Kérdés: Minden, ami körülvesz bennünket, maga a Teremtő. Miért szükséges a spirituális munkában előbb feltárni Őt, majd elrejteni?
Válasz: A spirituális eléréseink éppen ezekre a cselekvésekre épülnek: elrejtés és feltárás, feltárás és elrejtés. Így haladunk előre, és így jutunk el annak megértéséhez, hogy mit kíván tőlünk a Teremtő.
Mindent a szeretet felé kell irányítanunk, hogy megkülönböztessük a Teremtő feltárulásához kapcsolódó valódi félelmet az önző indítékok által ébresztett félelemtől. Akkor sem az elrejtéstől, sem a feltárástól nem fogsz félni, hanem egyszerűen vonzódni fogsz a Teremtőhöz.
Kérdés: Hogyan lehet felülemelkedni az elrejtésen, ha egyáltalán nem érezzük a Teremtőt?
Válasz: Próbálj a Teremtő felé haladni, függetlenül attól, milyen érzéseket ad neked. Ez a legbiztosabb megközelítés.
Rav Dr. Michael Laitman 12/1/24-i napi kabbala leckéjéből, RABASH írásai „És íme, az Úr fölötte állt”
A szív, amely hátramarad
Sajátos fájdalommal jár, amikor valami előrevisz bennünket, miközben belül mindenünk azért könyörög, hogy ott maradhassunk, ahol voltunk.
A vonat halad. Az állomás már kezd eltűnni. Az ablakon túl az ismerős épületek egyre kisebbek lesznek, a sínek elkanyarodnak, és a hely, amelyet otthonunknak neveztünk, a látóhatár mögé vész. A szív mégis a peronon marad. Ott áll, és ragaszkodik minden érvéhez, minden elvárásához, minden ígérethez, amelyről azt hitte, hogy az élet tette neki.
A vonaton vagyunk, de belül nem voltunk hajlandók elindulni.
Ez a spirituális fejlődésünk képe. Egy élő rendszerhez tartozunk, amely egy cél felé halad. A fejlődés ereje folytatja munkáját, akár megértjük, akár tudomást sem veszünk róla. Új vágyakat ébreszt bennünk, új követelményeket készít elő, és afelé visz, hogy egyre nagyobb mértékben vegyünk részt az egész működésében.
A beleegyezésünk elmaradhat e mozgás mögött. Talán azt szeretnénk, hogy az élet megőrizzen egy korábbi rendet, amelyben tudtuk, mire törekedjünk, és hogyan mérjük a sikert. Azt kérjük, hogy a régi örömök régi erejükkel térjenek vissza. Otthon akarjuk érezni magunkat egy olyan állapotban, amelyen a fejlődés már kezd túljuttatni bennünket.
A vonat pedig halad tovább.
A távolság, amelyet szenvedésként érzünk
Képzeljünk el egy utazást A állomástól B állomásig. Már a kocsiban ülünk. Attól, hogy nem vagyunk hajlandók utazni, a kerekek nem állnak meg. Azt azonban meghatározhatja az ellenállásunk, hogyan élünk meg minden egyes kilométert.
Ahogy a vonat közeledik az úti céljához, úgy érezzük, egyre messzebbre szakítanak bennünket attól a helytől, amelyhez a vágyunk még mindig kötődik. Minél nagyobb a távolság, annál hevesebben vágyhatunk vissza. Ami az utazásban előrehaladás, azt mi gyötrelemként éljük meg.
A fájdalmas szakadék a most megkövetelt fejlődés és az abban való részvételre irányuló hajlandóságunk között húzódik. Valami bennünk már megérett egy újabb lépésre, mi mégis továbbra is azt követeljük, hogy az élet az előző állapot vágyaira válaszoljon.
Ezt az eltérést nyomásként, elégedetlenségként vagy olyan sajgásként éljük meg, amelyhez a megszokott magyarázataink elégtelennek tűnnek. Még mindig sok minden a miénk lehet abból, amire egykor vágytunk. A külső körülményeink akár sikeresnek is mutathatnak bennünket. A megszokott örömök azonban már nem csitítják el a bennünk ébredező kérdést.
Mire való mindez? Hová tartok? Hogyan kellene élnem?
Magányos dolog feltenni ezeket a kérdéseket, miközben látszólag mindenki másról beszél. Kimerítő újra meg újra megpróbálni betölteni egy hiányt, amelynek megváltozott a természete. Folyton azt visszük a szívnek, ami régen megvigasztalta, és nem értjük, miért marad mégis éhes.
A vonat továbbhaladt. Annak megértése, hogy mire van szükségünk, még nem haladt vele együtt.
A hosszan tartó ellenállás
Eleinte szinte automatikusan ellenállunk.
Nem akarjuk megvizsgálni a folyamatot. Nem akarjuk hallani, hogy az élethez való viszonyunknak meg kell változnia. Már így is annyit dolgoztunk pusztán azért, hogy boldoguljunk a mindennapokban. Igazán megengedhetnék nekünk, hogy megpihenjünk abban, amit ismerünk.
Így hát elhalasztjuk a kérdést. Megígérjük, hogy majd foglalkozunk vele, ha csendesebb lesz az élet, ha enyhül a nyomás, ha megoldódik valamilyen más nehézség. Továbbra is azt kérjük a mozgásban lévő világtól, hogy adjon nekünk mozdulatlan menedéket.
Az utazás törvényei azonban nem a beleegyezésünktől függnek. A fejlődés iránya megmarad. Továbbra is felébred bennünk az élethez való tudatosabb viszony igénye.
Vonakodásunk miatt a mozgást elsősorban az általa keltett feszültségen keresztül érzékeljük. A következő lépést betolakodásként éljük meg. Ami előrehív bennünket, az látszólag az egyetlen általunk ismert életmódot fenyegeti.
Van valami mélyen emberi ebben a félelemben. Tudjuk, hogyan kérjünk többet abból, amit már értékesnek tartunk. Sokkal nehezebb azt kérni, hogy változzon meg, mit tartunk értékesnek. El tudjuk képzelni, hogy jobb életet kapunk, miközben ugyanazok az emberek maradunk. Nehezen tudjuk elképzelni azt a jót, amely elérhetővé válhatna, ha a saját vágyunk más irányt venne.
Sokáig kapaszkodhatunk abba a reménybe, hogy az úti cél majd eljön hozzánk anélkül, hogy belül is el kellene hagynunk a peront.
Amikor a fájdalom lesz a hajtóerőnk
A megszerzés iránti vágy örömöt és fájdalmat érez. Amikor a megértés nem győzi meg, a növekvő kellemetlenség végül kívánatosabbnak tüntetheti fel a mozdulást, mint azt, hogy megmaradjon olyannak, amilyen.
Eljön egy pont, amikor készek vagyunk megtenni azt, amit korábban elutasítottunk. Időt teremtünk arra, amire állításunk szerint nem volt időnk. Olyan segítséget keresünk, amelyet egykor visszautasítottunk. Korán kelünk, változtatunk a szokásainkon, és olyan helyzetekbe lépünk bele, amelyeket korábban lehetetlennek éreztünk. A szenvedéstől való szabadulás szükséglete biztosítja az addig hiányzó energiát.
Ez a szenvedés útja: a fejlődés halad, ellenállásunk mélyíti a fájdalmas szakadékot, a nyomás pedig végül részvételre kényszerít bennünket.
Azért mozdulunk, mert belül hátramaradni már elviselhetetlenné vált.
A tragédia abban rejlik, mennyi idő telhet el az életünkből, mire eljutunk erre a pontra. Az ember éveken át alkudozhat egy kicsivel kevesebb fájdalomért, boldogságnak nevezheti a rövid megkönnyebbülést, és minden reggel visszatérhet ugyanahhoz a szűkre szabott reményhez: talán a mai napot könnyebb lesz elviselni.
Milyen észrevétlenül szerveződhet egy egész élet az elviselés köré.
Megtanuljuk, hogy milyen keveset várjunk. Egy békés óra váratlan ajándéknak érződik. Egy újabb teher nélküli nap szinte fényűzésnek tűnik. Közben rejtve marad előttünk annak lehetősége, hogy magában az utazásban fedezzünk fel célt és jóságot.
A szív ennél többre képesnek teremtetett. Kérdései túlmutatnak azon a kívánságon, hogy valahogy átvészeljünk még egy napot. Tudni akarja, honnan ered az élet, és mi teheti az élet mozgását olyanná, hogy érdemes legyen örömmel fogadni.
Megtanulni, hová tartunk
Az utazás egy másik módja akkor kezdődik, amikor magát a vonatot próbáljuk megérteni.
Hol vagyunk? Mi visz bennünket? Mi a mozgás célja? Milyen tulajdonságnak kell kifejlődnie bennünk ahhoz, hogy önként vehessünk részt benne?
Az utazás a korrekció felé vezet: annak a szándéknak a megváltoztatása felé, amellyel a vágyainkat használjuk. Kezdetben a személyes haszon zárt mérlegelésén belül élünk. A fejlődés az adakozás felé vonz bennünket, a másokkal és az egészet fenntartó erővel való tudatos kapcsolódás felé. Az úti cél az, amivé a kapcsolatainkban válunk.
Ennek ismerete más értelmet ad a jelennek. A változás követelménye egy teljesebb életmód elsajátítására szóló meghívásként kezdhet megjelenni. Elkezdhetünk felkészülni a következő állapotra, ahelyett hogy megvárnánk, amíg a tőle elválasztó távolság elviselhetetlenné válik.
Ez a Tóra útja, a tudatos korrekció útja. A bennünket fejlesztő fényt szándékosan is kereshetjük. Dolgozhatunk azon, hogy megértsük az irányát, kérhetjük a hatását, és olyan feltételeket teremthetünk, amelyek segítik vágyunkat abban, hogy felé növekedjen.
Még van dolgunk. A beleegyezés nem érkezik meg pusztán attól, hogy hallottunk egy magyarázatot. A megszerzési vágy továbbra is előhozza az ellenvetéseit. Most azonban már van egy irányunk, amely felé az erőfeszítéseinket fordíthatjuk.
Apránként édességet fedezhetünk fel éppen abban a folyamatban, amelyet egykor fenyegetésként éltünk meg. Az utazás kezd értelmet nyerni. A kapcsolódás felé tett lépés már azelőtt értékessé válhat, hogy a fájdalom kényszerítene rá bennünket.
Indokokat adni a szívnek, hogy velünk tartson
Nem parancsolhatjuk meg a szívnek, hogy szeressen egy olyan úti célt, amelyet még nem tud érezni.
Segítségre van szüksége. Újra meg újra kapcsolatba kell kerülnie a cél fontosságával. Olyan szavakra van szüksége, amelyek akkor is elérik, amikor a saját szavai már elfáradtak. Olyan emberekre van szüksége, akiknek a vágya felébresztheti az ő vágyát, és olyan közegre, amelyben elég gyakran idézik fel az élet célját ahhoz, hogy valóságossá váljon.
Ezért nélkülözhetetlen eszköze az előrehaladásnak egy támogató csoport, a korrekció felé irányító könyvek és az útmutatás. Segítenek visszatérni az utazás értelméhez, amikor az önmagunkkal való foglalkozás közvetlen követelményei az egész látóterünket betöltik.
Lehet, hogy reggel még világosan megértünk valamit, estére pedig minden érzésünk elvész iránta. Felmerül egy nehézség, eluralkodik rajtunk az ismerős félelem, és a szív hirtelen ismét a régi peronon áll, azt kérdezve, miért is egyezett bele valaha az indulásba.
Ilyenkor a környezet megőrizhet egy olyan irányt, amelyet egyedül nem tudunk megtartani.
Egy másik ember erőfeszítése emlékeztet bennünket arra, hogy lehetséges erőfeszítést tenni. Gondoskodása segít megérezni a kapcsolódás értékét. A célra irányuló közös figyelem súlyt ad neki bennünk. E hatások révén fokozatosan olyan indokokat gyűjtünk a részvételre, amelyek mélyebbre nyúlnak annál a vágynál, hogy elmeneküljünk a kellemetlenség elől.
Magára az úti célra kezdünk vágyni.
Ez a változás bensőséges és lassú. Megérezhető abban, hogy egy kicsit készségesebben figyelünk, újra korrekciót kérünk, vagy gondoskodóan cselekszünk, miközben a szív még habozik. Mindegyik annak egy módja, hogy egy kicsivel többet vigyünk fel önmagunkból arra a vonatra, amelyen az életünk már amúgy is utazik.
Mindenki a kocsiban van
Ekkor kitágul a kép.
Körülnézünk, és felfedezzük, hogy együtt utazunk. Minden ember ugyanahhoz a rendszerhez tartozik. Az életünk hat egymásra, és a köztünk lévő légkör a szív legbensőbb területeire is behatol.
A bennünket körülvevő értékek hozzájárulnak annak meghatározásához, hogy mit csodálunk, mitől félünk, és mit tartunk erőfeszítésre érdemesnek. Ha a közös légkör a megszerzést és az elkülönülést tekinti az élet egyetlen céljának, ezt az értékítéletet akkor is magunkba szívjuk, amikor azt hisszük, másként döntöttünk.
Olyan társadalom támogatására van szükségünk, amely értéknek tartja a kapcsolódást. Ha segítünk ilyen légkört teremteni, azzal saját előrehaladási hajlandóságunkat is építjük.
Ez a kölcsönös felelősségvállalás. Az a képességem, hogy emlékezzem a célra, összefügg azzal, amit közösen fontossá teszünk. Amit a közös környezetnek adok, az olyan erőként, megértésként és vágyként tér vissza hozzám, amelyet ez a környezet képes felébreszteni.
Még felmerülhet a gondolat: „Mi közöm nekem a többiekhez?” Álmodozhatunk arról, hogy találunk egy saját kis zugot, ahol végre jó lehet a mi életünk.
Csakhogy benne foglaltatunk egymásban. A kocsi nem válhat a béke helyévé egyetlen utas számára, miközben a körülötte zajló közös életet magára hagyják a gyötrelmeivel. Fejlődésünk az egész fejlődéséhez tartozik.
Milyen fájdalmas volna évtizedeken át másoktól elzárt boldogságot keresni, majd rájönni, hogy a szív sohasem válhatott teljessé ebben az elkülönülésben.
Ezt már most elkezdhetjük megtanulni önkéntes részvétellel, azzal, hogy segítünk másoknak megérteni az utazást, és engedjük, hogy az ő szükségleteik is bekerüljenek a törődésünk körébe.
Kezet nyújtani egy másik utasnak
Az embereknek olyan formában kell hallaniuk az élet mozgásáról, amelyet képesek befogadni. Egyesek gondolkodáson és vizsgálódáson keresztül közelítenek hozzá. Mások először az érzéseiken keresztül ismerik fel valaminek az igazságát. Még egyetlen emberen belül is állapotról állapotra változik az egyensúly.
A törődés megköveteli, hogy észrevegyük, hol tart valójában a másik ember.
Egy megrémült utasnak először talán megnyugtatásra van szüksége. Aki értelmet keres, annak világos magyarázat segíthet. Másnak egyszerűen arra az élményre lehet szüksége, hogy meghallgatják, mielőtt az élet céljáról szóló bármilyen szó elérhetné.
Segíteni annyi, mint könnyebben megtehetővé tenni a következő lépést. Megoszthatjuk másokkal a kölcsönös függésünkről szerzett megértésünket, elmagyarázhatjuk a tudatos fejlődés lehetőségét, és olyan tereket teremthetünk, ahol az emberek megalázás vagy nyomás nélkül járhatják körül ezeket a kérdéseket.
Mindannyian a képességeink szerint járulhatunk hozzá. Van, aki könnyen beszél. Van, aki ír. Mások szerveznek, fogadják az érkezőket, vagy kitartó személyes törődést nyújtanak. A közös feladatban helyük van a részvétel e különféle formáinak.
Amikor segítünk egy másik embernek egy kis erőre találni, azt a környezetet erősítjük, amelytől mi magunk is függünk. Az adakozás iránya kezd megjelenni egy hétköznapi cselekedetben. Az úti cél olyasmivé válik, amit közösen gyakorolunk.
Mielőtt a távolság elviselhetetlenné válik
A vonat folytatja útját.
Megvárhatjuk, amíg a régi állomás utáni vágyakozás annyira fájdalmassá válik, hogy pusztán a menekülés kedvéért készek leszünk változni. Vagy már most elkezdhetjük megismerni az irányt a mellettünk utazók segítségével.
Ma tehetünk egy apró előkészületet. Visszatérhetünk egy olyan szöveghez, amely felébreszti a korrekció fontosságát. Csatlakozhatunk a kapcsolódásra irányuló erőfeszítéshez. Erőt kérhetünk ahhoz, hogy a közvetlen mérlegelésünkön túl is törődjünk másokkal. Segíthetünk abban, hogy a közös légkör egy kicsivel több figyelmet fordítson az élet céljára.
Ezek a tettek irányt adnak a szívnek, amely felé fordulhat, amikor feltámad az ellenállás. Lehetővé teszik, hogy a megértés és a vágy fejlődjön, mielőtt a szenvedésnek kellene az egyetlen hajtóerejükké válnia.
Talán még mindig kinézünk az ablakon, és fájdalmat érzünk azért, ami eltűnt. Talán egy részünk továbbra is azt kérdezi, miért nem lehetett elég az ismerős hely. Ez a részünk is a korrekción átmenő vágyhoz tartozik. Türelmesen bevonhatjuk a munkába, azt kérve, hogy megértsük, milyen jóság vár ránk, és hogyan válhatunk képessé arra, hogy adakozáson keresztül fogadjuk be.
A múltba kapaszkodó kéz lassanként elengedhet. Egyre inkább észrevesszük a körülöttünk lévő embereket. Kezdjük meghallani a kérdéseiket, felismerni az egymástól való függésünket, és célt találni abban az erőfeszítésben, hogy együtt haladjunk.
Ugyanaz az utazás más érzést kap. Helye lesz benne a reménynek, a kapcsolódás örömének és a hálának azért, hogy tudatosan részt vehetünk abban, ami kibontakozik.
A vonat halad tovább. És lassan, segítséggel, a szív is elindul vele.
Vélemény, hozzászólás?