„Miért megengedett az élvezet, ha az ember azért fogadja be az örömöt, hogy adakozzon? Hiszen miért adakozik? Azért, mert örömét leli benne. Tehát már eleve örömét leli az adakozásban, mert ha nem lelné benne örömét, nem lenne képes adakozni.
Még ha azt mondjuk is, hogy kényszeríti magát, felmerül a kérdés: miért kényszeríti magát? Hiszen ez is valamilyen élvezetért történik. És még ha azt mondjuk is, hogy eljut a büntetéstől való félelemhez, akkor is örömét leli abban, hogy nem büntetik meg. Ha azért kényszeríti magát, mert szeretné elnyerni a teljességet, az szintén élvezet.”
RABASH, Vegyes feljegyzések, 755. Élvezni az adakozás érdekében
Valakinek a kezébe egy csészét adnak. Aki hozta, figyelmesen nézi. Elég meleg? Elég édes? Hozott-e ez az apró tett egy kis megnyugvást? Egy pillanatra úgy tűnik, az öröm teljes egészében azé, aki ad. Semmit sem vett el, mégis betöltődött benne valami.
Ebben a hétköznapi pillanatban olyan kérdés rejlik, amely az emberi élet legmélyére hatolhat. Mi töltött be bennünket? A másik ember boldogsága, a saját fontosságunk a szemében, annak kiváltsága, hogy közel lehetünk valakihez, akit csodálunk? A kéz mozdulata lehet nagylelkű, miközben a szív még mindig fizetségre vár. Ez a fizetség még előttünk is rejtve maradhat.
Az adakozóvá válás iránti vágy akkor kezd megérni, amikor hajlandóvá válunk átérezni ezt a kérdést anélkül, hogy sietve védekeznénk ellene. Felfedezzük, életünk mekkora része szerveződik a megszerzés köré, és milyen fájdalmasan vágyunk arra, hogy másként viszonyuljunk a létezéshez. Úgy szeretnénk szeretni, hogy közben ne nyújtsuk be csendben a számlát. Azt szeretnénk, hogy a másik java eleven valósággá váljon bennünk. Olyan szívért kezdünk könyörögni a Teremtőhöz, amely képes erre a változásra.
A vágyaink mélyén rejlő éhség
A megszerzés vágyával születünk. Mielőtt még meg tudnánk fogalmazni, mi zajlik bennünk, melegség, táplálék és egy másik lény jelenlétének biztonsága után nyúlunk. Később ez az éhség összetettebb formákat ölt. Pénzt, elismerést, megértést és helyet akarunk a világban. Azt akarjuk, hogy valaki meglásson bennünket, és érezze, hogy számít a létezésünk.
Ezek a vágyak kifinomultságukban különböznek, mégis ugyanaz a mozgás rejlik mögöttük: valami rajtunk kívül azt ígéri, hogy elviselhetőbbé vagy teljesebbé teszi az életet. Még a büszkeség is része lehet ennek. Aki visszautasít egy ajándékot, talán a függetlenség örömét védi. Aki tudásra törekszik, azt a felfedezés, a hozzáértés vagy a kitűnés táplálhatja. A megszerzési vágy szinte bármely eszmény nyelvén képes megszólalni.
A testi szükséglet különös erővel tárja fel ezt a függést. A legmagasabb szintű szellemi tevékenységbe merülő embert is visszahozhatja a következő étkezés kérdéséhez. Az éhség olyan követeléseket támaszt, amelyekre egy elegáns elmélet nem adhat választ. Elfogadunk feltételeket, munkába járunk, és háttérbe szorítjuk a kedvteléseinket, mert az élethez táplálék kell. Szabadságunk eleve összefonódik mindazzal, amiről úgy hisszük, táplálhat bennünket.
Van valami gyengéd ebben a felismerésben. Törekvéseink jelentős része mögött egy megrettent lény él, amely tovább akar élni. Amikor ezt állati természetnek nevezzük, a bennünk élő szükségletek egyik szintjét nevezzük meg. A munka azzal kezdődik, hogy meglátjuk, miként működik ez a természet, beleértve a legnemesebb szavaink mögött zajló csendes alkudozásait is.
A nagyságban keresett menedék
Akkor nevezünk valamit nagynak, amikor úgy érezzük, a vele való kapcsolat betölthet bennünket. A nagyság többet ígér egy pillanatnyi élvezetnél. Védett jövőt, valahová tartozást és megkönnyebbülést ígérhet az egyedül viselt élet terhe alól. A szív szinte már azelőtt e felé az ígéret felé hajlik, hogy a gondolat megszületne.
A kép egyszerű: kiscsibék gyűlnek anyjuk szárnya alá. Egy náluk nagyobb melegségben pihennek meg. Az ember is oltalmat adó nagyságot keres. Ragaszkodhatunk egy emberhez, egy pozícióhoz vagy egy megszokott rendhez, mert szorongásunk megpihenhet benne. A kötődés olyan erőssé válhat, hogy még a távozás lehetősége is félelmetesnek tűnik. Az ismerős függés biztonságosabbnak látszhat a nyitott térnél.
Ez megvilágít valamit a szolgálat édességéből. Ha valaki értékes a szemünkben, kiváltságnak érezhetjük, hogy a legcsekélyebb mértékben is hozzájárulhatunk a kényelméhez. Maga az erőfeszítés válik táplálékká. Időt, figyelmet vagy egy csésze teát adhatunk, és utána gazdagabbnak érezhetjük magunkat. A test nem tiltakozik az adakozás ellen, ha az adakozás olyan élvezethez vezet, amelyet nagyra értékel.
Ám ennek az élménynek a melegségét őszintén meg kell értenünk. A nagyság oltalmát érezni és hasonlóvá válni az Adakozóhoz két különböző elérés. A függés nagyon közel vihet bennünket, miközben a szívet irányító szándék érintetlen marad.
Miért marad rejtve az élvezet forrása
Képzeljük el, hogy a Teremtő nyíltan állna vágyunk előtt, mint a korlátlan beteljesülés félreismerhetetlen forrása. Számításaink egyszerűvé válnának. A legnagyobb jutalom mellett minden kisebb vonzerő elhalványulna. Sietnénk szolgálni, alávetni magunkat és odatartozni. A megszerzési vágy megtalálta volna tökéletes munkaadóját.
Az ilyen engedelmesség lehetne teljes szívből fakadó, mégis a személyes haszon irányítaná. A feltárulás puszta élvezete határozná meg a választ. Még a legbuzgóbb odaadásban is megmaradna egy rejtett alku: azért közeledem, mert Te betölthetsz engem.
Az elrejtés teret nyit egy nehezebb fejlődésnek. Erőt kell keresnünk a Teremtőtől, miközben rejtve marad az a jutalom, amely kényszerítő erővel hatna ránk. Annak lehetősége felé vezetnek bennünket, hogy magát az adakozás célját értékeljük. A szívnek ki kell fejlesztenie a korrekció iránti szükségletet, mielőtt megpihenhetne abban az édességben, amelyet képzelete szerint a korrekció majd elhoz.
A vágyakozás belsejéből mindez elviselhetetlenül magányosnak érződhet. Bizonyosságot akarunk, valami félreismerhetetlent, amire támaszkodhatunk. E bizonyosság hiánya azonban feltárja, mit is kérünk. Azt kérjük, hogy jelenlegi természetünkben kapjunk vigaszt, vagy kezdünk egy másik természetért könyörögni? Ezt a kérdést pusztán szavakkal nem lehet meggyőzően megválaszolni. Vágyainknak át kell élniük.
Amikor a megértés nem képes megmozdítani a szívet
Különösen fájdalmas szakasz kezdődik, amikor világossá válik a kívánt irány, de hiányzik a követéséhez szükséges erő. Már látunk valamit a szentség felé vezető mozgásból. Ugyanakkor zavarba ejtő pontossággal érezzük, mennyi minden tiltakozik bennünk az ellen, hogy elinduljunk arra.
A megértés ekkor a feszültség forrásává válik. Tudjuk, hogy az önmagunkért való aggódás bezárja a szívet, a szív mégis bezárul. Felismerjük az adakozás lehetőségét, mégis számolgatni kezdjük, mibe kerül majd, és mit kaphatunk vissza. Az ember láthatja egy tett helytelenségét, és mégsem képes ellenállni a vonzásának. A belátás és a valódi átalakulás közötti távolság élesebben fájhat, mint az egyszerű tudatlanság.
Ebben a részleges megnyílásban, amelyet olykor egyszeres elrejtésnek neveznek, kezdjük érzékelni, hogyan munkálkodnak rajtunk a körülmények. Rövid megvilágosodásokat sötétség követhet. Megpillantunk egy magasabb irányt, majd teljes súlyával érezzük, mennyire nem értünk egyet vele. A konfliktus mélyen személyessé válik. Már nem pusztán az emberi természetről alkotott gondolat, hanem annak megtapasztalása, hogy olyan szabadságra vágyunk, amellyel még nem tudunk élni.
Könyvekhez, barátokhoz és a rendelkezésünkre álló spirituális támasz minden forrásához fordulunk. Erőfeszítéseink csekélynek tűnnek az általuk feltárt ellenálláshoz képest. Valami sikerül, és felébred a remény. Feltárul valami mélyebb, és ugyanez a bizakodás szertefoszlik. Még a siker is annak pontosabb felismeréséhez vezethet, hogy mire nem vagyunk képesek egyedül.
A keserűség, amely megváltoztatja, mit kérünk
Eleinte a szenvedés többnyire azt jelenti, hogy nem kapunk meg valamit, amire vágyunk. Azt akarjuk, hogy szűnjön meg a fájdalom, térjen vissza az öröm, és oldódjon fel a bizonytalanság. Kérésünket az a vágy formálja, hogy jobban érezzük magunkat, és ez a vágy természetes.
Lassan egy másfajta keserűség is kialakulhat. Azért szenvedünk, mert oly teljesen ural bennünket az önmagunk számára való megszerzés szándéka. Akkor is kezdjük érezni a fogságát, amikor jutalmat kínál. A seb immár az a felismerés, hogy nem tudunk szabadon a másik java felé fordulni. Birtokolhatunk valami kellemeset, és mégis nyomaszthat bennünket az a cél, amelyre használjuk.
Ez mély változást jelent abban, mire irányul a kérésünk. Magára a korrekcióra kezdünk vágyni. A több élvezet ígérete már nem ad választ a teljes szükségletre. A szív így kezd szólni: Segíts megváltoztatnom azt, ahogyan vágyom. Add meg nekem az adakozás képességét. Hadd korrigálódjon az a szándék, amely elválaszt Tőled.
Az ezzel járó keserűség valóságos. Annak fájdalma ez, hogy felfedezzük egy olyan természet korlátait, amely nem parancsolhatja meg egyszerűen önmagának, hogy az ellentétévé váljon. A szenvedés addig nehezedhet a befogadás edényeire, amíg megszokott használatuk elveszíti vonzerejét. Az ember kezdi érezni, hogy ugyanannak a belső mozdulatnak az ismétlése nem hozhatja el a keresett szabadságot.
Ettől még nem válik minden fájdalmas esemény spirituális feltárulássá. Fájdalom a Teremtő bármiféle tudata nélkül is érhet bennünket, és a fájdalom önmagában nem határozza meg, milyen elérés történt. A lényeges fejlődés abban áll, amit a tapasztalat a vágyban és a szándékban feltár. Jelentése nem olvasható ki pusztán a szenvedés erősségéből.
Keserű és édes, és az igazság igénye
Fokozatosan kétféle megkülönböztetés válik szét. Az egyik azt kérdezi, hogy egy élmény keserű-e vagy édes. A másik azt, hogy egy szándék az adakozáshoz viszonyítva igaz-e vagy hamis. Kezdetben e kérdések szinte elválaszthatatlannak tűnnek. Ami táplál engem, azt helyesnek érzem; ami szembeszegül a vágyammal, azt helytelennek.
A munka feltárja a különbséget. Az önmagam számára való megszerzés íze édes lehet, miközben olyan szándékot tár fel, amelyet már nem tudok igaznak elfogadni. Az adakozás keserűnek érződhet, mert nem kínál olyan jutalmat, amelyet jelenlegi természetem megért. Az ellenállás érzése nem dönti el az irány kérdését. Az élvezet sem dönti el.
Mindkét rendszernek fejlődnie kell. A vágy abból tanul, ami kielégíti és ami fáj neki, a jutalom és a nélkülözés elemi nyelvén keresztül. Ezzel egy időben a szándék megítélése is változni kezd. Szenvedünk egy olyan belső céltól, amely egykor teljesen észszerűnek tűnt. Olyan célra kezdünk vágyni, amelyet korábban idegennek éreztünk.
Az elrejtés segít fellazítani a közvetlen édesség uralmát. Akkor is elkezdhetjük követelni az igazságot, amikor a test azt kérdezi, miért kellene ebbe beleegyeznie. Ez az „értelem feletti hit” előkészítő jelentése: nagyobb fontosságot tulajdonítani egy magasabb iránynak, mint a jelenlegi önérdek számításának.
Az ilyen munka körültekintést és megbízható útmutatást igényel. A pénz eldobálása, a munka hirtelen feladása vagy egy kapcsolat megrongálása nem bizonyítja, hogy az ember az értelem fölé emelkedett. A spirituális törekvés összetévesztése a meggondolatlan viselkedéssel csak elhomályosítja a valódi küzdelmet. A nehéz belső mozdulat abban a szándékban történik, amellyel az életünket használjuk.
A kiáltás, amelyet az erőfeszítés tesz lehetővé
Van egy kérés, amelyet nem lehet hitelesen eljátszani. Akkor formálódik meg, amikor az ember újra és újra megpróbált az adakozás felé fordulni, és szembesült azzal, hogy képtelen erre a változásra. A szavak nagyon egyszerűek lehetnek. Súlyukat mindaz adja, ami a szívet eljuttatta hozzájuk.
Gyakran azzal kezdjük, hogy elegendő erőt kérünk a saját feltételeink szerinti sikerhez. Később felfedezhetjük, hogy még a sikerről alkotott képünk is ahhoz a természethez tartozik, amelynek korrekciójára vágyunk. Az erőfeszítés pontosabbá vált. Megmutatta azt a helyet, ahol az elszántság eléri a határát, és ahol segítséget kell kapnunk.
Ebből a felismerésből nő ki a Teremtőhöz intézett kiáltás. Sürgetése személyes: Nem tudom létrehozni azt a minőséget, amelyre szükségem támadt. Látok valamit az értékéből. Érzem annak szenvedését, hogy nem tudok benne élni. Segíts nekem.
Minden korábbi próbálkozás számít. A bátorság és a csalódás pillanatai tisztázták a szükségletet. A kérés már nem csupán arra irányul, hogy kedvezőbbé váljanak a körülmények. Megnyílás egy olyan erő felé, amely képes megváltoztatni a szív viszonyát az élvezethez és az adakozáshoz.
Az adakozás édessége és rejtett számítása
Az adakozás örömét érdemes teljes mélységében átérezni. Ha megnyugvást hozunk valakinek, akit értékelünk, arcunk ellágyulhat, mellkasunkat melegség töltheti el. Újabb apró lehetőséget keresünk a segítségre. Emlékszünk arra, mit kedvel. Olyan erőt fedezünk fel magunkban, amely hiányzott, amikor ugyanaz a tett tehernek tűnt.
A test azonban éppoly készségesen fogadja ezt az élvezetet, mint bármely másikat. A hasznosság boldogsága, a közelség megtisztelő érzése és a megbecsülés jóleső tudata egyaránt táplálhatja a megszerzési vágyat. Kifelé adunk; belül talán továbbra is fizetséget kapunk. Egy nagylelkű tett az önmagunk betöltésére ismert legkifinomultabb módszerünkké válhat.
Ennek felismerése nem kell, hogy megsemmisítse a tettet, vagy megutáltassa velünk annak édességét. Arra hív, hogy megértsük, melyik szakaszban járunk. Élvezetünk forrásának megváltoztatása önmagában nem változtatja meg az élvezetet kereső természetet. Ha a szolgálat jutalmazóbbá válik az elvételnél, a megszerzési vágy egyszerűen a jobb lehetőséget választhatja.
Még az is e számításon belül maradhat, ha az anyagi jutalmak helyett spirituálisakat választunk. Hatékonyabban visszafoghatjuk magunkat, mert a spirituális elérés értékesebbé vált a szemünkben. Ez az előkészület számít, de még mindig a „Lo Lishma” körébe tartozik – nem valódi adakozás, hanem olyan munka, amelynek szándékában személyes haszon is szerepel. A szív felülvizsgálta számítását arról, mi kifizetődő.
A Lishma, az adakozási szándék iránti vágy túlmutat e számítás felülvizsgálatán. Annak a minőségnek a megváltoztatását kéri, amelyből a tett fakad. Az adakozás öröme a maga kiteljesedett fokán elválaszthatatlan attól, hogy adakozóvá válunk. A Teremtőhöz való viszonyulás egy másfajta létmódja nyílik meg.
Megtanulni, mire vágyik az, akit szeretünk
Az önlenullázás továbbra is maradhat valami megszerzésének eszköze. Kicsivé tesszük magunkat valaki nagy előtt, megkapjuk a kívánt élvezetet, majd úgy távozunk, hogy vágyunk alapvető szerkezete érintetlen marad. Lehet, hogy mélyen meghajoltunk, miközben alig törődtünk azzal, aki előtt meghajoltunk.
A másik javáért való törődés más irányba kezdi terelni a figyelmet. Ha megelégedettséget akarunk szerezni neki, érdekelni kezd bennünket, mire vágyik valójában. Saját feltételezéseink többé nem elegendők. Olyan életre kezdünk odafigyelni, amely közvetlen étvágyunk határain túl létezik.
A Teremtő felé irányulva ez a törődés az Ő adakozási vágya felé vezet bennünket. Mit akar Ő? A teremtett lény javát. Mivel kezdünk találkozni, amikor megelégedettséget akarunk szerezni Neki? Az Ő adakozási akaratával. Az Ő hiányáról szóló megfogalmazás itt erre az adakozási vágyra utal, arra, amit a teremtménynek akar adni.
Van valami mélyen megindító ebben a találkozásban. A szív, amely oly sok kéréssel közeledett, felfedez egy felé irányuló adakozó szándékot. Miközben e szándék megismerésére törekszik, olyan vágyakra kezd szert tenni, amelyeket régi számításaiból nem találhatott volna ki. Lehetővé válik, hogy egy másik belső helyről törődjön.
Ezt új adakozó edények megszerzéseként írják le. A befogadó ponthoz, a Malchuthoz csatlakozik az első kilenc Szfíra, azok a minőségek, amelyek révén lehetővé válik a Teremtőhöz való hasonlóság. A megfogalmazás pontosan érzékelteti a változás mélységét: valami újnak kell csatlakoznia a megszerzési vágyhoz. A saját jóságunkról szóló meggyőzőbb történet ezt nem pótolhatja.
A fény, amely kívánatossá teszi a szentséget
Képzeletünk erős, ám anyagát abból a természetből meríti, amellyel már rendelkezünk. Elképzelhetjük, hogy jobbak, fegyelmezettebbek leszünk, vagy több spirituális jutalomban részesülünk. Magunk elé képzelhetünk egy fenséges Teremtőt, és lelkesedhetünk e képért. Mindez nem teszi képessé a megszerzési vágyat arra, hogy önmagából valóban más szándékot hozzon létre.
Másféle hatásra van szükség. A Körülvevő Fény kezdi feltárni jelenlegi munkánk önérdekű jellegét. Egy tett, amely korábban elégedettséggel töltött el, most elégtelennek érződhet, mert észrevesszük a benne rejlő követelést. Világosabban látjuk, mit veszünk még mindig magunkhoz, akkor is, amikor a kezünk üresnek látszik.
