„A szeretetet az adás jellemzi. Szeretek – ez azt jelenti: adok; örömömet lelem abban, hogy örömet szerzek a másiknak. Hogyan lehetséges, hogy örömet szerzek neki? Mivel szerzek neki örömet? A hozzá való viszonyulásommal. Hogyan kaphat tőlem örömöt? Csakis akkor, ha szeret engem. Ebben az esetben, ha szeretettel fordulok felé, örömét leli ebben. Ha azonban én nem szeretem őt, a hozzám való jóindulatát gyűlöletként érzékelem, és ez még inkább eltávolít tőle.
A Teremtő kezdettől fogva szeretettel viszonyul hozzánk, ezért szeretetünket csakis Őfelé és a Vele való kapcsolatban fejezzük ki – hogy betöltsük Őt, hogy örömet szerezzünk Neki –, hiszen Ő kezdettől fogva szeret minket.
Emberek között ez önmagában nem létezhet. Csak ha feltárjuk a köztem és a Teremtő közötti kapcsolatokat, ha kapcsolódni vágyunk, hogy feltáruljon bennünk az Iránta érzett szeretet, csak akkor születhet közöttünk szeretet és egység. Ez ugyanis az Ő szeretetéből táplálkozik, vagyis három erőnek kell együtt jelen lennie: „én – a másik – a Teremtő”; különben nincs alapja a szeretetnek. Szükség van valakire, aki kezdettől fogva szeretettel látja el mindazokat, akik vágynak rá! Ezért csak akkor jutunk el a szeretethez, ha a Teremtőt is bevonjuk a köztünk lévő kapcsolatba.
A szeretet nem lehet egyoldalú. Szeretni azt jelenti, hogy a másikhoz való viszonyulásommal örömet szerzek neki, és ez csak akkor lehetséges, ha ő kezdettől fogva szeret engem, és örömét leli abban, ahogyan hozzá viszonyulok. Így szeretet csak az ember és a Teremtő között létezhet, mert a Teremtő kezdettől fogva szereti az embert. Emberek között pedig akkor lehetséges szeretet, ha a Teremtő jelen van közöttük. Ezért a „kedvesünk”, az állatok vagy a gyermekek iránti szeretet nem szeretet, hanem a hozzájuk való viszonyulásunk kifejeződése. Ilyenkor ugyanis a másik „valami” iránti vágyát töltöm be, nem pedig az irántam érzett szeretetét, mert az nem létezik. Ezért szeretet csak akkor létezhet, ha a Teremtő mint a szeretet forrása jelen van bennünk.
Ezért a kölcsönös kezesség (Arvut) feltétele mindenkiben megteremti a bizonyosságot, hogy a Teremtő szeretete feltárul, és biztosítékul szolgál annak a kölcsönös szeretetnek a sikeréhez, amely mindenkit egyesít majd. Éppen akkor töltheti be az embert a szeretet, és akkor nyílik lehetősége arra, hogy a Teremtőhöz hasonlóan kifejezze szeretetét, amikor már semmire sincs szüksége. Éppen akkor nyílik meg benne a lehetőség, hogy kifejlessze a barátja iránti szeretetet, hogy szeretetet fejezzen ki a másik iránt, amikor mindenki megkapja a függetlenség és a jövőre vonatkozó biztonság (Arvut) érzését.”
Rav Dr. Michael Laitman blogjából, 2008. március 2.
Vannak pillanatok, amikor a legnehezebb azt a távolságot elviselni, amely az adni vágyott szeretet és a valóban adni tudott szeretet között húzódik. Nagylelkűek szeretnénk lenni, mégis várjuk, hogy megköszönjék. Bízni szeretnénk, mégis újra meg újra bizonyítékot kérünk az élettől. Valami önmagunknál nagyobb felé nyúlunk, aztán ráébredünk, hogy kinyújtott kezünk még mindig abban reménykedik, hogy tele tér majd vissza.
