„…A Tórára való felkészülés számunkra a félelem kérdése, amint írva van: »És a nép tábort vert, egy emberként, egy szívvel.« Ez azt jelenti, hogy mindannyiuknak egyetlen céljuk volt: a Teremtő javát szolgálni. Ebből az következik…
Meg kell értenünk, hogyan lehettek egy emberként, egy szívvel, hiszen tudjuk, mit mondtak bölcseink: »Ahogyan az arcuk nem hasonlít egymásra, úgy a nézeteik sem hasonlítanak egymásra.« Hogyan lehettek hát egy emberként, egy szívvel?
Válasz: Ha azt mondjuk, hogy mindenki önmagával törődik, akkor lehetetlen egy emberként létezniük, hiszen nem hasonlítanak egymásra. Ha azonban mindannyian lenullázzák önmagukat, és csak a Teremtő javával törődnek, akkor nincsenek egyéni nézeteik, mivel az egyének mind lenullázták magukat, és beléptek az egyetlen fennhatóság alá…”
RABASH, 42. levél
A belső munka célja
Belső munkánk célja, hogy feltárjuk a Teremtőt éppen abban a vágyban, amely most Tőle elkülönültnek érzi magát. Minden, amit átélünk, minden, amit küzdelmek árán igyekszünk megérteni, része annak a folyamatnak, amely az egyetlen fennhatóság felfedezése felé vezet: egyetlen forrás, egyetlen irányító erő, egyetlen szándék, amely a teremtést a jó felé kívánja vezetni. A „Nincs más Rajta kívül” szavaknak végül élő eléréssé kell válniuk bennünk, olyasmivé, amit egész lényünk képes felismerni, és amiben részt tud venni.
Mégis olyan messziről indulunk ettől a felismeréstől, hogy még a rá vonatkozó kérdés sem merül fel bennünk.
A teremtés gondolatában élünk, abban a vágyban, hogy jót adjanak a teremtményeknek, anélkül, hogy tudnánk, hol vagyunk. Az élet körülvesz és átjár bennünket. Vágyak ébrednek, élvezetek vonzanak, a fájdalom taszít, mi pedig reagálunk. Éveket tölthetünk létünk rendezgetésével anélkül, hogy magának a létnek a forrására rákérdeznénk.
A fény megelőzi az edényt. Mielőtt a megszerzés iránti vágy létrejött volna, már létezett az adás, amely életre hívta. Mielőtt bármit érezhettünk volna, már volt felénk irányuló szándék. Egész fejlődésünk abból áll, hogy fokozatosan felfedezzük ezt a kapcsolatot, és képessé válunk tudatosan válaszolni rá.
Ahhoz, hogy ez a válasz a sajátunk legyen, saját erőfeszítésünkkel és választásunkkal kell felépítenünk a felismerés edényét. Hasonlóvá kell válnunk ahhoz a minőséghez, amely megteremtett bennünket. Ezért kezdődik az út elrejtéssel, olyan élettapasztalattal, amelyben a forrás rejtve marad, az én pedig látszólag egyedül áll.
A szívet felébresztő kérdés
Aztán valahol napjaink megszokott sodrásában felébred egy kérdés.
„Mi az életem értelme?”
Eleinte talán csak a benne rejlő fájdalmat halljuk meg. Valami hiányzik, bár nem tudjuk megnevezni. Újabb élvezetet, újabb eredményt, újabb magyarázatot keresünk, abban reménykedve, hogy a kérdés elcsendesedik. De visszatér, mert mélyebbre nyúlik azoknál a kielégüléseknél, amelyeket felkínálunk neki.
Ki adja nekem ezt az életet? Honnan ered minden? Mivé kell válnom? Merre tart a létezésem?
Ezekben a kérdésekben az élet forrása már elkezdte éreztetni magát.
A megszerzés iránti vágy rendszerint a benne lévő élvezetre kérdez rá: hogyan szerezheti meg, őrizheti meg, növelheti azt. Most valami megváltozik. Az élvezet mellett, vagy éppen annak hiánya mellett, kezd felébredni az adó érzékelése. Meg akarjuk érteni a forrást, ahonnan az élvezet és a szenvedés egyaránt érkezik.
Ez az ébredés finom és törékeny. Zavartságként vagy nyugtalanságként élhetjük meg. Mégis új kapcsolat kezdődött. Az élet arra hív bennünket, hogy fedezzük fel, hol vagyunk.
Az én uralmától a partnerségig
Vizsgálódni kezdünk. Élvezni, érteni akarunk, valami biztosat szeretnénk elérni. A világ akadályokkal telinek tűnik, és mi küzdünk ellenük. Hétköznapi érzékelésünkben azonban az élet számtalan eseménye továbbra is különálló erőkként jelenik meg. Még nem tudjuk felismerni bennük az egyetlen fennhatóságot.
Ahogy belépünk a belső korrekció munkájába, és tudatos erőfeszítéseket teszünk a körülvevő fénynek nevezett hatás magunkra vonására, fokozatosan másfajta tudatosság alakul ki bennünk. Érzékelni kezdünk egy erőt, amely felébreszt bennünket, elrendezi életünk körülményeit, és kiváltja válaszainkat. Ezt a fényt azért nevezzük körülvevőnek, mert korrekciója még nem vált belsőleg elért minőséggé. Egy olyan állapot felé hat ránk, amelyben még nem tudunk teljesen élni.
Az érzékelni kezdett erőre adott első válaszunk akár követelés is lehet.
Miért nem adtad meg nekem, amit akarok? Nem tettem elég erőfeszítést? Nem vártam, szenvedtem, próbálkoztam eleget? Hol van az, amit megérdemlek?
A forrás felfedezése nem szabadít meg azonnal az én uralmától. Meglévő természetünket visszük bele a kapcsolatba. Azt várjuk a Teremtőtől, hogy teljesítse azokat a kívánságainkat, amelyek fölött továbbra is kizárólagos fennhatóságot követelünk magunknak.
Az „én” továbbra is trónon ül bennünk. Mindent a saját haszna szerint értékel. Még akkor is kiszolgálást vár, amikor a Teremtőhöz fordul. Ez a fáraónak nevezett belső minőség: az a vágy, amely a sajátjánál magasabb igényt nem ismer el, és azt kérdezi, miért kellene bármilyen önmagán kívüli fennhatóságra hallgatnia.
Fájdalmas ezt felfedezni saját törekvésünkben. Azt szerettük volna hinni, hogy vágyakozásunk már tiszta. Valós szándékunk feltárulása mégis valami ténylegeset ad a kezünkbe, amivel dolgozhatunk.
A fény folyamatos hatására megváltozik az érzékelésünk. Kezdünk helyet adni egy másik jelenlétnek. Vagyok én, és van a Teremtő. Van az én vágyam, és van az Ő irányítása. Amit korábban kizárólag a saját területemnek éreztem, közös területté válik.
Ez már önmagában mélyreható elmozdulás. A szív kezdi elismerni, hogy kapcsolatban él.
Ebben a kapcsolatban fokozatosan egy másik vágy is megjelenhet: a vágy arra, hogy hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz. Kezdjük azt kívánni, hogy az Ő adakozó minősége éljen bennünk. Arra vágyunk, hogy gondolataink és tetteink ugyanabba az irányba forduljanak, mint az életet adó erő.
A fejlődés az én fennhatóságától a megélt partnerségen át a Teremtő fennhatóságának az egész edényünkben való feltárulásához vezet. A korrekció beteljesedése azt jelenti, hogy az Ő minősége irányítja minden vágyunkat, és hogy mindazzal, amivé váltunk, tudatosan beleegyezünk ebbe.
Minden lélek az egészhez tartozik
Ez a fejlődés egy közös lélekben bontakozik ki.
Minden lélek egyetlen rendszerhez tartozik, amelyet Ádámnak neveznek: egyetlen spirituális testhez, amelynek részei saját megélésükben elkülönültek egymástól. Minden részre szükség van. A test nem érheti el a teljességet, amíg akár az utolsó része is korrigálatlan és az egésztől elszakadt marad.