E feltárással együtt megjelenik a szentség iránti vonzódás. Az adakozás olyan vonzerőt kezd hordozni, amelyet a régi számítás nem tud teljesen megmagyarázni. Ha mégoly halványan is, de tenni akarunk valamit annak követelése nélkül, hogy haszonként térjen vissza hozzánk. Ezt az új hajlamot a fény adja. Megjelenése megváltoztatja, mit kérhet a szív.
Itt az elrejtés és a feltárulás is megtalálja a maga helyét. Az előkészület során az élvezet nyílt látványa a megszerzéshez kötne bennünket. A Lishmába való átlépéshez a Teremtő valódi minőségének fel kell tárulnia, és szert kell tennünk rá. Többre van szükségünk egy elképzelt nagyságnál, amely megjutalmazza a csodálatunkat. Arra van szükségünk, hogy az adakozás eleven minősége belépjen a természetünkbe.
E belépés előtt az átmenetet nem lehet teljesen megérteni. Szavakkal közelíthetünk hozzá, vágyakozhatunk rá, és előkészíthetjük az iránta való szükségletet. A második természetbe való átlépést a tenger megnyílásához hasonlítják: olyan átkeléshez, amelyet az előtte álló erő nem tudott volna véghezvinni. A csoda szó őrzi annak nagyságrendjét, amit kérünk: egy befogadó lénynek az adakozás természetét kell megszereznie.
A barátok, akik segítenek más életre vágyni
Ez a vágyakozás olyan emberek között fejlődik, akiknek tökéletlenségei gyakran fájdalmasan nyilvánvalók számunkra. Nagy magabiztossággal vizsgálhatjuk egy barát gyengeségét, miközben szinte vakok maradunk a vizsgálódásunkat irányító önérdekre. Belső énünk központinak érzi magát. A másik ember nagysága rögtön mintha megkérdőjelezné a saját helyünket.
Ha előnyt ismerünk fel valaki másban, megpróbálhatunk kapcsolódni hozzá, hogy részben a sajátunknak érezzük. Vagy hibát keresünk benne, amely helyreállítja felsőbbrendűségünket. Még a csodálat is hordozhatja ezt a személyes küzdelmet. Nehéz úgy engedni, hogy a másik ember nagy legyen, hogy közben ne állítsuk nagyságát a saját helyzetünk szolgálatába.
Egy barát tudatos megbecsülése megszakítja ezt a szokást. Fontosságot adunk kitartásának, őszinteségének vagy odaadásának, és hagyjuk, hogy ez a fontosság hasson ránk. A bennünk ápolt kép hasonló törekvést erősíthet meg bennünk. Nem tudjuk pontosan felmérni egy másik ember spirituális állapotát, de dolgozhatunk azon, milyen jelentőséget tulajdonítunk azoknak a minőségeknek, amelyek a cél felé vonzanak bennünket.
Ennek a hatásnak van határa. Ha azért válunk visszafogottabbá vagy odaadóbbá, mert a cél értékesebbnek tűnik, az még mindig a Lo Lishmán belüli előkészület lehet. A barátok segítenek kialakítani a környezetet és a szükségletet. Az adakozás valódi minőségét a fény működése által kell megkapnunk.
Ebben az előkészületben egy mosoly is számíthat. Valaki ügyetlenül próbálja jobbá tenni a hangulatot, mi pedig hajlamosak vagyunk legyinteni rá. Ám az ügyetlenség mögött ott lehet az erőfeszítés, hogy erőt adjon nekünk. Egy megbecsülést sugárzó arc emlékeztethet egy fáradt embert arra, milyen értékes a közös cél. Válaszunk is hozzájárul ahhoz, hogy ez az apró felajánlás célba ér-e.
Mindezt már azelőtt gyakorolhatjuk, hogy az érzés teljessé válna. Belsőleg ápoljuk barátaink fontosságát. Külsőleg bátorítást fejezünk ki, hogy az hathasson rájuk. Válaszuk a környezet hatásaként tér vissza hozzánk. A természetes vágy, amelyet oly könnyen megmozgatnak az elképzelt boldog jelenetek, arra is tanítható, hogy egy spirituális cél fontosságára reagáljon. A tudatos gyakorlás irányt ad neki, amelyet szolgálhat.