Ez a felismerés jobban fájhat, mint egy nyilvánvaló kudarc. Azt az önmagunkról dédelgetett képet érinti, amelyhez ragaszkodtunk. Gyengédségünk alatt félelmet találunk. Odaadásunk alatt alkut. Az alku alatt pedig egy megrettent emberi szívet, amely tudni szeretné, hogy nem feledkeznek meg róla.
Az elrejtéstől a feltárulásig vezető út ebben a szívben bontakozik ki. Arról szól, képesek vagyunk-e felismerni az életet fenntartó jóságot, és részt venni benne akkor is, amikor saját vágyaink mintha másfelé húznának. Legmélyebb változása a szándék átalakulása: a szeretet birtoklásának igénye fokozatosan átadja helyét annak a vágynak, hogy képessé váljunk szeretni. A vágy mindvégig élő marad. Az változik meg, hogy milyen célt szolgál.
Amikor még a hiány is rejtve marad
A legmélyebb elrejtésnek két rétege van. Nem érzékeljük a létezés mögött a szerető jelenlétet, és azt sem ismerjük fel, hogy képtelenek vagyunk érzékelni. Az élet egymással versengő érdekek zárt terének tűnik. Megtanuljuk megvédeni azt, ami a miénk, biztosítani, amit csak lehet, és alig várni bármit az előnyök látható cseréjén túl.
Ezt az állapotot nem feltétlenül érezzük sivárnak. Lehetünk sikeresek, társaságkedvelők és elfoglaltak. Az élettel való mélyebb kapcsolat kérdésének még sincs élő helye bennünk. Ha megbántunk valakit, talán teljes egészében a körülményekkel magyarázzuk. Ha ürességet érzünk, újabb eredményt hajszolunk. Még nem látjuk, milyen teljes mértékben a személyes kielégülés iránti igényünk határozza meg, mit tartunk lehetségesnek, észszerűnek vagy követésre érdemesnek.
Van ebben egy magány, amelynek talán neve sincs. Emberek vesznek körül minket, mégis minden azon a kérdésen keresztül jut el hozzánk, hogy mit jelent a számunkra. Még a másik boldogságát is összehasonlításként élhetjük meg, fájdalmát kellemetlenségként, szeretetét pedig olyan erőforrásként, amelyet elveszíthetünk.
Az első nyitás ezért egy nyugtalanító kérdés formájában is érkezhet. Létezhet-e olyan élet, amely nem ér véget a saját előnyöm határánál? Talán nincs válaszunk. De a határ láthatóvá vált, és valami bennünk már fájdalmasan vágyik azon túlra.
Amikor a hiány kapcsolattá válik
Az elrejtés második szakasza akkor kezdődik, amikor megérezzük, hogy az életnek lehet szerető forrása, bár annak jósága a tapasztalatainkban még rejtve marad. Felé fordulhatunk. Vágyakozhatunk utána. Fájhat nekünk a látszólagos távolsága.
A különbség mélyreható. Korábban úgy tűnt, nincs kihez szólnunk. Most a csend olyan csenddé vált, amelyre figyelünk. Belsőleg kimondhatjuk, hogy bízni szeretnénk, miközben képtelenek vagyunk összeegyeztetni ezt a vágyat a csalódással, a zavarodottsággal vagy a világ állapotával.
Ez a megosztottság fájdalmas formája. Egy részünk emlékszik az értelem lehetőségére; egy másik csak azt látja, ami hiányzik. Törődéssel szeretnénk cselekedni, de a bizonytalanság meggyengít minket. Utólag talán megértjük, hogyan torzított el a félelem egy döntést, amely akkor indokoltnak tűnt. Hibáink kezdik feltárni érzékelésünk korlátait.
Egy hétköznapi hangulatváltozásból nem állapíthatjuk meg, melyik szakaszban járunk. Az elrejtés egy olyan kapcsolat mélységére vonatkozik, amely még hozzáférhetetlen számunkra. A vágyakozás tapasztalata mégis emberi utat kínál ahhoz, hogy közelítsünk felé: valaki hiányozhat a szemünk elől, miközben továbbra is szívünk legbensőbb helyét foglalja el.
A cselekedet mögött rejlő indok
Ahogy ez a kapcsolat fontossá válik, egy mélyebbre hatoló kérdés jelenik meg. Mit keresünk valójában az erőfeszítéseinkkel?
Két ember végrehajthatja ugyanazt a nagylelkű tettet, miközben egészen eltérő belső valóságban él. Az egyik könnyíteni akar a másik terhén. A másik nélkülözhetetlenné akar válni. Gyakran mindkét késztetés ugyanabban az emberben, ugyanabban a pillanatban él. Ételt viszünk, felajánljuk az időnket, vagy mondunk egy kedves szót, és valahol a kedvesség mélyén azt is kérjük, hogy észrevegyenek minket.
A szándék a miért csendes kérdésére adott válasz. A cselekedet megmutatja, mi történt; a szándék arra a célra vonatkozik, amelynek érdekében vágyunkat és erőnket használtuk. Még egy nemes cél is megérdemli, hogy megvizsgáljuk. Kereshetjük a bölcsességet azért, mert szeretetteljesebbé akarunk válni, vagy azért, mert a bölcsesség felsőbbrendűnek éreztetne minket. Kérhetünk közelséget azért, mert becsben tartjuk a kapcsolatot, miközben azt a biztonságot is elképzeljük, amelyet nyújtani fog.
Ezeknek a keveredéseknek a felismeréséhez az őszinteség mellett gyengédség is kell. Ha az önérdek minden lelepleződését önmagunk ellen szóló ítéletté tesszük, megint a saját értékünkkel leszünk elfoglalva. A felismerés akkor hasznos, ha igazabb kérést tesz lehetővé: segíts, hogy a remélt jutalmon túl is tudjak törődni a másikkal.
A vágynak nem kell eltűnnie
Könnyű úgy elképzelni a szabadságot, hogy már alig vágyunk valamire. Közönyössé válva elkerülhetnénk a csalódást, a szeretetet visszautasítva a függést, minden élvezetet elvetve a hiúságot. De az eltompult szív éppen azt az érzékenységet veszítette el, amelyen keresztül a szeretet növekedhetne.
A vágy ennek az útnak az élő anyaga. Melegségre, megértésre, szépségre és összetartozásra vágyunk. A kérdés az, hogyan használjuk ezeket a vágyakat. A közelség utáni vágyam birtoklóvá tesz, vagy megtaníthat figyelmessé válni? Az elismerésből fakadó örömöm arra késztet, hogy közönséget követeljek magamnak, vagy a bátorítás erőt adhat ahhoz, hogy újra hozzátegyek valamit a közöshöz?
Nehéz szabadság rejlik abban, ha valamire erősen vágyunk, mégis elutasítjuk, hogy úgy használjuk ezt a vágyat, hogy minden önmagunkat szolgálja. A vágyakozás megmarad. Érezzük a vonzását, de nem adjuk meg neki a jogot, hogy minden cselekedetünket meghatározza. Az ilyen megállás mélyen kényelmetlen lehet. Feltárja a távolságot aközött, ami vonz minket, és aközött, akivé valójában válni szeretnénk.
Idővel még az elfogadás is más célt kaphat. Hálával fogadhatjuk a szeretetet, mert lehetővé teszi egy kapcsolat elmélyülését. Örülhetünk egy ajándéknak, mert örömünk számít az ajándékozónak. A vágy nem törlődött el. Képessé vált arra, hogy magában az elfogadásban is figyelembe vegye a másik embert.
Az első feltárulás és a törődés megszületése
A feltárulás első szakasza a kapcsolat élő felismerését hozza el. Amit addig reméltünk, azt elkezdjük megtapasztalni. A szív felfedezi, hogy számít, merre fordul: a nagylelkűség felé fordulás olyan közelséget nyit meg, amelyet az önmagunkba merülés nem adhat meg.
Itt a jutalom jelentése is változni kezd. Valaha úgy képzeltük el a jutalmat, mint valamit, ami a saját készletünket gyarapítja: kényelmet, védelmet, csodálatot, talán soha véget nem érő boldogságot. Most maga az adás képessége válhat értékessé. Ha van erőnk egy gondoskodó tetthez, ha egy pillanatra megszabadulunk attól a követeléstől, hogy minden megtérüljön nekünk, az már önmagában mély nyereség. Ennek a képességnek az elvesztését veszteségként éljük meg akkor is, ha külső körülményeink továbbra is kellemesek.
A félelem jellege is megváltozik. A hétköznapi félelem azt kérdezi, elveszítem-e azt, ami táplál engem. Ez az új aggodalom azt kérdezi, nem teszek-e kárt egy kapcsolatban, amelyet kezdek becsben tartani. Ahhoz az óvatossághoz hasonlít, amellyel valami törékeny és szeretett dolgot tartunk a kezünkben. Azért válunk figyelmessé, mert számít nekünk annak a lehetősége, hogy kárt okozhatunk.
Az ilyen törődés egy érettebb szeretet kezdete. Nem kell hirdetnie az érzékenységét. A szándék apró rezdüléseit figyeli: a birtoklás késztetését, a dicséret örömét, a neheztelést, amely akkor jelenik meg, ha valaki nem veszi észre az erőfeszítésünket. Minden felismerés alkalommá válik arra, hogy megóvjuk a kapcsolatot attól, hogy puszta üzletté silányuljon.
A magának elismerést nem kérő jóság bátorsága
A szándék talán legélesebb próbája annak gondolata, hogy úgy tegyünk jót, hogy nem kapunk visszajelzést arról: a jó tőlünk származott.
Képzeljük el, hogy könnyítünk valaki terhén, és soha nem kapunk érte köszönetet. Még csendesebb próba, ha azt képzeljük el, hogy tettünk hatását sem tudjuk ellenőrizni. Nem tehetjük el magunknak azt a megnyugvást, hogy szükség volt ránk. Nem térhetünk vissza emlékezetben a hálás archoz, hogy vigaszt merítsünk belőle. Elhallgatnak a motiváció megszokott forrásai.
Talán azonnal érezzük a tiltakozást. Ha semmit sem kapok vissza, honnan lesz hozzá erőm? Ez a kérdés feltárja, milyen mélyen beleszövődött az elismerés a cselekvési hajlandóságunkba. Még az a gondolat is a fizetség rejtett formájává válhat, hogy egy magasabb jelenlét számon tartja a tetteinket.
A szabadabb szándék utáni vágy túlér ezen a személyes elismervény iránti igényen. Alázata abban rejlik, hogy magát a jót szeretné fontosabbnak tudni annál, hogy miénk legyen az érdem. Továbbra is felelősen törekedhetünk annak megértésére, hogy segítenek-e a tetteink. Az a követelés lazul fel, hogy értékük a saját fontosságunk érzéseként térjen vissza hozzánk.
Van valami szinte elviselhetetlen az ilyen szabadság elképzelésében, és valami gyönyörű is. Valakit átmelegíthet egy olyan jótett, amelynek adóját soha nem fogja ismerni. A szívünk egyszer talán megpihenhet az ő melegségében.
Miért ér határhoz az erőfeszítés
Megérthetjük ezt a lehetőséget, és mégis képtelenek lehetünk megélni. Az értelem egyetért; a szív tovább számolgat. Megpróbálunk önzetlenné válni, aztán büszkeséget érzünk a haladásunk miatt. Lemondunk az elismerésről, és csodálni kezdjük azt az embert, aki képes volt lemondani róla.
Az erőfeszítés itt ütközik a legmélyebb korlátjába. Egy vágy, amely hozzászokott ahhoz, hogy a saját kielégüléséért dolgozzon, nem parancsolhatja meg egyszerűen önmagának, hogy egészen más célt sajátítson el. Elképzelheti ezt a célt, értékelheti, és nyúlhat felé. A szív tényleges változását olyan jóságból érkező segítségként éljük meg, amely nagyobb a jelenlegi természetünknél.
E határ elérése megfoszthat minket attól az ábrándtól, hogy fokozott önuralommal tökéletessé tesszük magunkat. De nem kell passzívvá tennie. A munkánk őszintébbé válik. Visszatérünk az elmélyüléshez, a törődés őszinte kísérleteihez, azokhoz a szavakhoz, amelyek életben tartják a mélyebb célt. Képtelenségünket a változásért való kérésbe foglaljuk.
Eleinte ez a kérés is kevert. Azért szeretnénk szeretetteljesebbé válni, mert elképzeljük, milyen csodálatos érzés lenne. Azzal a vággyal kell kezdenünk, amely rendelkezésünkre áll. Idővel maga a kérés is megváltozhat. A beteljesülés iránti vágy mellett megjelenik egy csendesebb kívánság: hadd váljak képessé örömet szerezni, még mielőtt tudnám, mit jelent majd ez számomra.
Az apró vágyakozás, amely köré egy élet rendeződik
Kezdetben ez a kívánság talán nagyon gyenge. Sokkal hangosabb vágyak töltik ki a napot. Helyeslésre, megkönnyebbülésre, bizonyosságra vágyunk, arra, hogy miénk legyen az utolsó szó. A szabad szeretet vágya túl törékenynek tűnhet ahhoz, hogy életben maradjon közöttük.
Egy élet mégis elkezdhet valami apró köré rendeződni. Ismerjük ezt a hétköznapi szeretetből. Valaki váratlanul belép a gondolatainkba; helyek jelentést kapnak miatta; terveink kezdenek számolni a jelenlétével. A vágyakozás már azelőtt átrendezi a figyelmet, hogy a körülmények megváltoznának.
Hasonlóképpen újra meg újra visszatérhetünk egy szabadabb szív lehetőségéhez. Az elmélyülés során azt kérjük, hogy megváltozzunk, ne csupán új ismeretekhez jussunk. Egy találkozás során igyekszünk emlékezni arra, hogy a másik ember tapasztalata azon túl is számít, ahogyan ránk hat. Amikor kudarcot vallunk, hagyjuk, hogy a kudarc pontosabbá tegye a szükségünket.
A cél az, hogy önmagunkból egyre többet vonjunk be ebbe a vágyakozásba. Értelmünk, energiánk, érzékenységünk és az összetartozás iránti vágyunk fokozatosan ezt szolgálhatja. Az ihlet múló pillanata olyan iránnyá válik, amelyre egy emberi élet hétköznapi felelősségeinek hordozása közben is emlékezünk.
Azok a részeink, amelyek ellenállnak a szabadságnak
A szív nem egyetlen osztatlan erőként mozdul. Egy része adni vágyik, míg egy másik biztosítékokhoz ragaszkodik. Felismerhetjük, hogy egy minta kimerítő, mégis visszatérhetünk hozzá. Láthatjuk, hogyan zár börtönbe minket a csodálat követelése, mégis képtelennek érezhetjük magunkat arra, hogy lemondjunk az ígéretéről.
Bizonyos ellenállás nem győzhető meg a nagylelkűség nyelvén, mert mindent a személyes előny mércéjével mér. Arra kérni, hogy szabadon szeressen, olyan érzés lehet, mintha az éhséggel akarnánk megértetni, miért kellene előbb valaki mást táplálnia. Korlátai a tapasztalaton keresztül válnak világosabbá, különösen akkor, amikor az általa ígért kielégülés újra meg újra kielégítetlenül hagy.
A csalódás segíthet megkülönböztetni önmagunkat attól a szokástól, amely addig uralkodott rajtunk. Kezdjük látni, hogy egy késztetés jelen van bennünk, anélkül, hogy azt tekintenénk a teljes igazságnak arról, kik vagyunk. Egy vágy kiálthat bennünk, miközben lehetővé válik egy másik, csendesebb irány.
Ehhez nem kell keresnünk a szenvedést. Ahol a fájdalom már jelen van, megkérdezhetjük, mit tár fel a ragaszkodásainkról. A cél az, hogy lazítsunk az uralmukon, és megerősítsük azt a részünket, amely más életre vágyik. Lehet, hogy bizonyos késztetéseket már jóval azelőtt válasz nélkül kell hagynunk, hogy tudnánk, hogyan alakíthatjuk át őket.
Megtanulni elfogadni a segítséget
Egyetlen szív sem válik nagylelkűvé pusztán a nélkülözéstől. Bátorításra van szükségünk. Szükségünk van azoknak az embereknek a melegségére, akik emlékeznek arra, miért próbálunk élni, amikor mi magunk már majdnem elfelejtettük.
A társaságunk befolyásolja, mekkora értéket tulajdonítunk egy célnak. Olyan emberek között, akik csak a sikert és az előnyt csodálják, egy csendes gondoskodó tett ostobaságnak tűnhet. Olyanok között, akik az őszinteséget és a kölcsönös felelősséget becsülik, ugyanez a tett megérheti az erőfeszítést. Az ő bizalmuk erőt kölcsönöz egy olyan vágynak, amely még nem képes önmagát fenntartani.
Nem szükséges minden jóleső visszajelzést elutasítani. A hála, a szeretet és az elismerés táplálhatja a növekedést. Egy gyermek sem attól erősödik meg, hogy addig megtagadják tőle az ételt, amíg meg nem tanulja kiérdemelni. A fejlődő szívnek is szüksége van arra, hogy kapjon.
A kérdés ismét a szándékhoz vezet vissza. Segíthet-e a bátorítás abban, hogy többet adjunk, vagy elkezdjük minden hozzájárulásunkat a következő adag dicséret köré szervezni? Elfogadhatjuk a kedvességet, miközben azt is megvizsgáljuk, mit kezdünk vele. A támogatás elfogadása része annak, hogy megtanuljunk kapcsolatban élni. Idővel talán képessé válunk másoknak is megadni éppen azt a szilárd támaszt, amely egykor minket tartott meg.
Bizalom, amikor az út rejtve marad
Természetes, hogy teljes térképre vágyunk. Úgy képzeljük, ha minden vágyat azonosíthatnánk, kijelölhetnénk a helyét, és előre láthatnánk a következő szakaszt, biztonságosan vezethetnénk magunkat a beteljesülés felé. Még az átalakulás keresése is a birtoklás tervévé válhat.
Egy új szándék azonban magát a kereső embert változtatja meg. Jelenlegi indítékainkból kiindulva nem tudjuk teljesen elképzelni azt a szabadságot, amelyet kérünk. Talán önmagunk ragyogóbb változatát képzeljük el, végül pedig ráébredünk, hogy a változás éppen azt az igényünket érinti, hogy mi álljunk a kép középpontjában.
A bizalom ezen a határon növekszik. Továbbra is erőfeszítéseket teszünk, ugyanakkor készek leszünk olyan segítséget fogadni, amelyet nem tudtunk volna magunk megtervezni. A minden mozdulat feletti ellenőrzés vágya fokozatosan a változásra való készséggé szelídül.
Itt számít a belső beleegyezés. Egy kikényszerített gesztus külső engedelmességet eredményezhet, miközben a vágyat érintetlenül hagyja. A tartós átalakulás elér oda, ahol mi magunk kezdjük kívánni azt, ami korábban idegennek érződött. A szív egy lehetőséget jónak ismer fel, és önként mozdul felé. Szabadsága azzal együtt növekszik, ahogy szeretete valóságosabbá válik.