A részek azonban nem azonos sorrendben ébrednek fel, és nem azonos feladatokat látnak el. A fejlődés során különbségek vannak a felkészültségben, a felelősségben és a részvételben. A szerkezet egy piramishoz hasonlít: széles alap, fölötte pedig fokozatosan kisebb szintek. Egyes részek korábban ébrednek tudatos belső munkára; mások egy általánosabb kapcsolódáson keresztül csatlakoznak.
Ezek a különbségek a korrekció sorrendjére és módjára vonatkoznak. A végső teljességhez mindenkire szükség van.
Ezért az egyéni fejlődésről és az egész fejlődéséről egyaránt gondoskodnunk kell. Akik mélyebb belső munkára ébrednek, nem foghatják meg egymás kezét úgy, hogy mindenki mást maguk mögött hagynak. Az élet céljának megértését a lehető legszélesebb körben kell eljuttatni az emberekhez, olyan formában, amelyet be tudnak fogadni.
Igazodás a felébredt vágyhoz
Annak, ahogyan valakit vezetünk, meg kell felelnie annak a vágynak, amely valóban felébredt benne.
Lehet, hogy valaki egyszerűen azért imádkozik, hogy jobb legyen az élete. Megkönnyebbülést, biztonságot, egészséget, némi békét szeretne a lét nehézségei között. Jelenleg ebből a vágyból tud az élet forrása felé fordulni.
A jóság mélyebb jelentését fokozatosan kell feltárni. A spirituális fejlődésben a jóság belső korrekciót, a Teremtővel való formaazonosságot, az adakozás minőségének megszerzését kezdi jelenteni. Annak a vágynak, amely megszokta, hogy mindent az alapján mérjen, amit kap, ez a jelentés eleinte távolinak vagy akár nemkívánatosnak is tűnhet.
A szívnek felkészülésre van szüksége ahhoz, hogy a megváltoztatását kérhesse.
Ezeket a különböző szakaszokat önmagunkban is felismerhetjük. Van egy részünk, amely megnyugtatást akar, és egy másik, amely kezdi az igazságot kívánni. Vannak vágyak, amelyek megelégszenek azzal, hogy valami jóhoz tartoznak, és vannak, amelyek ragaszkodnak ahhoz, hogy megértsék, hogyan vehetnek részt tudatosan. A közösségi és az egyéni közötti különbség minden ember belső életén végighúzódik.
A részvétel mértékében még a korrekció felé irányuló közös haladás során is megmaradnak a különbségek. Egyesek a tartozás egyszerű készségét tudják felajánlani. Mások saját vágyuk és megértésük teljesebb felébredésével tudnak bekapcsolódni. Mindenki a saját felépítése és képessége szerint vesz részt, és a közös edénynek erre a teljes sokféleségre szüksége van.
A körülvevő fény már azelőtt hathat az emberre, hogy belsőleg korrigált edénnyel rendelkezne. A további fejlődés során az ember határozott hiányt kezd érezni a belső fény iránt: az iránt, hogy az adakozás minősége magába a vágyba lépjen be, és azt irányítsa.
Ezért lehet az egyik állapotnak megfelelő útmutatás alkalmatlan egy másikban.
A hiányosság feltárásához szükséges körültekintés
Aki elég mélyen vágyik a spirituális elérésre ahhoz, hogy megvizsgálja saját szándékát, annak javára válhat felfedezni, mi akadályozza még ezt az elérést. Az ilyen ember akár örömöt is érezhet, amikor egy korábban rejtett akadály feltárul. A feltárulás fáj, ugyanakkor világosabbá is teszi a munkát. Ami eddig elkülönülésben tartotta, most a korrekció iránti kéréssé válhat.
Ebben az értelemben a rossz felfedezése annak az önmagunkra irányuló szándéknak a felismerése, amely akadályozza a kapcsolódást és az adakozást. A felfedezés azért számít, mert megnyitja a változás lehetőségét.
A másik ember szívével azonban óvatosan kell bánnunk.
Ha valakinek sem vágya, sem eszköze nincs arra, hogy egy adott hiányossággal dolgozzon, annak feltárása megterheltté és tehetetlenné teheti. Még nem tudja megérteni, mit kezdjen azzal, amit megmutattak neki. Az a felismerés, amely az egyik ember fejlődését szolgálja, megsebezhet egy másikat anélkül, hogy akár egyetlen lépés megtételében segítené.
Egyszerű emberi bölcsesség rejlik annak a példájában, amikor valaki megvásárol egy tárgyat. A vásárlás előtt, amikor a döntés még megváltoztatható, segíthet egy tanács a tárgy hiányosságairól. A vásárlás után viszont az olyan hibákra való rámutatás, amelyeket a vevőnek nincs módja kijavítani, talán csak azt az elégedettséget rontja el, amelyben része lehetett volna.
A belső útmutatás ugyanezt a körültekintést igényli. Mérlegelnünk kell, hogy az ember tudja-e hasznosítani azt, amit feltárunk előtte. A késztetésünk, hogy kritikusan szóljunk, semmit sem árul el arról, mennyire kész a másik meghallani azt.
Azok számára, akiknek jelenleg bátorításra és valahová tartozásra van szükségük, az öröm és a támogatás légköre a megfelelő. Erőre van szükségük ahhoz, hogy kapcsolatban maradjanak a fejlődés útjával. Személyes hiányosságokat csak ott szabad feltárni, ahol a korrekció valódi vágya tud velük találkozni.
Egyesek készek megvizsgálni az igazságot és a hamisságot akkor is, ha ez megzavarja a komfortérzetüket. Másoknak még elsősorban az alapján kell tájékozódniuk, hogy mi kellemes vagy fájdalmas számukra. Mindenkihez a benne élő vágynak megfelelően kell közelednünk.
Még a társadalom közös nehézségeinek magyarázatakor is különbség van egy közös állapot megbeszélése és egy egyén megvádolása között. Az emberek gyakran képesek úgy hallani közös szenvedésünkről és annak okairól, hogy közben nem érzik magukat személyesen elítélve. Már annak felismerése is némi vigaszt nyújthat, hogy mások ugyanezt a terhet hordozzák.
A belső felismerést segítő környezet
A rossz egyéni felismeréséhez bensőségesebb közegre van szükség.
Egy belső munkának szentelt csoportban olyan környezetet építhetünk, amelynek értékei mindenkit segítenek megérezni, mi hiányzik még a saját korrekciójából. A környezet felébresztheti a kapcsolódás, az adakozás és a cél nagysága iránti megbecsülést. Ennek fényében az ember kezdi érzékelni, milyen messze van attól, amit szeret.
Ennek a felismerésnek végül magában az emberben kell megszületnie.
Senki sem végezheti ezt el más helyett. Megteremthetjük azokat a feltételeket, amelyek támogatják az önmagunkkal való őszinte találkozást. Segíthetünk fenntartani a cél fontosságát. De a belső felismerésnek, az elkülönülés fájdalmának és a korrekció iránti vágynak az ember sajátjává kell válnia.
A két gyeplő kézben tartása
A munka mindezen formái ugyanahhoz a felfedezéshez vezetnek: az egyetlen fennhatósághoz.
Arra törekszünk, hogy minden képességünkkel belépjünk alá, beleértve azokat a vágyakat is, amelyek kezdetben látszólag szemben állnak vele. A munka azt kívánja tőlünk, hogy vegyük kézbe önmagunkat, és váljunk saját korrekciónk aktív partnereivé.
Olyan ez, mintha két gyeplőt tartanánk. Baloldalt van a megszerzés iránti vágy a követeléseivel, az erejével és az ellenállásával. Jobboldalt van a korrigáló erő, amely az adakozás irányába fordíthatja ezt a vágyat. Előttünk áll az egyetlen fennhatóság mint az a forma, amely felé haladunk.
A vágyra és annak korrekciójára egyaránt szükségünk van. A vágy adja részvételünk anyagát. A korrekción keresztül ez az anyag tudatos kapcsolatba kerülhet a Teremtővel.
Minden vágyakozásnak, minden erőnek, az „én” minden részének meg kell találnia a helyét ebben a kapcsolatban.
Az egység első cseppje
Az ilyen állapotot fokozatosan érjük el.
Felfedezzük a célt, majd felfedezzük, mennyire képtelenek vagyunk benne élni. Érezzük, mennyire akarjuk, és kezdjük felismerni, hol tudunk már részt venni benne. Minden fokozat a vágyunk egy újabb mértékét vonja be a kapcsolatba.
A spirituális felemelkedés létrája a beépülés e fokozataiból épül fel. Gondolataink, vágyaink és tetteink fokozatosan közös irányt vesznek. A két különálló fennhatóság tapasztalata a teremtmény önkéntes részvétele révén átadja a helyét az egyetlen fennhatósághoz való összetapadásnak.
Az egység első cseppjével kezdődik.
Egy pillanatra a „Nincs más Rajta kívül” szavak belső tartalmat kapnak. Megérzünk valamit a Teremtő nagyságából és a cél nagyságából. Ehhez a valósághoz akarunk tartozni. Öröm ébred bennünk, mert életünk olyan irányt talált, amely túlmutat az önmagunkkal való törődés zárt körén.
Amikor új vágyak zavarják meg a szívet
Aztán az érzés eltűnhet.
Új elnehezülés jelenik meg. Ingerlékennyé, kétkedővé, közömbössé válunk. Ami korábban közelinek érződött, arra most nehéz visszaemlékezni. Magunkra nézünk, és azon tűnődünk, mi történt azzal a vággyal, amely olyan biztosnak tűnt.
Ilyenkor meg kell értenünk, mit kíván tőlünk a munka.
További vágyak ébredtek fel. Ezek még nem léptek be abba az egységbe, amelyet korábban átéltünk. Megjelenésük megzavarja ezt az élményt, mert az edény most olyan anyagot is tartalmaz, amely még egy másik szándék szerint él.
A nehézség megmutatja, hol van szükség további korrekcióra.
Az a feladatunk, hogy ezekkel az újonnan felébredt vágyakkal dolgozzunk, és őket is bevonjuk a kapcsolódásba. Nem érhetjük el a következő fokozatot azzal, hogy eltöröljük őket, vagy úgy teszünk, mintha nem léteznének. Ugyanazt az egységet kell keresnünk úgy, hogy teljes súlyukkal együtt foglaljuk bele őket.
Ez másfajta mélységet ad a zuhanás fájdalmának. Továbbra is érezzük az ellenállást. Talán még mindig vágyunk az elveszített melegségre. Mégis elkezdhetünk felismerni egy feladatot a sötétségben: vágyunk egy újabb része vár arra, hogy csatlakozhasson.
Visszatérünk a munkához, kérjük a korrekció erejét, megújítjuk a kapcsolódásra irányuló erőfeszítésünket, és kitartunk az adakozás fontossága mellett, miközben közvetlen érzéseink ellene szólnak.
Értelem feletti hit
Ezt nevezzük értelem feletti munkának.
Jelenlegi értelmünk magában foglalja a zavaró tényezőket úgy, ahogyan most megértjük és megéljük őket. A hit ebben a munkában azt jelenti, hogy az ellenállásuk ellenére beépülünk az adakozás minőségébe. Arra törekszünk, hogy ez a minőség vezessen bennünket, miközben az újonnan feltárult vágy még a maga különálló fennhatóságából szól.
Az edény minden alkalommal nagyobbá válik. Életünk minden alkalommal nagyobb részével vehetünk részt.
Az egyetlen fennhatóság ezen az önkéntes, tudatos csatlakozáson keresztül tárul fel. Belevisszük az erőnket, a megértésünket, az erőfeszítésünket és azokat a vágyainkat, amelyek ellenállása egykor reménytelenül távolinak éreztette velünk a célt. Egyéniségünk az adakozás aktív partnereként jut teljes kifejeződésre.
A kérdés, amely eleinte fájdalomként ébredt fel bennünk – „Mi az életem értelme?” –, fokozatosan az élet forrásával megélt kapcsolattá válik.
Felfedezzük, milyen mélyen léteztünk mindig is ebben a forrásban, és mennyi mindenhez kell még saját vágyunk révén csatlakoznunk.
A szív minden újabb részével, amely belép ebbe az egységbe, teljesebbé válik a felismerés: egyetlen fennhatóság, amelyet tudatosan fogad el a teremtmény, aki megtanult szeretettel válaszolni annak adására.
Vélemény, hozzászólás?