Amikor megkönnyebbülünk, és elhalványul a kapcsolat
Vannak napok, amikor a szenvedés és a Teremtő tudata együtt érkezik. Fáj a szív, és az elme érzi, kihez intézheti a kiáltását. Aztán a körülmények javulnak. A fájdalom visszahúzódik, de vele együtt az átélt kapcsolat is halványulhat. Egyszerre érzünk megkönnyebbülést és különös veszteséget.
Csábító arra következtetni, hogy a fájdalom közel vitt, a megnyugvás pedig eltávolított bennünket. Ez a következtetés túl gyors. A szenvedés nem mindig hozza magával a Teremtő tudatát. A kellemes érzés önmagában nem mondja meg, mi történt a szándékkal. Figyelmesebben kell megvizsgálnunk a tényleges állapotot.
Mit érzett a szív korábban, és mit érez most? Jelen volt-e a Teremtő tudata bármelyik állapotban? Mi adódott hozzá, és mi tűnt el? A szív érzései és az elme felismerései különböző, Felülről kapott benyomások. Összehasonlításuk nagyobb pontosságot igényel annál az általános kijelentésnél, hogy az élet korábban fájt, most pedig jobb érzés.
Ez a körültekintés valami lényegeset véd a vágyakozásban. Nem kell a szenvedéshez ragaszkodnunk azért, mert egykor egy értékes érzés kísérte. Fel kell ismernünk, mi volt értékes, és mi hiányzik most. E megkülönböztetés nélkül magát a fájdalmat téveszthetjük össze azzal a kapcsolattal, amelyet meg akartunk őrizni.
Az adakozóvá válás öröme
Ezen út középpontjában olyan ígéret áll, amely nem szűkíthető le ugyanannak a régi énnek járó nagyobb jutalomra. Aki megszerzi az adakozás minőségét, elnyeri az adakozó állapotát, és minőségében hasonlóvá válik a Teremtőhöz. Az e fokozathoz kapcsolódó örömöt örökkévalónak és korlátlannak írják le. Teljessége olyan természethez tartozik, amelyet jelenlegi természetünkből nem tudunk megfelelően ábrázolni.
Ez más mélységet ad a boldogság iránti vágynak. A befogadó lénynek nem kell eltűnnie. Vágyainak olyan teljes korrekción kell átmenniük, hogy részt vehessenek az adakozás kapcsolatában. A végső korrekció képében minden tulajdonságot ernyő borít: minden vágy használatát korrigált szándék irányítja. Maga az edény többé nem szabja meg a korábbi határt.
Addig a rendelkezésünkre álló erő szerint dolgozunk. Amennyire képesek vagyunk rá, erőfeszítést teszünk az adakozásra, felfedezzük, hol nem vagyunk rá képesek, és elmélyítjük a kérést. A teljes hasonlóság túl van a jelen kompromisszumain. A vágyakozás olyan állapot felé nyúlik, amelyben a megszerző természet és az adakozó szándék közötti ellentét teljes korrekción ment át.
Visszatér a csésze képe. Még mindig látjuk az átnyújtó kezet, a melegségére fordított figyelmet, a vágyat, hogy megnyugvást hozzon. Kívülről a jelenet változatlannak tűnhet. A keresett átalakulás abban történik, aki ad: a másik java olyan vággyá vált, amelyben a szív valóban élni tud.
Egyelőre talán azt érezzük, milyen messze vagyunk ettől a szabadságtól. Egy gyengéd tett közepén felfedezhetjük, hogy köszönetet várunk, vagy egy imában ráismerhetünk a megnyugtatás követelésére. Ez a felfedezés fájhat. Ugyanakkor őszintébbé teheti a következő kérést. Találtunk még egy helyet, ahol segítségre van szükség.
A szív, amely egykor csak azt kérte, hogy töltsék be, most az adakozás képességét kezdi kérni. Éhségét, félelmét és befejezetlen szeretetét a Teremtő elé viszi. Olyan változásért könyörög, amelyet önmagának nem adhat meg. Valahol ebben a kérésben a másik java már annyira fontossá vált, hogy érte új szívre vágyunk.
Vélemény, hozzászólás?