezik a macesz ünnepét Pészahnak?”
A valódi spirituális úton sokféle állapoton megyünk keresztül. Vannak éjszakák, amikor csak annyira telik tőlünk, hogy ébren fekszünk, és ez minden imánk. Már kértük, hogy jók legyenek a vizsgálati eredmények, hogy összejöjjön a munka, hogy valaki, akit szeretünk, jobban legyen. Aztán elcsendesedik a szoba, és csak az az érzés marad, amelyet alig tudunk szavakba önteni. Azt hihetjük, hogy már nem imádkozunk. Pedig a félelem, amelyet ebben a csendben érzünk, már válasz a Teremtőnek. Ott hallja meg, ahol mi érezzük.
Az ima, amely már elhangzott
A belső válasz már azelőtt megszületik, hogy eldöntenénk, mit mondjunk. Néha pontosan tudjuk, mit érzünk. Máskor csak annyit érzünk, hogy valami összeszorult bennünk. Még abban is keletkezik egy benyomás, és válaszol is rá, aki soha nem gondolt a Teremtőre. Az adás és az érzés ugyanott találkozik. Ebben az értelemben első imánk már véget is érhet, mielőtt akár egyetlen szót találnánk rá.
Talán igyekszünk úgy imádkozni, ahogyan szerintünk kellene. Lehet, hogy áldást mondunk, miközben minden porcikánk tiltakozik az ellen, ami történt. Szavaink őszintén kifejezhetik, hogy mit szeretnénk érezni. Pillanatnyi válaszunkként maga az érzés jut el a Teremtőhöz. Van ebben valami gyengédség. Odaállhatunk Elé azzal a szívvel, amely éppen a miénk, még azon a napon is, amikor legszívesebben elrejtenénk előle.
„A Teremtő szeretettel hallgatja meg népe, Izrael minden szájának imáját.” A mondat minden szava számít. „Izrael” ebben a belső értelemben az a vágy, amely egyenesen a Teremtőhöz fordul. A korrekcióért imádkozik. A Teremtő ugyanakkor minden valódi válaszunkat hallja, az enyhülésért kiáltó szót és a zavart is, ha az enyhülés elmarad. A „szeretettel” arról a kapcsolatról szól, amelyben védtelenül tárhatjuk elé a szívünket, és kérhetjük, hogy változtassa meg.
Mit jelent adakozni
Tegyük fel, hogy valaki, aki kedves neked, hoz neked valamit, amit gondosan választott ki. Fáradt vagy, máson jár az eszed, és alig nézel fel. Kicsit később eszedbe jut az arca. Most már a fáradtságodon kívül más is foglalkoztat. Fontos neked, hogyan fogadta a reakciódat. Valami hasonló történhet a Teremtővel való kapcsolatunkban is. Fontossá válik számunkra, hogy mit kap tőlünk.
Ez a törődés fejeződik ki abban, amikor úgy cselekszünk, „hogy adakozzunk”. Két ima kérheti ugyanazt a változást az érzéseinkben, miközben más-más szándék húzódik meg mögöttük. Az egyik így szól: „Kérlek, hadd érezzem jobban magam.” A másik így: „Kérlek, korrigáld bennem azt, ahogyan fogadom, amit adsz nekem. Fontos nekem, milyen választ ad Neked a szívem.” A második imában azért fontos a saját érzésünk, mert ezt adjuk vissza. Azt szeretnénk, hogy válaszunk kifejezze azt a törődést, amely ébredezni kezdett bennünk az Adó iránt.
Tudatosan kérni akkor is tudunk, amikor az első reakciónkat még nem tudjuk irányítani. Kérhetjük a Teremtőt, hogy korrigálja az edényt, vagyis azt a vágyat, amelyen keresztül befogadjuk, amit kapunk, és válaszolunk rá. Az ima munkája oda vezet bennünket, ahol a válaszunk megszületik. Ahogy az edény tulajdonságai összhangba kerülnek a befogadott bőséggel, a válasz magától megváltozik. Ekkor a jó válasz valóban átélt érzésünkből fakad.
Mi legyen az imánk, amikor esedékes a lakbér, vagy beteg valaki, akit szeretünk? A szükség sürgető lehet, és a félelmünket a Teremtő már hallja. Éppen ebben a helyzetben kérhetünk korrekciót is. „Tudod, mennyire félek. Segíts meglátnom, mi az bennem, ami csak azt kéri, hogy kímélj meg. Add meg nekem a vágyat, hogy fontos legyen számomra, hogyan válaszolok Neked.” Néha már azért is kérnünk kell, hogy egyáltalán meg akarjuk fogalmazni ezt a kérést. Innen is el lehet indulni.
A korrekcióból fakadó válasz
Ugyanazt a Felső Fényt megélhetjük szenvedésként, a korrekció erejeként és bőségként. A különbség az edény állapotában rejlik. Amikor az edény tulajdonságai nincsenek összhangban azzal, amit befogad, ez a különbség fájdalmat okoz. Amikor az ember vágyik a szükséges korrekcióra, a fény hatására megváltozik az edény. Amikor az edény megszerezte azt a szűrőt, amellyel az adakozás szándékával tud befogadni, ugyanezt a fényt teljességként érezheti. Mindhárom állapotban az a Teremtő szándéka, hogy jót tegyen teremtményeivel.
Vannak napok, amikor minden erőnkre szükségünk van ahhoz, hogy egyáltalán beismerjük, miként fogadtuk azt, ami ért bennünket. A fájdalom elvezethet egy kérdéshez, amelyet korábban alig hallottunk meg. Mire kell igazán vágynom? Idő kell ehhez a kérdéshez. Abból tanulunk, hogy megfigyeljük, hogyan reagál a lelkünk, amikor csalódott, megrémül vagy örül. Minden őszinte megfigyelés segít pontosabban kérni. A csoport segíthet felébreszteni bennünk a korrekció iránti vágyat, a tanulás pedig életben tarthatja, amikor nehezen találjuk a szavakat, vagy alig érezzük, hogy haladunk.
Nem látjuk a lelket alkotó összes vágyat, és azt sem tudjuk meghatározni, milyen sorrendben kell megváltozniuk. Egyenként korrigálódnak. Ha egy vágy megváltozik, a többihez való viszonya is megváltozik, és egy másik vágy kerül előtérbe. A mi részünk az, hogy megtegyük azt az erőfeszítést, amelyre most képesek vagyunk, készek legyünk a változásra, és kérjünk. A korrekciót a Teremtő végzi el. Fokozatosan részeseivé válunk egy folyamatnak, amelynek egészét soha nem tudtuk volna megtervezni, és lassan feltárul előttünk valami abból, hogyan illeszkednek egymáshoz a valóság részei. Ezt a feltárulást a Sechina megvilágításának nevezik.
Még lehetnek olyan éjszakák, amikor ébren fekszünk, és az első, amit mondunk, ez: „Kérlek, múljon el.” Aztán ugyanabban a szobában ráébredhetünk, hogy mást is szeretnénk kérni. „Hadd fogadjam azt, ami Tőled jön, olyan szívvel, amely igazán tud válaszolni Neked.” És ha őszintén csak annyit tudunk mondani, hogy bárcsak vágynánk erre, ezekben a szavakban már ott van az ima.
Vélemény, hozzászólás?