„Megteremtettem a rossz ösztönt, és megteremtettem a Tórát annak kijavítására, mert a benne rejlő Fény visszavezeti az embert a Forrásához.”
A teremtés szempontjából én veszem a saját egoizmusomat, a saját rossz természetemet, és a másik oldalról, a Teremtőtől, veszem az adakozás erejét, a Fényt, és ebből a két összetevőből építem fel az új szerkezetemet, amelyet „embernek” (Ádámnak) neveznek, vagyis olyannak, aki „hasonló” (Domeh) a Teremtőhöz.
Az egoizmus belül marad bennem, kívülről azonban az adakozás formáját ölti. Vagyis belül befogadás, kívül pedig adakozás. Ezért nevezik ezt a cselekedetet „befogadásnak az adakozás érdekében”, és ezt a munkát hívják a három vonalban való munkának: a jobb, a bal és a középső vonalnak.
A jobb és a bal vonal felülről, a Teremtőtől száll alá, a középső vonal pedig alulról, az emberből emelkedik fel.
A bal vonalról mondja az Írás: „Megteremtettem a rossz ösztönt.”
A jobb vonalról: „És megteremtettem a Tórát annak kijavítására.”
A középső vonalról pedig: „Mert a benne rejlő Fény visszavezeti az embert a Forrásához, a jóhoz”, és így te is olyan jóvá válsz, mint Én.
Én jó vagyok és jót cselekszem, és te is azzá válsz. Ezért fognak „embernek” nevezni – olyannak, aki hasonlóvá vált a Teremtőhöz.
Rav Dr. Michael Laitman napi Kabbala leckéjéből, 2010. július 30., Rashbi, Zohár mindenkinek – „Lech Lecha”
Van egy fájdalmas igazság, amelyet szinte senki sem szeret hallani.
Természetesnek vesszük, hogy attól a naptól kezdve emberek vagyunk, amikor megszülettünk.
Azt hisszük, az értelmünk tesz bennünket emberré.
Az érzelmeink.
Az erkölcsünk.
A kultúránk.
A vallásunk.
A műveltségünk.
A sikereink.
Az autentikus spirituális bölcsesség azonban egészen más meghatározást ad.
Azt mondja, hogy mindaz, amit általában „emberinek” nevezünk, még mindig a természet szintjéhez tartozik.
Az igazi ember még nem született meg.
Ez elsőre talán meghökkentően hangzik.
Mégis, talán minden őszinte kereső már érezte valahol mélyen, hogy ebben van valami igazság.
Hiszen ha valóban megfigyeljük önmagunkat, szinte minden gondolatunk, minden döntésünk, minden vágyunk végül ugyanahhoz a középponthoz tér vissza:
Hogyan érint ez engem?
Még a kedvességünk is gyakran megelégedéssel tölt el bennünket.
Még az önfeláldozásunk mögött is rejtett elvárások húzódnak.
Még a spirituális keresésünket is többnyire az a remény hajtja, hogy én majd békét, beteljesülést, megértést vagy közelséget fogok érezni.
A természet ilyennek alkotott bennünket.
Nincs ebben semmi szégyellnivaló.
Egy állat sem kérdezi meg, miért létezik.
Egyszerűen követi a belé helyezett ösztönöket.
Eszik.
Megvédi magát.
Szaporodik.
Kényelmet keres.
Kerüli a szenvedést.
Hűségesen teljesíti a természetét irányító törvényeket.
Az ember pontosan ugyanezt teszi.
Csakhogy az ösztöneink végtelenül kifinomultabbá váltak.
Nem csupán táplálékot keresünk.
Hanem tiszteletet.
Tudást.
Biztonságot.
Hatalmat.
Elismerést.
Sőt még spiritualitást is.
A középpont azonban nem változik.
Minden önmagunkat szolgálja.
A Kabbala bölcsességének nézőpontjából ez az egész létezés egyetlen spirituális fokozathoz tartozik: az állati szinthez.
Ez nem sértés.
Nem erkölcsi ítélet.
Egyszerűen annak leírása, hogyan működik a vágy, mielőtt valami egészen újat fedezne fel.
Nagyon sokáig úgy tűnik, hogy az élet teljes ezen a természetes rendszeren belül.
Aztán csendesen, szinte észrevétlenül valami rendkívüli kezdődik.
Megjelenik egy kérdés.
Nem filozófiai kíváncsiság.
Nem pusztán értelmi érdeklődés.
Hanem valami sokkal mélyebb.
Egy különös sóvárgás, amelyet nem lehet igazán megmagyarázni.
Az örömök, amelyek korábban kielégítettek bennünket, lassan elveszítik korábbi bizonyosságukat.
A siker már nem érződik teljesnek.
A kényelem váratlan ürességet hagy maga után.
Még a spirituális eredmények sem képesek elcsendesíteni a szívet.
Mintha egy másik hang ébredne fel bennünk.
Egy apró pont, amely nem hajlandó eltűnni.
Ez az ébredés nem változtat meg bennünket azonnal.
Továbbra is az önszeretet irányít.
Továbbra is önmagunk számára keressük a beteljesülést.
De időnként már egy másik nézőpont is felbukkan.
Néha a megszokott szívünkön keresztül látunk.
Minden a személyes haszon körül forog.
Aztán váratlanul valami máson keresztül kezdünk nézni.
Figyelni kezdjük önmagunkat.
Hirtelen észrevesszük, milyen teljes mértékben önmagunk körül forog az életünk.
Életünkben először képessé válunk meglátni saját természetünket.
Ez a felismerés gyakran fájdalmas.
Sokan kudarcnak hiszik.
Pedig valójában ez a születés kezdete.
A paradoxon lenyűgöző.
Csak akkor kezdünk közeledni az igazi emberséghez, amikor felismerjük, hogy teljesen az önszeretet uralma alatt állunk.
Korábban soha nem kérdőjeleztük meg a természetünket.
Most már igen.
Egy új megfigyelő ébredt fel bennünk.
Ez azonban még csak előkészület.
A régi természet érintetlen marad.
Az ego nem tűnt el.
A szív nem változott meg.
Ez az ébredés csupán feltárja előttünk, hogy talán létezik egy másik életforma is.
Innen kezdődik a spirituális élet egyik legnagyobb küzdelme.
Most már két hang él bennünk.
Az egyik továbbra is azt kérdezi:
„Mit fogok én kapni?”
A másik csendesen ezt kérdezi:
„Mi az igazság?”
Néha az első hang teljesen győz.
Máskor a második erősödik meg.
Végtelenül ingázunk a kettő között.
Egyik nap tele vagyunk lelkesedéssel.
Másnap üresnek érezzük magunkat.
Egyik órában biztosak vagyunk mindenben.
A következőben kételyek töltenek el.
Kaotikusnak tűnik.
Pedig talán semmi sem lehetne reményteljesebb.
Mert ez a belső konfliktus azt jelenti, hogy valami, ami túlmutat a megszokott természeten, már felébredt bennünk.
A régi élet többé nem elégít ki.
Az új élet pedig még nem született meg.
Két világ között élünk.
Sokan ezen a ponton elveszítik a bátorságukat.
Azt hiszik, visszafelé haladnak.
Pedig talán éppen ez a csalódás a bizonyítéka annak, hogy végre helyesen kezdtek látni.
Aki teljesen alszik, annak nem kell megküzdenie az ébredéssel.
Maga a küzdelem a bizonyítéka annak, hogy egy másik élet hívogat.
Aztán egy még mélyebb felismerés következik.
Bármennyire őszintén szeretnénk megváltozni, rájövünk, hogy nem tudjuk megváltoztatni önmagunkat.
Javíthatunk a szokásainkon.
Fegyelmezhetjük magunkat.
Tudást szerezhetünk.
Bizonyos viselkedéseinket irányíthatjuk.
De a vágy középpontja érintetlen marad.
Ösztönösen mindig visszatérünk önmagunkhoz.
Ez a felismerés alázatra tanít.
Szétfoszlatja azt az illúziót, hogy a spirituális átalakulás csupán egy újabb önfejlesztő program.
Az igazi változás nem azért történik meg, mert az ego úgy dönt, hogy kevésbé lesz egoista.
A természet nem tud kilépni önmagából.
Valami magasabbnak kell végrehajtania ezt az átalakulást.
A mi munkánk tehát nem az, hogy új szívet gyártsunk magunknak.
Hanem hogy készen álljunk annak befogadására.
Hogy tovább keressünk.
Tovább kérdezzünk.
Tovább ismerjük fel, mik is vagyunk valójában.
Hogy megőrizzük azt az apró pontot, amely valami önmagunkon túli után vágyakozik.
Lassan, fokozatosan ez a vágy egyre erősebbé válik.
Nem azért, mert mi kényszerítjük.
Hanem mert egy másik hatás csendesen formálja.
Elérkezik egy pillanat – kiszámíthatatlanul, előre nem láthatóan –, amikor maga az élet iránya megváltozik.
Az ember először tapasztalja meg akár a legparányibb vágyat is, amely már nem önmaga körül forog.
Lehet, hogy alig észrevehető.
Törékeny.
Szinte még élni is alig tud.
Spirituális értelemben azonban mindent megváltoztat.
A különbség talán mikroszkopikusnak tűnik.
Mégis ez a távolság a föld és az ég között.
Mert abban a pillanatban a létezést már nem kizárólag az önszeretet irányítja.
Megjelent egy új minőség.
A képesség arra, hogy – még ha csak egészen kis mértékben is – valami önmagunkon kívüliért éljünk.
Ezt nevezik születésnek.
Nem a test születésének.
Hanem a lélek születésének.
Attól a pillanattól kezdve az „ember” meghatározása örökre megváltozik.
Az ember többé nem az, aki többet gondolkodik, többet tud vagy többet hisz.
Az ember az, aki az adakozás tulajdonsága által elkezdett hasonlóvá válni a Teremtőhöz.
Csak ekkor válik valósággá az Ádám név – azé, aki hasonló.
Talán ez a felismerés minden küzdelmünket más megvilágításba helyezi.
Minden csalódást önmagunkban.
Minden fájdalmas találkozást a saját egónkkal.
Minden zuhanást.
Talán ezek nem annak jelei, hogy kudarcot vallunk.
Talán annak a jelei, hogy végre ébredni kezdünk.
Mert a legnagyobb csoda nem az, hogy felismerjük, milyen messze vagyunk még az igazi szeretettől.
A csoda az, hogy többé már nem elégszünk meg azzal, amivé a természet tett bennünket.
Valahol mélyen bennünk egy másik élet már hívni kezdett.
És ez a csendes hívás az első suttogása annak, hogy valóban emberré váljunk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás