„Kezdetben Rabbi Simon kijelentette: »A virágbimbók megjelentek a földön; elérkezett a metszés ideje, és a gerle hangja hallatszik földünkön«” (Rásbi, Zohár mindenkinek, „A virágbimbók”).
Kérdés: Az a benyomásunk támad, hogy a szerző egyértelműen nem akarta, hogy az egyszerű emberek megértsék, mi áll itt. Vagy egyszerűen nincs más mód a Teremtővel való kapcsolat állapotának leírására? Mit érthetünk meg mindebből?
Válasz: A lényeg az, hogy a világunkba alászálló és benne mindent rendező spirituális erőket különböző szinteken különböző nevekkel illetik. Ezek alkotják a körülöttünk lévő világot. Ezért az a kabbalista, aki beszélni kíván erről, elbeszélésében ezen erők különböző szintjeit használja.
Ebből az következik, hogy egyrészt mindez allegorikusan is leírható – például úgy, hogy hajtások bújtak elő a földből, a gerle hangja hallatszik az égen és így tovább -, másrészt pedig a fizikai erők működésével, nem pedig azok ágaival.
Általánosságban sokféleképpen írhatók le a természet működései, hogy az embert közelebb vigyük ahhoz, amit tennie kell, és képességei felismeréséhez.
Kérdés: Ez azt jelenti, hogy a szerző nem szándékosan írt ennyire kódolt módon? Egyszerűen nem volt más választása?
Válasz: Igen. Általában véve meg kell értenünk, hogy a kabbalisták előtt a természet egésze feltárul, és azokat a kifejezéseket és jelöléseket használják, amelyeket bizonyos működések leírásához a legközelebbinek tartanak.”
Forrás: Rav Dr. Michael Laitman, KabTV: „Bevezetés a Zohár könyvébe”, 2024. január 7.
A spirituális valóságot úgy írják le, mint amely túl van az idő, a tér és a fizikai mozgás megszokott kategóriáin. A hétköznapi nyelv minden szava mégis éppen az e kategóriákon belül szerzett tapasztalatokból ered. Olyan dolgokról beszélünk, amelyeket láttunk, hallottunk, megérintettünk, kívántunk, féltünk vagy elképzeltünk. Még az elvont fogalmak is az érzékeken keresztül kapott benyomásokból épülnek fel.
Ez alapvető problémát teremt: hogyan közölhetne az anyagi világból származó nyelv bármi megbízhatót egy nem anyagi valóságról?
A kabbala bölcsessége erre a problémára az úgynevezett „ágak nyelvével” válaszol. Ez a nyelv nem próbál elvont szavakat kitalálni a spirituális világ számára. Ehelyett e világ tárgyainak, cselekvéseinek és kapcsolatainak neveit használja, hogy jelezze azokat a magasabb erőket, amelyekből ezek alászállnak. Az anyagi jelenségeket „ágaknak”, az őket létrehozó és irányító spirituális okokat pedig „gyökereknek” nevezi.
Az ágak nyelve tehát több puszta szimbolikánál. Az ok és okozat, a belső erő és a külső megnyilvánulás, a spirituális gyökér és az anyagi ág közötti megfelelések pontos rendszere.
A hétköznapi nyelv korlátai
Az ember nem közvetlenül találkozik a valósággal. Mindazt, amit tudunk, érzékeink, vágyaink, emlékeink és gondolkodási mintáink dolgozzák fel. Ami külső világnak tűnik, azt a tudatban számtalan belső benyomásból összeálló képként éljük meg.
Ezért a hétköznapi érzékelés „képzeletbelinek” nevezhető – nem azért, mert semmit sem tapasztalunk, hanem azért, mert nem tudunk kilépni saját érzékelési eszközeinkből, hogy a képet tárgyilagosan értékeljük. Önmagunkat és a világot ugyanazon, az élményt létrehozó rendszer belsejéből tapasztaljuk.
A nyelv ezen a korlátozott érzékelésen belül fejlődik ki. Az olyan szavak, mint a „fény”, a „sötétség”, a „távolság”, a „mozgás”, az „édesség” és a „keserűség”, testi vagy érzelmi érzetekből erednek. Még metaforikus használatukban is a hétköznapi tapasztalathoz kötődnek. Beszélünk a „megértés fényéről”, „sötét hangulatról”, „magasztos eszményről” vagy „meleg kapcsolatról”: érzéki minőségeket kölcsönzünk belső állapotok leírására.
A spirituális valóság azonban nem mérhető az öt érzékkel, és a képzelet sem tudja ábrázolni. Következésképpen egyetlen hétköznapi szó sem képes közvetlenül leírni. Egy fantáziából alkotott új szókincs sem oldaná meg a problémát, hiszen maga a képzelet is anyagi benyomásokból épül fel.
