„Mi az adakozásra irányuló szándék? Ha a másik vágyával dolgozom azért, hogy az ő vágyát töltsem be a sajátom helyett, ezt a másiknak való adakozás szándékának nevezzük. A másik vágyával dolgozni annyit jelent, hogy arra törekszem, hogy betöltsem a vágyát. Mivel ez a vágy nem az enyém, ezt szándékkal végzett munkának tekintjük. Ezt a vágyat még a sajátomnál is magasabb rendűnek és értékesebbnek tartom, ahogy a kisgyermekem vágyát is.
Mellékes, hogy a másik vágya anyagi természetű. Eredetileg idegen volt számomra, és az egóm meg a gyűlöletem elválasztott tőle. Ezért amikor felülemelkedem az egómon, és betöltöm a másik vágyát, adakozási szándékkal dolgozom. A betöltést felülről kapom meg az ő számára, és továbbadom neki. Ez az adakozás érdekében történő megszerzés.
Kérdés: De valahányszor végül megvizsgálom magam, mindig azt fedezem fel, hogy úgy dolgoztam, hogy abból valamiképpen nekem legyen hasznom!
Válasz: Akkor még ebben a világban vagy, és nem a spirituális világban. Itt arról van szó, hogy valóban magamba fogadom a másik vágyát, és az egóm fölé helyezem, amely elutasítja őt. Arra kérem a Felső Fényt, hogy a vágyad olyanná váljon számomra, mint a sajátom. Akkor úgy dolgozom a vágyaddal, mintha az enyém volna.
Ez azt jelenti, hogy felülről kapok lehetőséget arra, hogy a vágyadat úgy érezzem, »mintha a sajátom volna«. A vágy mégsem az enyém. Olyan számomra, »mint a sajátom«, vagyis az egóm fölött érzem. Ezt a fontos különbséget nem értjük.
Így azért dolgozom a vágyaddal, és azért töltöm be, mert kapcsolódni szeretnék hozzád, és ebben a kapcsolatban örömet szeretnék szerezni a Teremtőnek. Az összetört edény részei között létrejövő összes kapcsolaton keresztül szerzünk Neki örömet.”
Rav Dr. Michael Laitman, felkészülés a napi kabbala leckére (2014. március 24.)
Kezdetben csak a megszerzés örömét érezzük. Aztán valami bensőségesebbet kezdünk érzékelni. Megérezzük Őt, aki azt akarta, hogy a miénk legyen, amit kaptunk. Az ajándék lehet ugyanaz, mégis egészen másképp éljük meg. Valami megmozdul bennünk, és szeretnénk viszonozni a jóságot, amelyet megéreztünk. Innen ered a vágy, hogy hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz. És ez még csak a kezdet, mert a teremtménynek végül fel kell fedeznie, mit jelent úgy adni, hogy közben olyan megszerzési vágy él benne, amelyet valóban a sajátjának nevezhet.
A megszerzés, mielőtt megismernénk az Adakozót
Az első fázisban a Teremtő adja a teremtménynek a megszerzési vágyat és az azt betöltő élvezetet is. A teremtmény örömmel fogadja, amit kap, mert úgy lett megteremtve, hogy élvezni tudja. Öröme valóságos, de még nem maga választotta azt a vágyat, amellyel befogadja, amit kap. Az Adakozó készítette elő az éhséget és annak csillapítását is.
A teremtmény ekkor magában az élvezetben kezd érzékelni valamit. Megérzi a Teremtőt mint azt, aki ad. Más átélni annak a melegét, amit kapunk, és más megérezni, hogy valaki azt akarta, hogy melegünk legyen. Abban a pillanatban a szív az adakozó felé fordul. A teremtményben a Teremtő adakozásának szépsége olyan vágyakozást ébreszt, amelyet pusztán az élvezetben sohasem fedezhetett volna fel.
A vágy, hogy adjunk
A második fázisban a teremtmény úgy szeretne adni, ahogyan a Teremtő ad. Ez a vágy abból a benyomásból születik, amelyet az Adakozó tett rá. Valami hasonlót ismerhetünk fel magunkban, amikor valaki kedves hozzánk, és ettől hirtelen mi is kedvesebbek szeretnénk lenni másokhoz. Megérezzük, milyen szép dolog adni, és egy pillanatra az adakozás tűnik a világ legtermészetesebb dolgának.
Ebben a fázisban az eredeti megszerzési vágy még ott él a teremtményben, de még nem vált olyan vággyá, amelyet ő maga választott. Így a teremtmény teljesen az adakozás felé fordulhat. Ez az első mozdulat értékes. Általa megérzi, kihez szeretne hasonlóvá válni. Később, amikor a maga éhségét teljes erejében megérzi, ez a hasonlóság többet kíván majd tőle.
Amikor a megszerzés is adakozássá válhat
A harmadik fázisban a vágy ismét a megszerzés felé fordul. Ezúttal bizonyos mértékű élvezetet fogad be, hogy örömet szerezzen Annak, akitől kapja. A teremtmény kezdi felfedezni, hogyan szolgálhatja maga a megszerzés az adakozás vágyát.
Gondolj valakire, aki nagy gonddal ételt készített neked. Megkóstolod, és valóban ízlik. Azzal, hogy örömmel fogadod, neki is örömet szerzel, mert látja, hogy célba ért a gondoskodása. Valódi az étel íze és az örömöd is. Ugyanilyen valódi az a vágyad, hogy azzal, ahogyan elfogadod, viszonozz valamit. Itt kezdi felfedezni a teremtmény, hogy azzal is kifejezheti az Adakozó iránti törődését, ahogyan elfogadja, amit Tőle kap.
Amikor a megszerzési vágy a sajátunkká válik
A negyedik fázisban a teremtmény döntőbb ponthoz ér. Felfedezi magában a vágyat mindarra, amit a Teremtő ad. Most már kimondhatja: Meg akarom kapni. Ezeknek a szavaknak most olyan súlyuk van, amilyen kezdetben nem lehetett. A teremtmény most már maga vágyik arra, amit korábban a neki adott vágy révén fogadott be. Ez a mélyebb vágy a sajátjává vált.
Amikor a teremtmény újra megérzi az Adakozót, felébred benne a vágy, hogy hasonló legyen Hozzá. Most már számot kell vetnie saját vágyakozásának teljes erejével. Emlékszik, milyen egyszerű volt, amikor csak adni akart, de az éhségét már nem tudja ugyanúgy félretenni. A megszerzési vágy a természetéhez tartozik. Most egy bensőségesebb kérdéssel szembesül. Mit kezdhetek ezzel a vággyal, amely valóban az enyém?
Hasonlóvá válni a Teremtőhöz azáltal, amit kapunk
A teremtmény új szándékot adhat a saját vágyának. Örömmel fogadhatja, amit a Teremtő ad, és azért fogadhatja be, hogy örömet szerezzen Neki. Az élvezete továbbra is valóságos. Az változik meg, hogy kinek a javát szolgálja ez az élvezet. A teremtmény éppen azon a képességén keresztül fejezi ki a Teremtőhöz való hasonlóságát, amely megkülönbözteti Tőle.
Ebben az utolsó fázisban olyan gyengédség van, amelyet az első ébredés még csak sejtetett. Kezdetben a teremtmény azért fogadott be, mert a Teremtő képessé tette rá. Aztán azért akart adni, mert megérezte az Ő adakozásának szépségét. Most már vágyának teljes igazságával állhat Előtte. Vágyom arra, amit adsz nekem. És azt szeretném, hogy örömet szerezzek Neked azzal, ahogyan elfogadom.
Ezzel a tettével a teremtmény megadja a maga válaszát. A Teremtő nagylelkűsége olyan választ ébresztett benne, amely csak tőle származhat, a saját vágyakozásából és abból a döntéséből, hogy miként él vele. A vágy, amely egykor csak a betöltés örömét ismerte, megtanulta, milyen öröm valamit viszonozni.
Vélemény, hozzászólás?