„….. Ez azt jelenti, hogy nem azért nem volt képes felülkerekedni, mert hibás lett volna. Inkább azoknak az embereknek, akik valóban közel akarnak kerülni a Teremtőhöz, hogy ne elégedjenek meg kevéssel, vagyis ne maradjanak értelmetlen gyermekek, felülről olyan segítséget adnak, hogy ne mondhassák: »Hála Istennek, van Tórám, Micváim és jó cselekedeteim – mi másra lenne még szükségem?«
Csak ha az emberben valódi vágy él, akkor kap segítséget Felülről, és állandóan megmutatják neki, hogy jelenlegi állapotában még hiányosságai vannak. Vagyis olyan gondolatokat és nézeteket küldenek neki, amelyek a munkával ellentétesek. Ez azért történik, hogy meglássa: még nincs teljes egységben a Teremtővel. Bármennyire is igyekszik felülkerekedni, mindig azt látja, hogy távolabb van a szentségtől, mint mások, akik úgy érzik, hogy már teljességben vannak a Teremtővel…”
Baal HaSulam, Shamati 1. – Nincs más Rajta kívül
Van egy csendes szokás, amely születésünk napjától kezdve elkíséri minden ember életét.
Történik valami…
Valaki megbánt minket.
Kinyílik egy ajtó.
Bezárul egy ajtó.
Siker érkezik.
Kudarc követi.
Egy ijesztő diagnózis.
Egy váratlan lehetőség.
Egy örömteli találkozás.
Egy fájdalmas búcsú.
És az elménk azonnal minden irányba szétszóródik.
Ki okozta ezt?
Miért történt ez?
Mit akar tőlem ez az ember?
Hogyan oldhatnám meg?
Hogyan menekülhetnék el előle?
Figyelmünk magába az eseménybe záródik.
Elmerülünk a hullámokban, és megfeledkezünk az óceánról.
Pedig talán a legnagyobb spirituális felfedezés nem az élet eseményeiben rejtőzik.
Talán azok mögött.
Képzeljünk el egy bábszínházat.
A bábok nevetnek.
Harcolnak.
Sírnak.
Szerelmesek lesznek.
Veszekednek.
Győznek.
Veszítenek.
Ha soha nem nézünk túl a színpadon, egész életünkben azt hisszük, hogy a bábok önmaguktól mozognak.
Pedig elég egyetlen apró figyelemváltás, hogy meglássuk a minden mozdulat mögött rejtőző láthatatlan kezeket.
Az előadás nem változott meg.
Csak a látásunk.
Ez a spirituális kereső munkája.
Nem az, hogy elmeneküljön a világból.
Nem az, hogy letagadja a valóságot.
Nem az, hogy úgy tegyen, mintha a szenvedés nem létezne.
Hanem hogy újra és újra megtanuljon egy lépéssel mélyebbre nézni, mint amit a látszat mutat.
Minden hang mögött…
Ki beszél?
Minden zavar mögött…
Ki küldte?
Minden öröm mögött…
Ki adja?
Minden csalódás mögött…
Ki tanít általa?
Lassan, apránként az élet többé nem egymástól független események sorozatának tűnik.
Hanem egy megszakítás nélküli beszélgetéssé válik.
Eleinte ez szinte lehetetlennek érződik.
A hírek elárasztják az elménket.
Az emberek követelik a figyelmünket.
A munka teljesen lefoglalja a gondolatainkat.
A családi feladatok soha nem érnek véget.
Telefonunk szüntelenül rezeg.
A világ állandóan arra hív bennünket, hogy csak a felszínén éljünk.
És talán éppen ezért az első belső lépés olyan egyszerű.
Mielőtt kinyitnád az újságot…
Mielőtt ránéznél a telefonodra…
Mielőtt meghallgatnád valaki más véleményét…
Mielőtt önmagaddal kezdenél foglalkozni…
Emlékezz.
„Nincs más Rajta kívül.”
Ne vallásos jelszóként.
Ne olyan mondatként, amelyet gépiesen ismételgetünk.