Nem költői metaforák gyűjteményére van szükség, hanem megbízható hídra a valóság két szintje között.
Gyökerek és ágak
A kabbalista szemlélet szerint az anyagi világ nem független tartomány. Erők és kapcsolatok hatalmas rendszerének végső kifejeződése. E világ minden jelenségét egy magasabb ok hozza létre. A magasabb okot gyökérnek, az anyagi érzékelésben megjelenő megnyilvánulását pedig ágnak nevezzük.
Az ág külső formájában nem feltétlenül hasonlít a gyökerére. Kapcsolatuk az okságon, nem pedig a látványbeli hasonlóságon alapul. Ahogyan a láthatatlan elektromos áram hőt, fényt, hangot vagy mozgást kelthet anélkül, hogy bármelyikre hasonlítana, úgy egy spirituális erő is létrehozhat olyan anyagi tárgyat vagy eseményt, amely teljesen eltérőnek tűnik a forrásától.
Mivel minden ág egy meghatározott gyökérhez kapcsolódik, az ág neve használható e gyökér jelölésére. Ezért jelenhetnek meg spirituális írásokban olyan szavak, mint „fény”, „víz”, „föld”, „ház”, „ölelés”, „születés”, „utazás”, „fej” és „test”. Elsődlegesen nem fizikai tárgyakra vagy cselekvésekre utalnak. Anyagi jelentésük meghatározott spirituális erők, kapcsolatok és műveletek elnevezéseként szolgál.
Ez az ágak nyelvének alapelve: a neveket ebből a világból vesszük, miközben szándékolt jelentésük a spirituális gyökerekhez tartozik.
Az erők és kapcsolatok nyelve
A spiritualitás nem finomabb tárgyakkal benépesített, rejtett fizikai világegyetem. Minőségek, szándékok, vágyak, erők és kapcsolatok valósága. Központi megkülönböztetése az önmagunk számára való befogadás és a mások felé irányuló adakozás között húzódik.
Ebben az összefüggésben a „fény” nem elektromágneses sugárzást vagy kellemes misztikus érzést jelent. Az adakozás erejét vagy minőségét jelöli: azt az erőt, amely az embert önmaga érdekei fölé emeli, és felébreszti benne a kapcsolódást, a szeretetet és a nagyobb egészben való részvételt.
A spirituális fényhez érzelmileg legközelebb álló megközelítés nem az intellektuális lelkesedés vagy a személyes ihletettség. Hanem az őszinte vágy megszületése arra, hogy túllépjünk önmagunkon és egyesüljünk másokkal. A kapcsolódás felé irányuló mozgásban a valóság mélyebb rendszere kezd feltárulni: részeinek kapcsolatai, a bennük működő erők és az egészet fenntartó adás általános minősége.
Hasonlóképpen az „edény” sem fizikai tartály. Olyan vágyra utal, amely képes befogadni és érzékelni azt, ami belé kerül. A „távolság” a minőségek különbségét írja le, nem térbeli elkülönülést. A „közelség” a szándék hasonlóságát jelenti. A „mozgás” belső állapotváltozást jelöl. A „fent” és a „lent” az ok, a következmény, a fontosság vagy a fokozat különbségeire utal.
Az ágak nyelve így a figyelmet a fizikai képekről az általuk képviselt erőkre és kapcsolatokra irányítja.
Miért kell minden szónak pontosnak lennie?
A hétköznapi beszédben a rokon értelmű szavak gyakran felcserélhetők. Az ágak nyelvében azonban egy kifejezés másikra cserélése tönkreteheti a szándékolt jelentést.
Minden ág a saját gyökerére mutat. Ha két anyagi jelenség hasonlónak tűnik, abból még nem következik, hogy ugyanabból a spirituális okból erednek. A spirituális szövegben használt névnek ezért pontosan meg kell felelnie a leírt gyökérnek.
Ez a pontosság azért nélkülözhetetlen, mert a spirituális valóság összekapcsolt rendszerként jelenik meg. Minden erő hat más erőkre, és minden állapot az okok és következmények meghatározott láncolatán keresztül jön létre. Egyetlen meghatározás apró hibája is számos kapcsolódó fogalom jelentését torzíthatja el.
A nyelv úgy működik, mint a valóságra fektetett többdimenziós térkép. Minden kifejezés egy adott helyet, minőséget, cselekvést és kapcsolatot azonosít egy hatalmas hálózatban. Egyetlen koordináta megváltoztatása az egész térkép értelmezésére kihat.
Ez magyarázza, hogy a spirituális írások miért használnak olykor furcsának, nyersnek vagy a szentség hagyományos elképzeléseivel összeegyeztethetetlennek tűnő kifejezéseket. A terminológia nem finomítható a társadalmi ízléshez igazodva. Ha egy adott ág egy meghatározott gyökér következménye, akkor a nevét akkor is használni kell, ha az kellemetlen anyagi képzettársítást kelt. Elhagyása vagy elegánsabb kifejezéssel való helyettesítése megszakítaná a pontos megfelelést, és az egész rendszerben zavart okozna.
A nehézséget nem a nyelv gondatlansága, hanem szokatlan pontossága okozza.
Egyetlen szókincs számos fokozaton
Az ágak nyelvének sajátos jellemzője, hogy szókincse a spirituális elérés különböző szintjein is változatlan marad. Ugyanaz a kifejezés minden fokozaton használható, miközben jelentésének mélysége annak a fokozatnak megfelelően változik, amelyen megtapasztalják.
A „fény” szó például rokon spirituális jelenségek tág családját jelölheti. Alapvető iránya állandó marad, tényleges intenzitása, formája és a befogadó vágyhoz fűződő viszonya azonban fokozatról fokozatra változik.
Két ember ezért ugyanazt a szót olvashatja, mégis egészen eltérő mélységben értheti. Az egyik hétköznapi képzettársítások révén értelmezi; a másik felismer benne egy finom belső minőséget; egy harmadik pedig közvetlenül érzékeli a spirituális erőt, amelyre a szó mutat. A kifejezés változatlan, de a megértés edénye megváltozott.
Ez teszi a nyelvet szerkezetében egyetemessé, miközben korlátlan mélységet enged. Egyszerre szólhat ahhoz, aki először találkozik spirituális gondolatokkal, és ahhoz, aki érzékeli a leírt valóságokat. Nem az írott szó különbözik, hanem az a belső elérés, amelynek segítségével megfejtik.
A nyelv mint a kapcsolódás eszköze
A hétköznapi nyelvet gyakran az önérdek formálja. Mindenki saját vágyain, feltételezésein és emlékein keresztül hallja a szavakat. Még ha az emberek azonos kifejezéseket használnak is, egészen másra gondolhatnak. Így azok a szavak, amelyek látszólag összekötik őket, mély elkülönülést rejthetnek.
Az ágak nyelve a kommunikáció egy másik fajtája felé mutat. Jelentései az adakozás, a kapcsolódás és a kapcsolatok korrekciója köré rendeződnek. Ahogy az egyének elsajátítják ezeket a minőségeket, megértésük egyre inkább közössé válik. A kifejezéseket elszigetelt önérdek helyett egy közös irány szerint kezdik értelmezni.
Ebben az értelemben a nyelvek összezavarodása nem pusztán a különböző nemzeti nyelvek létezését jelenti. Mélyebb állapot: minden ember egy különálló, egoisztikus világból beszél. A közös spirituális nyelv akkor jelenik meg, amikor a vágy iránya az önmagunkért való befogadásról az adás és a kapcsolódás felé fordul.
A nyelv egysége ezért elválaszthatatlan a szándék egységétől. Az adakozásnak közös iránya van; az egoisztikus befogadás számtalan egyéni számításra töredezik. Minél inkább a kapcsolódás köré rendeződik az érzékelés, annál inkább válik a nyelv a kölcsönös megértés valódi eszközévé.
A valóság belső rendszere
A spirituális világok leírásai úgy tűnhetnek, mintha egymás fölött, alatt, belsejében és kívül elhelyezkedő helyeket ábrázolnának. Ezek a térbeli kifejezések azonban egyetlen érzékelési rendszeren belüli állapotokat írnak le.
A világok, fokozatok, erők és lelkek nem különálló tárgyak, amelyek valahol a világegyetemen túl helyezkednek el. A vágy kollektív szerkezetén belüli kapcsolatokat képviselik. Ahogy az érzékelés fejlődik, az, ami korábban külsőnek tűnt, egy összekapcsolt belső valóság részeként tárul fel.
A „belső” és a „külső” közötti különbség az érzékelés hiányos állapotához tartozik. Amikor a rendszer teljesen korrigálttá válik, részei egyetlen egységes egészbe foglalódnak. A világokat ekkor nem távoli tartományokként, hanem olyan fokozatokként értjük, amelyek által a valóság elrejtőzik vagy feltárul az emberben.
Ez egy újabb ok, amiért szükség van az ágak nyelvére. Amíg a spirituális minőségeket nem érjük el közvetlenül, a fizikai kifejezések ideiglenes keretet adnak a kapcsolatok tanulmányozásához. A tanuló fokozatosan halad az ág ismerős képétől a gyökér belső minősége felé.
A nyelv létrává válik: szavai a hétköznapi érzékelésből indulnak, meghatározásaik azonban az erők, szándékok és kapcsolódás valósága felé irányítják a figyelmet.
Lefordítható-e az ágak nyelve?
Elvileg az ágak nyelve nem korlátozódik egyetlen beszélt nyelvre. Minden emberi nyelv ugyanabban a valóságban fejlődik ki, ezért valamilyen formában mindegyik tükrözi a spirituális gyökerek és az anyagi ágak viszonyát.
A gyakorlatban a fordítás rendkívül nehéz. A nyelvek idővel változnak. A szavak új képzettársításokat vesznek fel, elveszítik korábbi jelentéseiket, és magukba építik a kulturális előfeltevéseket. A fordítás megőrizheti egy kifejezés szótári jelentését, miközben elveszíti pontos spirituális funkcióját.
A kihívás tehát nem egyszerűen a szavak, hanem a meghatározások megőrzése. A sikeres fordításnak fenn kell tartania az ág és gyökere kapcsolatát anélkül, hogy a hétköznapi képzettársítások átvennék a szándékolt jelentés helyét.
Ezért a spirituális szakkifejezéseket gyakran megtartják vagy gondosan meghatározzák, ahelyett hogy szabadon korszerűsítenék őket. A cél nem önmagáért való nyelvi konzervativizmus, hanem egy olyan rendszer megőrzése, amelynek fogalmai egymástól függenek.
Az emberiség fejlődésével új magyarázatokra és értelmezési rétegekre lesz szükség. A gyökerek nem változnak, ahogy a gyökerek és ágak közötti alapvető megfelelés sem. A nyelv hozzáférhetősége fejlődik: az a képesség, hogy ugyanazokat a belső törvényeket a korábbi nemzedékekétől eltérő vágyakhoz és gondolkodásformákhoz is eljuttassuk.
A szavaktól a spirituális elérésig
Az ágak nyelvének tanulmányozása nem egy kód bemagorlásának gyakorlata. Annak ismerete, hogy a „víz” egy bizonyos minőségnek, a „fény” pedig egy másiknak felel meg, önmagában még nem tárja fel a spiritualitást.
A nyelv akkor válik jelentéstelivé, amikor az ember kifejleszti magában az általa leírt minőségeket.
A helyes meghatározások segítenek e minőségek felé irányítani a vágyat, a figyelmet és a szándékot. A szavak ekkor megszűnnek külső címkék lenni, és belső állapotok jelzéseivé válnak.
Eleinte egy spirituális szöveg anyagi képek szokatlan elrendezésének tűnhet. Fokozatosan e képek kapcsolati hálózatot alkotnak. Végül ez a hálózat magában a tapasztalatban is felismerhetővé válik. Az olvasó többé nem fizikai tárgyakat képzel el, hanem erőket, szándékokat, a kapcsolódás fokozatait és a vágy átalakulásait érzékeli.
Az ágak nyelvének tehát kettős funkciója van. Lehetővé teszi a spirituális valóságok pontos rögzítését és közlését, egyúttal az emberi érzékelést az anyagi okozattól a spirituális ok felé vezeti.
A nyelv nem helyettesíti az elérést. Felkészít rá, kíséri, és pontos kifejezési formát ad neki.
A spiritualitás nyelve
Az ágak nyelve végső soron a kapcsolódás nyelve. Leírja, hogyan tartoznak a látszólag különálló részek egyetlen rendszerhez, hogyan keletkeznek a külső formák belső erőkből, és hogyan rendezhető át a valóság töredezett érzékelése az adakozás minősége köré.
Szavai az érzékek világából származnak, irányuk azonban túlmutat az érzéki tapasztalaton. Képei anyagiak, jelentései viszont vágyakra és szándékokra vonatkoznak. Terminológiája szimbolikusnak tűnhet, alapja mégis oksági és pontos.
E nyelv helyes megközelítése azt jelenti, hogy megtanulunk a látható ágon keresztül a láthatatlan gyökérre tekinteni. A „fény” adakozássá válik; a „mozgás” belső átalakulássá; a „távolság” minőségbeli különbséggé; a „közelség” hasonlósággá és szeretetté. Maga a világ is olyan szókincsként kezd megjelenni, amelyen keresztül mélyebb erők szólalnak meg.
E nyelv célja nem az, hogy költői képekkel díszítse a spiritualitást. Hanem az, hogy az érzékelést az okozatoktól az okokhoz, az elkülönüléstől a kölcsönös függéshez, az egyéni értelmezéstől pedig a közös valósághoz vezesse.
Ebben az értelemben a spiritualitás valódi nyelve nem pusztán szavakból áll. A teremtés minden része közötti korrigált kapcsolat fejezi ki: olyan nyelv ez, amelyben a megértés és a kapcsolódás eggyé válik.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás