A két kérdés a szív kapujában

„…Először is tudnunk kell, mit jelent az »özönvíz« a munkában. Ez az özönvíz volt az a pusztító, amely »eltörölt minden élőt«. Ismeretes, hogy amikor az ember elkezd az adakozáson dolgozni, a test így panaszkodik: »Mire való neked ez a munka?« »Mi értelme annak, hogy nem a saját javadért akarsz dolgozni? Hiszen arra kell törekedned, hogy élvezd az életet, az adakozás pedig azt jelenti, hogy nem önmagadért dolgozol. Mi hasznod származik abból, ha azért dolgozol, hogy örömet szerezz a Teremtőnek az Ő Tórájának és micváinak [parancsolatainak/jó cselekedeteinek] megtartásával, amelyeket Mózes által parancsolt nekünk? Megjutalmaz-e a munkádért, azért, hogy a Tóra tanulmányozásán és a micvák megtartásán fáradozol?«

»Erre azt mondod nekem, hogy jutalom nélkül akarsz dolgozni. Hogyan lehet megérteni olyasmit, hogy jutalom nélkül dolgozzunk? Ennek semmi értelme! Veleszületett természetünk az élvezet és az öröm befogadására irányuló vágy, és ha valamiben erőfeszítést teszünk, akkor erőfeszítéseinkért cserébe élvezetet és örömöt kell kapnunk. Ez tehát ellentétes a természetünkkel!« Ezt nevezzük a »Mi« érvének.

Van azonban egy másik érv is, amellyel a test ellenáll a Teremtő munkájának, amikor az ember azt mondja a testnek: »Hinnünk kell a Teremtőben, abban, hogy Ő az a gondviselő, aki Jóként és Jótevőként vezeti a világot.« Ekkor a test a fáraó érvével fordul az emberhez, aki azt mondta: »Ki az Úr, hogy hallgassak a szavára?« Vagyis nehéz hinnie a Teremtőben. Azt mondja, hogy tud a Teremtőért dolgozni, de feltételhez köti: ha érezné a Teremtő nagyságát, megértené, hogy érdemes Érte dolgozni…”

RABASH, Mit jelent az özönvíz a munkában?

Vannak pillanatok, amikor maradék csekély erőnkkel valaki felé fordulunk, és egy belső hang megkérdezi, miért is fáradozunk. Már annyit adtunk. Belefáradtunk abba, hogy nem vesznek észre bennünket. Most már igazán gondolhatna valaki ránk is.

Ez a hang tudja, hol fáj. Emlékszik minden kedvességre, amely mintha válasz nélkül tűnt volna el. Néha olyan észszerűnek, olyan óvónak hangzik, hogy szinte észre sem vesszük, milyen finoman beszél rá bennünket arra, hogy bezárjuk a szívünket.

Ekkor két kérdés kezdi alakítani az életünket: „Mire való neked ez a munka?” és „Ki az Úr, hogy hallgassak a szavára?” Az egyik azt kérdezi, mit nyerünk vele. A másik azt, hogy kinek vagy minek van joga irányítani bennünket. Együtt érintik legbensőbb küzdelmünket azért, hogy milyen emberré szeretnénk válni.

A hang, amely a józan ész szavának tűnik

Amit rossz hajlamnak nevezünk, nem mindig nyilvánvalóan kegyetlen tettre késztető ösztönzésként jelentkezik. Gyakran józannak tűnő számításon keresztül szól hozzánk: óvd a kényelmedet, biztosítsd a helyzetedet, ügyelj rá, hogy az erőfeszítésed megtérüljön.

Mindebben hétköznapi emberi logika rejlik. Szükségünk van ételre, pihenésre, biztonságra és szeretetre. Felelősségeink vannak. Az ezekről való gondoskodás az élet része. A küzdelem akkor kezdődik, amikor a személyes haszon jogot formál arra, hogy mindennek az értékét meghatározza, még a szeretetét is.

Az uralma alatt minden gesztusnak számot kell adnia arról, mit hoz nekünk. A türelemnek hálát kell kiérdemelnie. A nagylelkűségnek hűséget kell vásárolnia. Még a megbocsátást is a hasznossága alapján vizsgáljuk. Lehet, hogy továbbra is adunk, de belül egy kiegyenlítetlen számla mellett várakozunk.

Ez a várakozás rettenetesen magányossá tehet. Azok arcát figyeljük, akiket szeretünk, bizonyítékot keresve arra, hogy a törődésünk megérte az árát. Amikor nem érkezik meg a bizonyíték, valami azt súgja bennünk, hogy hiba volt gyengédnek lennünk.

Mire való neked ez a munka

„Mire való neked ez a munka?” – kérdezi a hang. Miért küzdj azért, hogy felülemelkedj a neheztelésen? Miért törődj másokkal, amikor senki sem ígérte meg, hogy viszonzásul veled is törődik? Mit tudsz majd felmutatni azokból az órákból, amelyeket azzal töltesz, hogy szeretetteljesebb emberré próbálsz válni?

A saját logikáján belül nehéz megválaszolni ezt a kérdést. Ha az egyéni haszon az egyetlen elfogadható mérce, az őszinte adakozás mindig hiányosnak tűnik, amíg jutalmat nem hoz.

Próbálhatjuk azzal nyugtatni magunkat, hogy a kedvesség végül boldogabbá, megbecsültebbé vagy nagyobb biztonságban élő emberré tesz bennünket. Néha így is van. Ám amíg ez az ígéret az alap, szeretetre való hajlandóságunkat már az első, ennek ellentmondó tapasztalat megingathatja.

Előbb-utóbb elérkezik egy pillanat, amikor semmiféle viszonzás nem garantálható. Valakinek szüksége van a türelmünkre, miközben mi magunk is úgy érezzük, senki sem vesz észre bennünket. Egy barátunk küzd, és nem tudja, hogyan köszönje meg a segítségünket. El kell döntenünk, mi számít, miközben még él bennünk a fájó vágy, hogy kapjunk is valamit cserébe.

A kérdés az általunk ismert élet határára vezetett bennünket. Kezdjük megérezni, hogy jóságunk mekkora része függött attól, kapunk-e érte jutalmat.

Az éhség, amelyet a kényelem nem csillapít

Lehet az embernek otthona, munkája, családja és sok oka a hálára, mégis úgy érezheti, hogy egy megválaszolatlan kérdés szorítja a mellkasát: miért élek?

Akik törődnek velünk, talán fájdalmasnak és nehezen érthetőnek találják ezt. Látják, mink van, és félnek, hogy elveszítjük. Az aggodalmuk őszinte lehet. Nekünk pedig nehéz lehet elmagyaráznunk egy olyan szükségletet, amely még önmagunk előtt sem vált világossá.

Mégis vannak vágyak, amelyeket egy újabb megszerzett dolog nem elégít ki. Ha csodálnak bennünket, az rövid időre megnyugtathat, a mélyebb éhség azonban megmarad. Érezni szeretnénk, hogy életünk túlmutathat azon az erőfeszítésen, amellyel önmagunk elégedettségét próbáljuk fenntartani. Olyan szeretetet szeretnénk felfedezni, amely nem tűnik el, amint késik a jutalma.

A test megérdemli a megfelelő gondoskodást. Ám kimerítjük, ha azt várjuk tőle, hogy az értelem, az elismerés és a beteljesülés utáni minden vágyunk terhét hordozza. A tisztes élethez szükséges javak és az élet céljára adott válasz különböző szükségleteket elégítenek ki. Amikor elkezdjük megkülönböztetni őket, mindegyiknek megadhatjuk a szükséges figyelmet.

Ki az Úr, hogy hallgassak a szavára

Még azután is, hogy egy mélyebb élet felé fordulunk, egy másik kérdés vár ránk: „Ki az Úr, hogy hallgassak a szavára?”

Ez a kérdés oda hatol, ahol az indítékaink rejtőznek. Vonzódhatunk a Teremtőhöz azért, mert megnyugvásra, rendkívüli élményekre, védelemre vagy a halálon túli jutalomra vágyunk. Remélhetjük, hogy a spirituális élet végre megadja mindazt, amit a hétköznapi élet megtagadott tőlünk.

A vágyakozás lehet erős, és mégis foroghat továbbra is önmagunk körül. Ugyanezt a birtoklási vágyat vihetjük magunkkal a Teremtő keresésébe is, abban a reményben, hogy békére, bizonyosságra vagy a különlegesség érzésére teszünk szert.

Ekkor egy kényelmetlen lehetőség sejlik fel: talán eddig arra kértük a Teremtőt, hogy azt az életet szolgálja, amelyre amúgy is vágytunk. Talán odaadásnak neveztük ezt, miközben csendben ragaszkodtunk ahhoz, hogy továbbra is mi irányítsunk.

A szív megremeg, amikor ezt kezdi meglátni. A szép szavak mögött felfedezzük, mennyire félünk biztosíték nélkül szeretni. Közeledni szeretnénk, mégis előre meg akarjuk szabni, mit kell adnia nekünk ennek a közelségnek.

Amikor a hit alkuvá válik

Van az imának olyan formája, amely kimondatlan szerződést hordoz: adj vigaszt, és bízni fogok Benned. Mutasd meg, hogy jutalmat kapok, és folytatni fogom.

A csalódás felszínre hozza a szerződést. Amikor a terveink kudarcot vallanak, vagy belső lelkesedésünk elhalványul, szinte még azelőtt feltör a vád, hogy megállíthatnánk. Annyira igyekeztem. Miért fáj még mindig? Miért nem lett könnyebb jónak lenni?

Az e kérdésekben rejlő fájdalommal őszintén kell szembenéznünk. Nem kell úgy tennünk, mintha hálásak lennénk azért, ami megsebez bennünket. De észrevehetjük a fájdalom mögött rejlő követelést: mindennek azzal kell bizonyítania az értékét, hogy kielégít engem, mielőtt hajlandó lennék törődni vele?

Úgy kezdhetjük engedni, hogy a Teremtő vezessen bennünket, ha hagyjuk, hogy a Benne keresett tulajdonságok – a szeretet, a nagylelkűség és a jóság – fontosabbá váljanak a remélt jutalmaknál. Ez az irányultság a következő hétköznapi tettünkre is kihat: hogyan figyelünk, hogyan válaszolunk, engedjük-e, hogy egy másik ember fontos legyen számunkra akkor is, amikor a saját szükségleteink még kielégítetlenek.

Az ilyen változás a legbensőbb lényünket érinti. Azt a helyet, ahol mindig is elvártuk az élettől, hogy igazolja magát előttünk.

A kérdések együtt térnek vissza

Az első kérdés a munka értékét vizsgálja. A második a mögötte álló indítékot és irányító erőt. Miközben az egyikre válaszolunk, a másik egyre mélyebbre hatol.

Ha azt mondjuk, hogy a Teremtő közelségére vágyunk, meg kell kérdeznünk, mit értünk közelségen. Szeretetteljesebbé akarunk válni, vagy azt akarjuk, hogy a szeretettség érzése a miénk legyen? Ha azt mondjuk, hogy adni akarunk, meg kell kérdeznünk, mi történik, ha az adakozás nem hoz elismerést.

Ezek a kérdések újra meg újra visszatérnek, ahogy egyre többet fedezünk fel önmagunkból. Egy valaha szabadon nyújtott kedvesség olyasmivé válhat, amire titokban büszkék vagyunk. Lehet, hogy már nem követelünk hangosan dicséretet, de még mindig sajog bennünk a vágy, hogy mások észrevegyék az alázatunkat.

Fájdalmas lehet ezt felfedezni. Az új nehézség mégis pontosabban megmutatja, hol kell dolgoznunk. Őszintébben szembenézhetünk azzal, mit akarunk, és újra eldönthetjük, hogyan válaszolunk.

Nem kell reménytelennek nyilvánítanunk magunkat azért, mert újabb rejtett elvárás bukkant fel. A szív fokozatosan tárja fel az alkuit. Minden felismerés újabb esélyt kínál arra, hogy lazítsunk a szorításukon.

Dönteni, mielőtt a jutalom biztossá válna

A személyes haszon iránti igényt nem lehet meggyőzni arról, hogy helyeseljen egy olyan életet, amelynek legfőbb értéke az adakozás. Továbbra is követelni fogja a részét. Egy ponton el kell döntenünk, mekkora hatalmat adunk neki.

Meghallhatjuk az érveit anélkül, hogy rábíznánk a végső döntést. Elismerhetjük, hogy megbecsülésre vágyunk, hogy félünk, hogy a türelmünk véges. Aztán kereshetünk annyi erőt, amennyi ahhoz kell, hogy egyetlen nagylelkű döntést hozzunk abban az életben, amelyet valóban élünk.

Talán elég sokáig maradunk jelen ahhoz, hogy megértsünk valakit, ahelyett, hogy már a válaszunkat készítenénk elő. Talán segítünk valamiben, amit soha nem fognak a nevünkhöz kötni. Talán többé nem azon mérjük le, megérdemli-e valaki a törődésünket, hogy mennyire becsül meg bennünket.

Ezekhez a döntésekhez támogatásra van szükség. Szükségünk van olyan emberekre, akik emlékeznek a jóság fontosságára, amikor mi szem elől tévesztettük. Egy szívélyes beszélgetés, egy közös szándék vagy valakinek a türelmes jelenléte segíthet visszatalálnunk ahhoz az irányhoz, amelyet egyedül nem tudtunk tartani.

A szív, amely szabadabban tud adni

Talán soha nem virrad ránk olyan reggel, amikor minden indítékunk világos, és minden nagylelkű tett erőfeszítés nélkül megy. Lesznek napok, amikor annyira elfáradunk, hogy újra megkérdezzük, mit ér mindez.

Ilyenkor a két kérdés segíthet emlékeznünk arra, hol rejlik a valódi döntés. Mit keresek ezzel az erőfeszítéssel? Mit szeretnék, mi vezesse az életemet, amikor úgy tűnik, hogy a kényelem és a szeretet más-más irányba húz?

A válaszok fokozatosan láthatóvá válhatnak abban, ahogyan élünk. Az igényünk arra, hogy kapjunk, továbbra is emberi és érzékeny marad, de már nem kell a szív minden rezdülését meghatároznia. Még azt a vágyunkat is, hogy szeressenek bennünket, felhasználhatjuk annak megértésére, mennyi szeretetre van szüksége egy másik embernek.

És néha egy hétköznapi találkozás közepette észrevehetjük, hogy már nem várjuk a viszonzást. Valaki beszél, mi pedig figyelünk. Fontos nekünk, hogy megkönnyebbül. Egy pillanatra feledésbe merül a számla.

Egyszerűen örülünk, hogy ott lehettünk.