A barátok, akik segítenek felébreszteni a szívet

Kérdés: Vajon a spirituális munkát végző ember számára a barátok jelentik az egyetlen menekvést?

Válasz: Kétféleképpen közelíthetjük meg ezt. Először is, azért mentem meg magam, hogy megmenthessem őket. Nekik köszönhetem, hogy ki tudom vonni magam az egoizmus sodrásából, és nekik szentelhetem magam. Másodszor, nem tudom megmenteni magam, csak ők menthetnek meg.

Mindkét esetben a barátok fontossága tisztán önzetlen. Ez a kölcsönös garancia. Így az ima mindenkiért szól.

Kérdés: Tehát arra kérem a barátaimat, hogy mentsenek meg, hogy később én menthessem meg őket? Vagyis a saját életemre nincs szükségem…

Válasz: Önmagadért ezt nem tennéd meg. Ezt nevezik élet és halál fölötti állapotnak, a szűrő mögött. Amikor lenullázzuk magunkat, és a kapcsolódás felé haladunk, a pusztán egyéni számítás eltűnik, mind lélektani, mind spirituális értelemben.

Kérdés: Akkor a barátok segítsége nélkül nem tudok helyes szándékkal és imával fordulni feléjük? Azért kapok tőlük erőt, hogy még több erőt adjak nekik?

Válasz: Igen. Minden munka kizárólag a barátok csoportjáért történik. Megérted, hogy ők te magad vagy. Ez a spirituális „éned”, a valódi önmegvalósításod.


Rav Dr. Michael Laitman Grimm, a KabTV „Az utolsó nemzedék” című műsorából, 2018. június 6.

Egy barát megpróbál egy kis vidámságot vinni a terembe. A mosoly kissé ügyetlen. A tréfa nem igazán talál célba. Valaki félrenéz, valaki türelmetlenné válik, és aki próbálkozott, egy pillanatra kiszolgáltatottá válik. Elsiklunk e pillanat fölött anélkül, hogy észrevennénk, mit kínált nekünk. De felismerhetjük a tökéletlen gesztusban a felénk nyújtott kezet is.

Talán éppen erőt próbál adni nekünk. Talán az a könnyedség, amely ingerel bennünket, olyan erőfeszítésébe került, amelyet nem látunk. Miközben arra vártunk, hogy a csoport felébresszen bennünket, valaki már megpróbálta megtenni az első lépést. Lehet, hogy a melegség, amelyre vágytunk, olyan formában érkezett, amelyet már előre elutasítottunk.

A csoport az ilyen pillanatokban válik becsessé. Megtanuljuk fontosnak tekinteni egymást, kifejezni közös célunk értékét, és dolgozni azzal az ellenállással, amely miatt mindez természetellenesnek tűnik. A látható történések mögött valami mélyen személyes dől el: bezárkózik-e a szív a saját ítéleteibe, vagy megengedi, hogy valaki segítsen neki egy másfajta életre vágyni.

Miért tűnnek olyan jelentéktelennek a mellettünk lévők

Gyakran kimondatlan elvárással érkezünk a barátok közé. A környezetnek lelkesítenie kellene minket. Éreztetnie kellene a cél nagyságát, és megadnia azt az erőt, amelyet egyedül nem találunk meg magunkban. Aztán körülnézünk, és hétköznapi embereket látunk. Emlékszünk a hibáikra. Észrevesszük a szokásaikat. Mintha éppen az szólna a fontosságuk ellen, hogy ennyire jól ismerjük őket.

A nehézség magában az ítélő eszközben kezdődik. Természetes érzékelésünk az ént helyezi a középpontba. Mások azokon a benyomásokon keresztül lépnek be a világunkba, amelyeket bennünk keltenek. Ha valami bennük nem ígér beteljesülést vagy nem ébreszt csodálatot, szinte gondolkodás nélkül félretehetjük őket.

Az az érzés, hogy mi állunk a középpontban, mélyre nyúlik. A belső én egyedülállónak éli meg magát, mintha egy hatalmas világban egyedül ő mozogna igazán. Ennek az egyediségnek a spirituális gyökere a fenti Istenség egy részeként jelenik meg. Korrigálatlan formájában azonban ez az érzés oda vezethet, hogy csak akkor tudjuk elismerni a másik valódi nagyságát, ha az a mi javunkat szolgálja.

Ennek az énközpontúságnak a legmakacsabb rétegéhez kapcsolódik a kőszív, amelynek korrekciója a végső szakaszra marad. Nem várhatjuk, hogy eltűnjön attól, hogy elhatározzuk, barátságosak leszünk. Ha felismerjük a jelenlétét, jobban értjük, miért lehet oly nehéz a barátok között végzett munka. Az ellenállás éppen azt a helyet érinti bennünk, ahonnan rendszerint önmagunkat érzékeljük.

Mibe kerül megengednünk a másiknak, hogy nagy legyen

Néha valóban felismerjük valamiben egy barátunk fölényét. Odaadóbbnak, őszintébbnek látjuk, vagy úgy érezzük, jobban képes ragaszkodni a célhoz. Egy pillanatra csodáljuk őt. Aztán kényelmetlen kérdés támad bennünk: ha ő ilyen nagy, hol maradok én?

A megszerzési vágy gyorsan olyan megoldást keres, amellyel együtt tud élni. Lehet, hogy igyekszünk közel kerülni hozzá, hogy az ő fontosságából nekünk is jusson. Lehet, hogy hibát keresünk benne, vagy emlékeztetjük magunkat egy egészen más tulajdonságra, amelyben jobbak vagyunk nála. Az összehasonlítás visszahelyez bennünket a megszokott középpontba. Megláttuk a másik erősségét, és máris a saját számításaink részévé tettük.

Fájdalmas ezt bevallani. Azt szerettük volna hinni, hogy a másik iránti szeretetünk egyszerű és tiszta. Azt vesszük észre, hogy az én még a csodálat kellős közepén is megnyugtatást keres. Ez a felismerés mégis őszintébbé teheti a munkánkat. Kezdjük észrevenni azt a belső mozdulatot, amellyel elzárkózunk a másik hatása elől.

A barát fontosságának megadása konkrét munkát kíván tőlünk. Gyakoroljuk, hogy a benne megbecsült tulajdonságot a saját jelenlegi szintünk fölé helyezzük. Megengedjük magunknak, hogy szükségünk legyen arra, amit a másikban látunk. A szív, amely eddig a helyét védte, kezd befogadóvá válni. Ebben a viszonyban kicsinek lenni annyit jelent, hogy helyet adunk a másik hatásának. Ettől a saját létünk értéke nem lesz kisebb.

A nagyság, amelyet a saját szemünkben építünk

Nem mérhetjük meg tárgyilagosan minden mellettünk lévő ember spirituális fokozatát. Ha megvárjuk, amíg hétköznapi értelmünk és érzéseink igazolják mindegyikük nagyságát, a végtelenségig elhalaszthatjuk a munkát. Éppen attól az érzékeléstől várjuk, hogy fontosságot adjon másoknak, amely megszokásból leértékeli őket.

Ezért tudatosan növeljük a barátok nagyságát a saját szemünkben. Nagyobb odaadást képzelünk el bennük. Azokra a tulajdonságaikra figyelünk, amelyeket szeretnénk megszerezni. Azon dolgozunk, hogy mindegyiküket fontosnak lássuk, azokkal együtt, akik természetüknél fogva nem tesznek ránk különösebb benyomást.

A kialakított kép hat a bennünk élő vágyra. Ha egy barátot önfegyelmezettebbnek vagy elkötelezettebbnek látunk, a tulajdonságának adott fontosság bennünk is erősítheti ugyanezt a tulajdonságot. Az hat ránk, aminek mi magunk jelentőséget adtunk. Ehhez a barátnak nem kell elmagyaráznia, hogyan működik benne ez a tulajdonság.

Lehet, hogy pontatlan a megítélésünk. Talán a barátban kisebb mértékben van jelen az adott tulajdonság, mint képzeljük. Az előkészületnek ezen a fokán az számít, mekkora fontosságot adunk neki, és az milyen benyomást kelt bennünk. Ezzel a gyakorlattal tudatosan tápláljuk a törekvésünket. A másik ember rejtett tulajdonságairól továbbra is csak annyit tudunk, amennyi feltárul előttünk.

A munka ezért minden barátra kiterjed. Újra meg újra megpróbálunk fontosságot kapni azoktól is, akiket az ego hétköznapinak vagy jelentéktelennek tekintene. Először azon változtatunk, mennyire vagyunk nyitottak arra, hogy hassanak ránk.

Mit ébreszthet fel bennünk a szolgálat

Nehéz felmérni, mennyi örömöt adhat, ha olyasvalakit szolgálunk, akit nagynak tartunk. Egy apró tett is kiváltsággá válik. Emlékszünk rá, mit szeret, megkönnyítünk neki valamit, figyelmet adunk neki, és már abból erőt merítünk, hogy hozzájárulhattunk valamihez. Ami más helyzetben tehernek tűnne, most energiát ad.

A nagyság azért hat így, mert a megszerzési vágy örömöt és biztonságot érez, amikor ahhoz kapcsolódik, amit magasabb rendűnek lát. A biztonság ígérete vonz bennünket a kötődés felé. Mint a védelmet adó szárnyak alá húzódó kis teremtmények, helyet keresünk, ahol a jövő kevésbé félelmetes, és a jelenben oltalmat érzünk.

Ez segít megérteni, miért válhat az adás hirtelen vonzóvá. A test örömöt kap a kapcsolatból. Egy csésze tea odavitele ugyanannyira lelkesítheti, mint ha pénzt kapna. Arra reagál, hogy mennyire fontos számára az, akit szolgál, és milyen örömet talál a szolgálatban.

A csoportban az a kérdés, milyen tulajdonságot értékelünk a barátban. Ha úgy szolgáljuk, hogy belül jelentéktelennek tartjuk, még nem emeltük őt olyan magasra a szemünkben, hogy hasson ránk. Ha fontosságot adunk egy tulajdonságának, a szolgálat fogékonyabbá tehet bennünket éppen erre a tulajdonságra. Az, hogy mit becsülünk, meghatározza, mit tudunk megszerezni.

Mit jelent, ha valamiből nagyobb mértékkel rendelkezünk

Gondoljunk egy szándékosan kényelmetlen példára. Az egyik ember száz sékelnél még ellenáll a lopás kísértésének. Egy másikról úgy képzeljük, hogy ezer sékelnél is megállja. A különbség megmutatja az önuralom eltérő mértékét. A nagyobb önuralom jelezheti, hogy egy másik szempont továbbra is fontos marad, akkor is, amikor a megszerzési vágy erősebben szorít.

A spirituális felkészülés során ugyanez vonatkozhat arra, milyen hosszan gondol valaki a Teremtőre, mekkora súlyt ad a célnak, vagy mennyire marad odaadó, amikor valami más vonzza. A mérték különbsége számít. Ami kívülről apró eltérésnek látszik, meghatározhatja, melyik ponton enged a szándék.

Ha megbecsüljük ezt a mértéket egy barátunkban, mi magunk is vágyni kezdhetünk rá. Magunk elé idézzük a tulajdonságát, fontosságot adunk neki, és hagyjuk, hogy hasson az értékrendünkre. Talán nagyobb önuralomra teszünk szert, mert a spirituális cél fontosabbá válik a közvetlen nyereségnél.

Pontosan meg kell azonban neveznünk, mi változott. A spirituális jutalom erősebb vonzereje még lehet a megszerzésen belüli számítás. Választhatunk értékesebb nyereséget úgy is, hogy még nem szereztük meg az adakozás tulajdonságát. A csoport elmélyítheti a felkészülést, miközben a szándék továbbra is a saját javunkra irányul.

Milyen arccal érkezünk az összejövetelre

Megeshet, hogy leverten érkezünk, mintha kiszakítottak volna a pihenésből, és most csak ki kellene bírnunk, hogy itt vagyunk. Jelen vagyunk, de az arcunk vajmi kevéssé fejezi ki, hogy értékeljük a lehetőséget együtt lenni, tanulni és egy spirituális célért dolgozni.

A többiekre hat a jelenlétünk. Látják a levertséget, érzik a légkört, és ettől a saját erőfeszítésük is nehezebbé válhat. Közben mindannyian meg lehetünk győződve arról, hogy a környezetben van a hiba. Mindenki a csoporttól várja azt a melegséget, amelynek kifejezéséért senki sem érzi magát felelősnek.

Egy őszinte kérdés megtöri ezt a várakozást: mit ébresztek fel a mellettem lévőkben? Ez személyes kérdés, mert arra késztet, hogy figyelembe vegyük, hogyan hatunk rájuk. Az arcunk, a figyelmünk és a hozzáállásunk része lett annak a környezetnek, amelyből ők erőt igyekeznek meríteni.

A megbecsülésnek látható formát kell öltenie, hogy eljusson a másikhoz. Az együttlét lehetősége akkor is becses lehet, ha a test ellenáll neki. A barátok felé végzett munkánk része, hogy ennek a megbecsülésnek formát adjunk. Segítünk érezhetővé tenni a célt a köztünk lévő emberi térben.

A tökéletlen gesztus elfogadása

A barát, aki mosolyt próbál csalni mások arcára, nem tudja egymaga meghatározni, mi lesz az eredmény. Lehet ügyetlen a próbálkozása, és a mi reakciónk is útját állhatja. Mindkét fél része annak, ami történik. Nem ítélhetjük meg az erőfeszítését pusztán aszerint, hogy a nekünk tetsző formában érkezett-e.

Van valami gyengéd abban, amikor túllátunk az ügyetlenségen, és megpróbáljuk meglátni a mögötte húzódó vágyat. Már nem csak azt kérdezzük, hogy kedvünkre tett-e a másik. Kezdjük észrevenni, hogy valaki jó érzést és jobb hozzáállást próbált ébreszteni bennünk.

Ahhoz, hogy befogadjuk ezt az erőfeszítést, meg kell nyílnunk. Megengedjük, hogy egy szerény gesztus is megérintsen. Esélyt adunk annak, hogy a próbálkozás segítsen rajtunk. A kapcsolat megváltozik, amikor az elégedetlenségünkön túl azt is észrevesszük, hogy valaki értünk dolgozik.

A mosoly ekkor többet hordozhat a derűnél. Kifejezheti, mennyire becsüljük, hogy együtt lehetünk. Adhat a másiknak egy kis bátorságot a folytatáshoz. Apró gesztusok ezek, de a természetes vágyat megérinti, milyen formában jelenik meg valami. A szív gyakran azokon az élő embereken keresztül érzi meg egy cél fontosságát, akik kifejezik azt.

A belső és a külső játék

A közös játéknak két mozdulata van. Belül azt gyakoroljuk, hogy a barátokat nagynak, magunkat pedig kicsinek lássuk azokban a tulajdonságokban, amelyeket értékelünk. Kívül úgy fordulunk feléjük, hogy viselkedésünk érzékeltesse a cél fontosságát és az örömet, amelyet ad. A két mozdulat a részvételünk más-más oldalát készíti elő.

A belső játék a befogadásra való készségünkön dolgozik. Megkérdőjelezi azt a megszokott bizonyosságot, hogy a mellettünk lévők semmi igazán fontosat nem adhatnak nekünk. A külső játék arra irányul, amit mi adunk a környezetnek. Olyan benyomást igyekszünk kelteni, amely erősítheti a másik kapcsolatát a céllal.

A játék szó elismeri, hogy a vágyott érzés talán még nem teljes bennünk. Úgy cselekszünk, hogy közeledjünk ahhoz az állapothoz, amelyet ki szeretnénk fejleszteni magunkban. Kifejezzük, mielőtt egész természetünk magától mozdulna ebbe az irányba. A tudatos, akár ügyetlen erőfeszítés is hatással lehet ránk és a barátokra.

Amit adunk, hat a többiekre. Az így keltett benyomás visszajut hozzánk, és a test reagál arra, amit most kívülről érez. Talán azzal kezdtük, hogy tudatosan fejeztük ki a cél fontosságát, később pedig a csoport válaszán keresztül valós benyomást kapunk ugyanerről a fontosságról. A környezet olyasmit ad vissza, amit magányos erőfeszítésünk ugyanígy nem tudna fenntartani.

A játék ezért több a magunkban folytatott képzelődésnél. Cselekvés, kölcsönösen keltett benyomás és a társas környezeten keresztül ható természetes vágy egyaránt része. Azzal dolgozunk, ahogyan a test ténylegesen reagál, és tudatosan irányt adunk ennek a fogékonyságnak.

A képek, amelyek már most is megérintenek

Vonakodhatunk részt venni ebben a gyakorlatban, mert mesterségesnek tűnik. Még nem érezzük azt a nagyságot, amelyet ki kellene fejeznünk. Megvárnánk, amíg a szívből minden magától fakad, mintha jelenlegi benyomásainkat egyáltalán nem alakítaná a képzelet.

Pedig elképzelt helyzetekből már most is merítünk. Egy film azt az érzést adhatja, mintha belépnénk egy másik életbe. Egy kis időre átélhetünk valamit valaki más életének bőségéből. Egy jelenet a képernyőn megkönnyebbülést hozhat annak, akinek az élethelyzete továbbra is nehéz. A vágy befogad egy benyomást, és abból él, amit az ad neki.

A szórakozás újra meg újra így kötheti le egy csüggedt ember figyelmét. A test reagál a megjelenített örömre. Nem kell ténylegesen kézbe vennie valamit ahhoz, hogy átéljen egy érzést. A benyomások belépnek a számításaiba, és megváltoztatják, hogyan éli meg a jelent.

Ha felismerjük ezt a képességünket, gyakorlati lehetőség nyílik előttünk. Tudatosan megmutathatjuk a spirituális célt mint valami fontosat és vonzót. Láthatóvá tehetjük a barátok előtt, hogy megbecsüljük, és hagyhatjuk, hogy az ő válaszuk hasson ránk. Ugyanaz a fogékonyság, amely egy elképzelt világba visz minket, segíthet felkészülnünk a magunk választotta célra.

A játék nem igazolja, hogy elértük azt az állapotot, amelyet kifejezünk. Segít, hogy jelenlegi természetünk megtanulja értékelni ezt az állapotot. Megkülönböztethetjük a bátorításra használt képet attól a tényleges korrekciótól, amelyre még szükségünk van. Az ilyen munkához mindkettővel kapcsolatban őszintének kell lennünk.

A bennünk élő teremtménynek indítékra van szüksége

Az állati test a megszerzési vágy ösztönös szintjét jelenti. Örömöt keres, kerüli a szenvedést, és biztosítékot akar arra, hogy szükségletei kielégülnek. Felismerjük az étel és a kényelem iránti igényben, de a megbecsülés, a tudás és a valami nagyhoz tartozás biztonsága iránti vágyban is.

Ezek az örömforrások nagyon különbözőnek tűnhetnek. Közös nyelvük a haszon. A test azt kérdezi, mi tartja fenn, és hogy megéri-e az adott cselekvés az erőfeszítést. Dolgozunk, feltételeket fogadunk el, és félretesszük pillanatnyi kívánságainkat, mert attól függünk, ami kielégülést ad. A legmagasztosabb törekvés is eltörpülhet egy elég sürgető testi szükséglet mellett.

Ha azt várjuk, hogy ez a természet minden ösztönzés nélkül működjön, újra meg újra csalódunk. Kitűzünk egy nemes célt, aztán meghökkenünk, amikor a test meg sem mozdul. Még meg is haragudhatunk magunkra, mintha az ellenállás személyes árulás volna. Pedig a teremtmény egyszerűen a maga természete szerint reagál.

Érettebb hozzáállással a választott cél szempontjából figyeljük meg ezt a természetet. Mi vonzza? Mitől érzi megérőnek az erőfeszítést? Hogyan adhat neki biztonságot és energiát a barátok keltette benyomás? Kezdünk együtt dolgozni a test reakcióival, tudva, hogy a spirituális szándék még nem foglalta el a helyüket.

Megkönnyebbülést hoz ez az őszinteség. Nem kell többé elvárnunk jelenlegi természetünktől, hogy úgy viselkedjen, mintha már megszereztünk volna egy másikat. Felkészíthetjük, érthető ösztönzést adhatunk neki, és az energiáját a munkába fordíthatjuk. Az ellenállást így megfigyelhetjük, és dolgozhatunk vele anélkül, hogy feladnánk a célt.

A test nevelése egy számára is érezhető céllal

Az állat idomításának képe szándékosan egyszerű. Az állat elindulhat valami felé, amit vonzónak talál, és elé tesznek. A jutalom várakozása rendezi az erőfeszítését. Hasonlóképpen ösztönözhető a természetes vágy azzal a képpel, amely megmutatja, mitől értékes a választott irány.

A kép többet mutathat annál, mint amit a test jelenleg érez. Elé tárjuk, mi fontos: a barátok nagysága, a közös erőfeszítés kiváltsága és a célhoz való ragaszkodás értéke. Hagyjuk, hogy a környezet megerősítse ezt a képet, míg a test lassan erőt kezd meríteni belőle.

Így a cél felől viszonyulunk ösztönös természetünkhöz. Észrevesszük magunkban az állati természetet, és megkérdezzük, hogyan szolgálhatja az ereje az utat. Ez nevelés. Meg kell értenünk, hogyan mozdul a vágy az öröm felé, és ezt a mozgást értelmesen kell felhasználnunk az előkészület során.

A csoport segíthet ebben a nevelésben. Egyedül hiába érvelünk a testnek, ha az érv hamar elveszíti az erejét. A barátok között ugyanaz a cél sokféle benyomáson keresztül érhet el hozzánk. Valakinek a megbecsülése, kitartása vagy bátorító igyekezete olyasmit ad a testnek, amit érezni tud. A cél fontossága emberi arcot ölt.

A külső játékban való részvételünk így a másik ember felkészülésének is részévé válik. Segítünk, hogy természetes vágya vonzónak érezze a célt. Ő ugyanezt teszi értünk. A test, amely minden magányos próbálkozásnak ellenállt, erőt kezdhet meríteni abból, hogy részese a közös erőfeszítésnek.

A csend, amelyben világossá válik a felelősségünk

Az összejövetelen néha csak arról beszélünk, milyennek kellene lennie az összejövetelnek. Mit lehetne még megbeszélni? Milyen új tevékenység segíthetne? Hol találhatnánk újabb ösztönzést? A kérdések sorra követhetik egymást, miközben az előttünk álló munkához még hozzá sem fogtunk.

Néha arra van szükség, hogy csendben leüljünk és elgondolkodjunk. Mit várok a csoporttól? Mit fejeztem ki a barátok felé? Fontosnak tekintettem-e annak a barátnak az erőfeszítését, akinek a modora zavart? Mit ébreszthet fel a jelenlétem valaki másban?

A csendben ezek a kérdések személyessé válnak. Már nem bújhatunk egészen a közös kijelentés mögé, hogy valami hiányzik. Kezdjük meglátni, mi az, amit mi magunk nem adtunk hozzá. Így a következő összejövetelen már akkor is van munkánk, amikor még témát sem választottunk.

Különösen megindító ez a felelősség, mert mindannyian formálódó szívvel érkezünk. Tökéletlen emberektől kérjük, hogy segítsenek egymásnak megbecsülni azt a tulajdonságot, amelyet egyikünk sem tud egyedül létrehozni. A feladat gyakorlati: olyan fontossá tenni a közös célt, hogy mindenki támogatást kapjon a folytatáshoz.

Ahol a barátok hatása eléri a határát

A csoport megváltoztathatja, mit érzünk megérőnek. Erősítheti az önuralmat és az odaadást, és segíthet, hogy a spirituális törekvést előbbre helyezzük a közvetlenebb jutalmaknál. Ezek a változások számítanak. Segíthetik a megszerzési vágyat, hogy az előkészület fejlettebb fokára jusson.

Az alaposabb felkészülés azonban önmagában még nem feltétlenül adakozás. Aki azért választja a spirituális nyereséget, mert az immár többet ígér neki, továbbra is a Lo Lishma állapotában, a saját hasznára dolgozik. Az értékrend megváltozott, miközben a mögöttes szándék továbbra is a saját célú megszerzés lehet.

Ez a határ a Teremtőről alkotott képünkre is érvényes. Elképzelhetjük a nagyságát, és mélyen megérinthet bennünket, de a képzelet a már meglévő természetünkkel dolgozik. A megszerzési vágyból nem tudja létrehozni az adakozás valóban másfajta tulajdonságát.

A Lishmába, az adakozás szándékába való átmenethez fel kell tárulnia a Teremtő valódi tulajdonságának, és meg kell szereznünk azt. A Körülölelő Fény segít feltárni a jelenlegi munkánkban rejlő megszerzési szándékot. Ugyanakkor vonzóvá teszi a szentséget, és ez vágyat ébreszthet bennünk valami iránt, ami független a személyes haszontól. E hatás révén új hajlam ébred a szívben.

A barátokkal végzett munka ennek a szükségletnek az előkészítéséhez tartozik. Tanulunk, részt veszünk, igyekszünk önmagunk fölé emelkedni, és feltárul előttünk, mire nem vagyunk képesek egyedül. A sikereken és csalódásokon át egyre pontosabbá válik a kérésünk a Teremtő segítségéért. A környezet tartja fenn azt a munkát, amely elvezet bennünket ehhez a kéréshez.

A szolgálat örömétől a másikért való törődésig

A szolgálat örömében finom változást kereshetünk. Ha csak azért tesszük magunkat kicsivé, hogy elnyerjük a közelség jutalmát, továbbra is főként az érdekelhet bennünket, amit a kapcsolat nekünk ad. A másik ember még mindig a saját kielégülésünk eszköze lehet.

Amikor a másik javát akarjuk, arra kezdünk figyelni, mire vágyik valójában. Figyelnünk kell arra is, amit a saját elképzelésünk az adásról elfedhet. Visszatér az írás elején látott apró jelenet: egy barát bátorítani próbált bennünket, mi pedig majdnem elutasítottuk, mert a gesztusa nem felelt meg a várakozásainknak. Ha törődünk a másik erőfeszítésével, másfajta kapcsolat nyílik meg előttünk.

Amikor örömet szeretnénk okozni a Teremtőnek, közelebb kerülünk az Ő vágyához, amellyel adakozni akar a teremtménynek. Ehhez a vágyhoz kapcsolódva az adakozás új edényeit, egy másik természetet szerzünk meg. Ez a változás mélyebbre hat egy örömtelibb viszonynál. A teremtmény megszerzi az adakozó tulajdonságát, és hasonlóvá válik az Adakozóhoz.

A barátok segítenek tovább haladni efelé, amíg szándékaink még kevertek. Az ő példájuk, és az a példa, amelyet mi igyekszünk adni nekik, indítékot ad a természetes vágynak, hogy kitartson a munkában. A játék komoly cél felé vezet, még ha az első megnyilvánulásai szerények és tökéletlenek is.

A melegség, amelyet már most adhatunk

Visszatérünk a terembe, és ismerős, hétköznapi arcokat látunk. A barát, aki zavart bennünket, még mindig ott van. Az ítéleteink nem tűntek el. Az ösztönös test még mindig azt kérdezi, megéri-e az erőfeszítés. Attól, hogy megértettünk valamit a munkából, még nem váltunk más teremtménnyé.

Most azonban tisztábban látjuk, hogyan vehetünk részt. Fontosságot adhatunk egy tulajdonságnak, amelyet korábban semmibe vettünk. Észrevehetjük, ha valaki bátorítani próbál, és engedhetjük, hogy elérjen hozzánk. Kifejezhetjük a közös cél iránti megbecsülésünket, miközben még csak tanuljuk, hogyan érezzük azt mélyebben.

Az első gesztus szerény lehet. Igyekszünk figyelni. Az arcunkon engedjük megjelenni, hogy nekünk számít, hogy itt lehetünk. Megpróbálunk jobb benyomást adni valakinek az útról, mint amit borús hangulatunk magától közvetítene. A barátok befogadják ezt a benyomást, és válaszukból valami visszajut hozzánk.

Talán már könnyebb viszonozni azt az ügyetlen mosolyt. Felismerjük benne az embert, aki ugyanazzal az ellenálló természettel dolgozik, amelyet önmagunkban is ismerünk. Az erőfeszítés már nem tűnik olyan csekélynek. Valaki próbált segíteni, hogy kedvünk legyen folytatni, és mi is megpróbálhatjuk ugyanezt megtenni érte.

Ebben a kölcsönösségben, magán a munkán keresztül kezdjük megérteni a barátok fontosságát. Szükségünk van a hatásukra, és ők is kapnak valamit abból, ahogyan mi hatunk rájuk. Együtt tanuljuk, hogyan adjunk a testnek olyan indítékot, amelyet megérez, hogyan készüljünk őszintébb kéréssel a korrekcióra, és hogyan adjunk helyet az adakozás tulajdonságának. A szívünk még formálódik. Ahol most tartunk, onnan is adhatunk már egy kis melegséget.


Discover more from ZsoltHermann.com

Subscribe to get the latest posts sent to your email.

Vélemény, hozzászólás?