A romboló Bina vizeiben

„…A Zohár Noé című részében ez áll: »Özönvíz támadt, és a romboló annak közepette ült.« Azt kérdezte: »Az özönvíz vízáradatot jelent. Ez önmagában is halálos és romboló. Mit jelent hát az, hogy a romboló annak közepette, az özönvíz közepette ült? És mi a különbség az özönvíz és a romboló között?«

Azt felelte, hogy az özönvíz testi gyötrelmeket jelent, vagyis a test szenvedéseit. Ezeken belül, vagyis a test gyötrelmein belül van még egy romboló, amely a spiritualitást rombolja. Ez azt jelenti, hogy a testi szenvedések idegen gondolatokat hoznak az embernek, mígnem ezek az idegen gondolatok lerombolják és megölik a spiritualitását…”

Baal HaSulam — Shamati 104. És a romboló ott ült

Amikor már csak egyetlen gondolat marad

Vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, a Teremtő eltűnt mindabból, amit ismerünk. A szavak, amelyekhez egykor fordultunk, még megvannak, de semmit sem ébresztenek bennünk. Próbáljuk felidézni, milyen volt közel lenni Hozzá, ám még az emlék is elérhetetlennek tűnik. Aztán valahol a zavarodottság mélyén felbukkan egyetlen gondolat. Talán Ő még mindig itt van.

Lehet, hogy ez a gondolat minden, amink maradt. A kezdéshez ennyi is elég. A tudatosságnak ebből a legparányibb maradványából is Felé fordulhatunk, és éppen abból az állapotból próbálhatjuk igazolni a gondviselését, amely látszólag ellentmond annak. Ne mondj le az irgalomról. Ezek a szavak éppen arra az órára valók, amikor az irgalmat a legnehezebb elképzelni. A gondoskodást, amely egykor oly gyengéden megtartott bennünket, felválthatja egy olyan állapot, amelyben nekünk magunknak kell a kapcsolatért nyúlnunk. Talán csak később értjük meg, mennyivel közelebb vitt bennünket ez a törekvés.

Az özönvíz az, ami eláraszt bennünket. A romboló pedig az a benne működő erő, amely elszakít a Teremtőtől. A különbség akkor válik valóságossá, amikor a víz már magasra emelkedett, és felfedezzük, hogy még mindig fordulhatunk Hozzá. Ekkor az özönvíz elmélyítheti a kapcsolatot. Néha csak egy zuhanás után értjük meg, mit tett a romboló, amikor rádöbbenünk, milyen teljesen megfeledkeztünk Arról, akihez egykor fordultunk.

Mit jelent elveszíteni a lelket

A lélek az az edény, amelyben érezzük a Teremtő jelenlétét. Olykor hatodik érzéknek nevezik. Ebben a belső munkában a halálra juttatás ennek a kapcsolatnak az elvesztését jelenti. Amikor a kapcsolat visszatér, és ott is érezni tudjuk a Teremtőt, ahol korábban alig tudtunk emlékezni Rá, a lélek kitágulva tér vissza. Éppen azt, ami egykor kiszorította Őt a tudatunkból, most már együtt tudjuk tartani a Róla való tudatossággal.

Maga az edény a semmiből való létezés, a betöltése pedig a létezésből való létezés. Mindkettő a Teremtőtől származik. Nekünk az marad, hogy érezzünk, felismerjük a forrásukat, és erőfeszítést tegyünk a kapcsolatért. Még az az erő is az Ő irányítása alatt működik, amelyet a gonosz hajlammal, a Szitra Achrával társítunk. Azáltal, hogy megpróbál elszakítani bennünket, felfedezzük, mennyire függ még a kapcsolatunk a körülményektől. A Teremtő éppen oda küldi a rombolót, ahol még meg kell tanulnunk Vele maradni.

A jó, amely feledésbe ringat

A fájdalom betöltheti figyelmünk egész terét. Miközben a Teremtőről olvasunk, belénk hasíthat egy gondolat, és olyan messzire sodorhat, hogy magunk is csodálkozunk, hogyan jutottunk oda. A gondolat hívatlanul érkezett. A keserűség megmaradhat. Mellette mégis jelen lehet egy csendes emlékezés. Nincs más Rajta kívül. Akkor is kapaszkodhatunk ezekbe a szavakba, amikor egész szívünk tiltakozik. Időnként ennyi a számunkra elérhető kapcsolat teljes mértéke.

Az élvezet még távolabb vihet Tőle, ráadásul gyengéden teszi ezt. Képzeljük el a megkönnyebbülést, amikor felépülünk egy betegségből. A hála magától fakad. Egy pillanatra jelen van örömünkben Az, aki ad. Aztán az élet újra teljesnek érződik, és annak íze, amit kaptunk, betölti azt a helyet, ahol korábban az Iránta való szükségünk élt. Talán még emlékszünk rá, hogy a jó Tőle érkezett, miközben már nem keressük Őt benne.

Mind a megkönnyebbülés, mind a szenvedés a munka részévé válhat, ha kapcsolatba hozzuk a céllal. Mit tesz ez az érzés a Teremtővel való kapcsolatommal? Tudom-e Őt ezzel együtt érzékelni? Egy nehéz órában még a haragos Hozzá fordulás is életben tarthat valamit. Egy jó órában a hála a közelség iránti újabb vágy kezdetévé válhat. A romboló akkor végezte el a munkáját, amikor egy érzés, legyen édes vagy keserű, annyira lefoglal bennünket, hogy az Adó eltűnik a tudatunkból.

Miért Binából erednek a vizek

A víz az az ág, amely a Hasszadimra, az irgalom minőségére utal. Az özönvíz is vízből áll. Pusztító ereje éppen azért lehetséges, mert a jóság, a gondoskodás és a bőség olyan mértékben érheti el az edényt, hogy elárasztja azt. Valamit megértünk ebből, amikor látjuk, hogy egy szülő gyermeke minden szükségletét előre kielégíti. A gondoskodás mögött hatalmas szeretet állhat. A gyermek mégis úgy érezheti, hogy kiszorul a kapcsolatból, és alig marad tere válaszolni, választani vagy viszonozni valamit. A szabadon felkínált szeretetnek térre van szüksége ahhoz, hogy válasz születhessen rá.

Bina korrigálja és betölti Malchutot. Felső részét, Bina GAR-ját Hafec Heszednek nevezik. Önmagának semmit sem kíván. Binán keresztül tárul fel a teremtés gondolata: jót tenni a teremtményekkel. A tapasztalatok teljes skálája, a bőségtől a legkeményebb szenvedésig, ugyanazon a Binán keresztül éri el Malchutot. A nehéz formákat úgy értjük, mint amelyek magában a Hasszadimban foglaltatnak. Hogy miként érzékeljük őket, attól az edénytől függ, amely befogadja őket.

A felső Fény korrigál és betölt. A korrekció végéről ragyog, és változatlan marad, miközben az érzékelésünk változik. Gondoljunk a színes üvegen át látott világra. Ahogy az üveg változik, ugyanaz a világ másként jelenik meg. Így van ez azzal is, amit ítéletnek és irgalomnak nevezünk. Aszerint tapasztaljuk meg őket, hogy mennyire vagyunk képesek befogadni a Fényt, és mennyire vagyunk vele formaazonosságban. Az adakozás szándéka lehetővé teszi, hogy a megszerzési vágy másfajta kapcsolatba lépjen azzal, ami hozzá érkezik.

Óriási lehet a távolság e megértés és aközött, amit az ember ténylegesen érezni képes. A holokauszt e távolság teljes súlyával szembesíti a szívet. Még egyetlen nap hétköznapi gondjai is képtelenné tehetik az embert az irgalom érzékelésére. Az az állítás, hogy a gyökérben irgalom van jelen, az edényen belüli érzékelés munkájához tartozik. Az elrejtésben való felfedezése jóval kisebb kéréssel is kezdődhet, mint a teljes gondviselés megértése. Kérhetünk erőt ahhoz, hogy kapcsolatban maradjunk a Teremtővel azon keresztül is, amit nem értünk.

Teret hagyni a válasznak

Van egy pillanat a jó állapotban, amikor még lehajolhatunk és körülnézhetünk, mint egy idős ember, aki a földön keresgél. Az öröm jelen van. Talán még a Teremtőt is érezzük benne. Most megkereshetjük azt a hiányt, amelyet a könnyebbség elrejtett. Hol függök még attól, hogy jól érezzem magam ahhoz, hogy emlékezzek Rá? Hol akarok adakozni, és hol fedezem fel, hogy nincs hozzá saját erőm? Ezt az átérzett szükségletet mi magunk vihetjük a kapcsolatba. Ez lehetőséget ad arra, hogy még az állapot fennállása közben emelkedjünk ki belőle. Különben olykor csak egy zuhanás ébreszti fel bennünk újra a szükséget.

Oka van annak, hogy akkor is megőrizzünk egy határt, amikor az Ő nagyságának feltárulására vágyunk. Ha annak ereje eláraszt bennünket, a megszerzési vágyunk félelemből vagy a nagyság közelségének élvezetéért engedhet. Az elrejtés teret hagy az adakozás vágyának. A csoport segít fenntartani bennünk a Teremtő fontosságát az értelem feletti hit által, még mielőtt magunk is érezni tudnánk az Ő nagyságát. Adni akarunk, felfedezzük, hogy nem vagyunk rá képesek, és Hozzá kiáltunk. A megszorítás és a szűrő révén a feltáruló nagyság erőt adhat az adakozáshoz. Ekkor a vizeknek és a rájuk adott válaszunknak is jut hely.

Még a Machszomon túl is, amikor a szűrő révén elérjük az összetapadást, további emelkedések és zuhanások következnek. Újabb, még korrekcióra szoruló helyeket fedezünk fel magunkban. A folyamatos teljesség a korrekció végéhez tartozik. Addig egy új hiány életben tarthatja a szeretetet, és kiindulópontot adhat az adakozás következő cselekedetének.

Ahol meginog a lábunk

Képzeljük el, hogy egy meredek szakadék melletti ösvényen járunk. Egy váratlan lökés megmutatja, hol álltunk bizonytalanul. A romboló valami hasonlót tesz. Megfordít, eltereli a figyelmünket, és feltár egy helyet, ahol egy kellemes érzésre, egy válaszra vagy a bizonyosság érzetére támaszkodtunk. Éppen az a pont mutatja meg, hol keressük újra a kapcsolatot, ahol elveszítettük azt. Ebben az értelemben egy olyan erő, amelyet korábban csak az általa okozott kárról ismertünk, segíthet szilárdabban megállnunk.

A gyötrelem vagy az öröm tetőpontján szinte lehetetlen meglátni, mi történik. Az érzés minden rendelkezésünkre álló teret betölt. Vannak helyzetek, amikor először egy hétköznapi cselekedetre van szükség. Visszatérhetünk a tanuláshoz, vagy tehetünk valamit a csoportért, miközben a szívünk még máshol jár. A cselekedet kiindulópontot ad ahhoz, hogy újra keresni kezdjünk. A szélsőségek között, amikor a gondolat és az érzés együtt tud működni, világosabban megláthatjuk, hol gyengült meg a kapcsolat.

A szándék az adó és a befogadó közötti kapcsolatban kezdődik. Még a Teremtő leghalványabb tudata is magában hordoz egy érzésnyomot, és kiindulópontot ad ennek a kapcsolatnak. Ahogy a szűrő fejlődik, megtanulhatunk összetapadásban maradni olyan állapotokon keresztül is, amelyek egykor teljesen ellentétesnek tűntek Vele. Őt az édesen és a keserűn keresztül egyaránt igazolni és szeretni: ezt nevezik teljes szeretetnek.

Ma talán az egész munka belefér egyetlen csendes kérésbe. Teremtő, engedd, hogy ezen keresztül is kapcsolatban maradjak Veled. Akkor az a hely, ahol majdnem elveszítettük Őt, olyan hellyé válhat, ahol újra megtanulunk Hozzá fordulni.


Discover more from ZsoltHermann.com

Subscribe to get the latest posts sent to your email.

Vélemény, hozzászólás?