Az elfogadni képes szeretet feltárulása
Az első óvatosságon túl teljesebb feltárulás vár: olyan szeretet, amely egyre szabadabb a személyes viszonzás követelményétől. Ami a kapcsolatra irányuló aggódó figyelemként indult, az a kapcsolat jóságában való részvétellé mélyül.
Ebben a szakaszban az örömöt már nem feltétlenül kell akadálynak tekinteni. A szív megtanulhat úgy elfogadni, hogy nem zárul rá arra, amit kap. Az öröm közössé válik. A beteljesülés erősítheti a kapcsolatot ahelyett, hogy magánbirtoklásban érne véget. A kapni akarás továbbra is hatalmas, de mozgásában már benne van az a kívánság is, hogy önmagán túl örömet szerezzen és tápláljon.
Ezért a célállapotot nem képzelhetjük el üres, szenvedélytelen békeként. Az érzés képessége elevenebbé válik. A szeretet mélyebb lesz, mert több hely jut benne annak, akit szeretünk. A hála gazdagabbá válik, mert az örömnek már nem kell bizonyítania, hogy kivételezettek vagy felsőbbrendűek vagyunk.
Még a mély teljesség is új kérdést vet fel a szándékról. Egy gyönyörű élményt saját fontosságunk bizonyítékává tehetünk. A szeretet azon keresztül érik, hogy újra meg újra készek vagyunk az élményt a kapcsolat szolgálatába állítani. A legmélyebb feltárulást ebben a készségben éljük meg: abban, ahogyan a jóság elkezd formát ölteni az ember vágyaiban és tetteiben.
A szív, amely a szeretet otthonává válik
Kezdetben azt kérjük az élettől, mutassa meg, hogy szeretnek minket. Gyakran teljesítménnyel, hasznossággal, odaadással vagy gondosan elrejtett elismeréséhséggel kérjük ezt. Valamit szeretnénk, ami választ ad arra a félelemre, hogy úgy tűnhetnénk el, hogy senkinek sem hiányoznánk.
Ahogy a szív változik, egy másik kérés is lehetővé válik. Szeretnénk annyira felismerni a minket fenntartó szeretetet, hogy részt vehessünk benne. Szeretnénk, ha a melegség iránti vágyunk segítene megérteni egy másik ember magányát. Azt szeretnénk, hogy a kapott erő olyan erővé váljon, amelyre valaki más támaszkodhat.
Az elrejtés és a feltárulás szakaszai ennek a mélyülő kapcsolatnak az útját rajzolják meg. Először nem ismerjük fel azt, ami rejtve van. Aztán fájdalmasan vágyunk arra, amit még nem tudunk érzékelni. A feltárulással a törődés élő alapot kap, a szeretet pedig fokozatosan túljut azon az alkudozáson, amely egykor elválaszthatatlannak tűnt a vágytól.
Továbbra is lesznek pillanatok, amikor azon kapjuk magunkat, hogy köszönetre várunk. Érezhetjük a régi összehúzódást, az ismerős vágyat, hogy mi legyünk azok, akik számítottak. De most már igazabb vágyakozással találkozhatunk ezzel. Emlékezhetünk arra az emberre, akinek a terhén könnyíteni akartunk. Kérhetünk annyi szabadságot, hogy az ő megkönnyebbülését értékesnek tudjuk megélni.
Talán itt kezd csökkenni a távolság. Egy emberi szív, amely még mindig tele van szükséglettel, kész lesz helyet adni a másiknak. Amit valaha olyan kétségbeesetten próbált megragadni, az elkezd rajta keresztül élni. És az a szeretet, amelyért korábban csak könyörögni tudott, apránként olyan szeretetté válik, amelyet már adni is képes.
Vélemény, hozzászólás?