Hanem csendes alapként, amelyre mostantól minden tapasztalat ráépül.
Akkor bármi érkezik is, egészen másképpen fogadható.
Lehet, hogy még mindig félreérted.
Lehet, hogy helytelenül értelmezed.
Lehet, hogy az érzelmeid még mindig elsodornak.
Ez még nem a legfontosabb.
A legfontosabb az, hogy kapcsolatban maradtál a Forrással.
A fonál nem szakadt el.
És amikor ez a fonál már létezik, valami rendkívüli kezd történni.
Maguk az események kezdenek új jelentést kapni.
A nehézség többé nem pusztán nehézség.
Meghívássá válik.
A siker többé nem egyszerű jutalom.
Újabb lehetőséggé válik arra, hogy emlékezzünk, Ki adta.
Még a zavarodottság is célt kezd szolgálni.
Ahelyett, hogy azt kérdeznénk:
„Miért történik ez velem?”
Egy másik kérdés csendesen megszületik:
„Hogyan vihet ez közelebb Hozzá?”
A külső esemény pontosan ugyanaz marad.
Csak az iránya változik meg.
Lassan, szinte észrevétlenül az élet egyetlen folyamatos visszatéréssé válik.
Emlékszel.
Elfelejted.
Újra emlékszel.
Újra elmerülsz a világban.
Aztán észreveszed.
És ismét visszatérsz.
Ezerszer.
Talán tízezerszer is.
Nem azért, mert kudarcot vallottál.
Hanem mert így tanuljuk meg a szeretetet.
Minden egyes visszatérés megerősíti a fonalat.
Ami egykor olyan vékony volt, mint egy pókháló szála, lassan kötél lesz.
Aztán híddá válik.
Végül pedig egy egész ösvénnyé.
Egyszer csak elérkezik egy különleges pillanat.
Már nincs szükséged rendkívüli spirituális élményekre.
Felfedezed a Teremtőt vezetés közben.
Amikor a szupermarket pénztáránál várakozol.
Amikor a házastársaddal beszélgetsz.
Amikor számlákat fizetsz.
Amikor nehéz híreket olvasol.
Semmi sem lett „spirituálisabb”.
Egyszerűen csak megszűntél különválasztani az életet „spirituális” és „hétköznapi” pillanatokra.
Minden ugyanannak a beszélgetésnek a része.
Természetesen továbbra is vannak határok.
Néha a világ teljesen magával ragad.
A félelem átveszi az uralmat.
A harag fellobban.
A fájdalom eláraszt.
A kapcsolat eltűnik.
Amikor ez megtörténik, gyakran elítéljük önmagunkat.
Azt hisszük, mindent elveszítettünk.
Pedig talán a legnagyobb irgalom, amit önmagunknak adhatunk, az, hogy egyszerűen újrakezdjük.
Nem bűntudattal.
Nem kétségbeeséssel.
Hanem ugyanoda térünk vissza.
Újra.
„Nincs más Rajta kívül.”
Ez az út soha nem a tökéletességet követelte.
Csak a visszatérést.
Újra és újra.
Egy napon talán észreveszed, hogy ami egykor eltávolított, most közelebb húz.
Ugyanazok a zavarok, amelyek régen elválasztottak a Teremtőtől, most Őrá emlékeztetnek.
A világ zaja haranggá válik, amely hazahív.
Ugyanazok az események történnek.
Ugyanazok az emberek beszélnek.
Ugyanazok a nehézségek jelennek meg.
De benned valami örökre megváltozott.
Többé nem egymástól elszigetelt okok között élsz.
Kapcsolatban élsz az Egyetlen Okkal, amely minden mögött áll.
És talán ez a csendes csoda rejtőzik minden hétköznapi nap mélyén.
A Teremtő egyetlen pillanatra sem hagyta abba, hogy szóljon hozzánk.
Mindvégig minden eseményen keresztül beszélt.
Az egyetlen dolognak kellett megváltoznia… figyelmünk irányának.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás