„Inkább a barátja az, aki az értelem feletti hit által fel tudja emelni a lelkét. Ez azt jelenti, hogy a barátja kiemeli őt a jelenlegi állapotából, és élettel teli állapotba emeli. Ekkor az ember újra erőt, életerőt, bizalmat és bőséget nyer, és úgy indul el, mintha a célja már közel lenne hozzá” (Rabash: „Mindenki segítette barátját”).
Úgy kell vezetnünk egymást, hogy mindenki felemelkedettnek érezze magát, és a kölcsönös kapcsolatunkból meríthesse a célhoz szükséges erőt, bizalmat és helyes hozzáállást.
Érezni kezdem, hogy a barátaim gondoskodnak rólam, és ez nagyon érdekes érzéseket ébreszt bennem. Egyfelől örömmel tölt el, másfelől nyugtalanná tesz és kötelez.
Amikor érzem a barátaimnak ezt a viszonyulását, többé nem tudok csak magammal törődni. De hogyan tehetném meg én is ugyanezt értük? Itt kezdődik a kölcsönös cselekvés: amikor mindenki kezességet akar vállalni a többiekért, segíteni akarja őket, és velük akar lenni.
Ha így építjük fel a kapcsolatainkat, hamarosan létrejön közöttünk egy spirituális kli, egy edény, és a Teremtő elkezdi feltárni magát benne. Hiszen már egy kis csoportban is elegendő mindenkit mindenkibe foglalni — akár egy tízesben, sőt tíznél kevesebb ember között is — ahhoz, hogy a Teremtő feltáruljon.
Most ez a feladat áll előttünk. Az egységnek, a kölcsönös kezességnek, az egymásba hatolásnak és egymás kiegészítésének el kell vezetnie oda, hogy a tíz szfira tízszeresen, újra és újra egymásba foglalódjon. Ennek eredményeként létrejön a „Teremtő által megáldott mező”, az Isteni Jelenlét. Ebben a mezőben tárul fel a Teremtő.”
Forrás: Rav Dr. Michael Laitman, „Rising Above Ourselves” nemzetközi kongresszus, 2022. január 9., „Munka a kölcsönös felelősségben”, 6. lecke
A spirituális út egy olyan vágyakozással kezdődik, amely még nem tudja megnevezni, mit akar.
Felébred egy pont a szívben, és azt suttogja, hogy a hétköznapi élet nem elég. Hiányt érez, de nem tudja meghatározni, mi hiányzik. Nem ismeri a formaazonosság jelentését, az adás örömét vagy a Teremtő nagyságát. Csak azt tudja, hogy valahol a jelenleg ismert életen túl többnek kell lennie.
De hogyan kereshetné az ember azt, amit nem lehet látni, ízlelni, megérinteni vagy elképzelni? Hogyan vágyhat a szív egy olyan célra, amely minden természetes érzék előtt rejtve marad?
Egyedül nem képes rá.
Az egyén elhozhatja a vágyakozás pontját, de a csoportnak kell irányt adnia ennek a pontnak.
A barátoknak ezt kell mondaniuk neki: „Ez hiányzik neked. Ennek a keresésére ébredt fel a szíved. A benned lévő üresség a Teremtővel való kapcsolatra vágyik.”
E befolyás nélkül a szívben lévő pontot más vágyak százai veszik körül, és mindegyik egyre hangosabban kiált. Pénz, kényelem, tudás, megbecsülés, hatalom, élvezet, biztonság és elismerés — mind sürgetőnek és kézzelfoghatónak mutatkozik. Láthatók és elképzelhetők. A Teremtő nem.
A kör 360 fokból áll, de csak egyetlen irány vezet a célhoz. Ha ezt az egy irányt nem tesszük fontossá, az ember a másik 359 bármelyike felé fordulhat.
A csoport azért létezik, hogy megtartsa ezt az irányt.
Irányt találni, mielőtt elindulnánk
Egy pilóta nem indulhat útnak, amíg meg nem határozta, merre van észak. A tájékozódás nélküli mozgás nem haladás; gyorsan viheti a repülőgépet a rossz irányba. Spirituálisan ugyanez igaz. A tevékenység, a tanulás, az érzelem, az áldozat és a lelkesedés nem elegendő. Először a célt kell szilárdan rögzíteni az ember tudatában.
A cél nagysága a spirituális észak.
A Teremtő nagysága nem csupán egy felemelő téma a sok közül. Ez ad irányt és értelmet minden cselekedetnek. Amíg ez nem alapozódik meg, nem indulhat valódi mozgás Felé. Miután viszont megszilárdul, a munka minden formája — az emelkedések és zuhanások, az adás és a befogadás, a megszorítás, az ima és a kapcsolat — ugyanannak az irányultságnak a különböző kifejeződésévé válik.
Ezért kezdődik és végződik a munka a Teremtő fontosságával.
A körülmények változnak, a vágyak mélyülnek, a belső állapotok pedig összetettebbé válnak, de az alapvető szükséglet ugyanaz marad: fontosabbá tenni a Teremtőt annál, amit a jelen pillanatban érzünk.
Ezt a fontosságot senki sem képes megbízhatóan létrehozni önmagában. Nem mi vagyunk a vágyaink urai. Nem parancsolhatjuk egyszerűen a szívnek, hogy törődjön azzal, amit nem érzékel. Egymásra azonban hatni tudunk.
Én közvetlenül nem tudom naggyá tenni a Teremtőt a saját szememben. A tiédben viszont naggyá tehetem. Te pedig ugyanezt megteheted értem.
Ez a csoport spirituális szövetsége.
Azt adni, amivel még nem rendelkezünk
Természetesen felmerül egy fájdalmas kérdés: hogyan adhatok a barátoknak olyan fontosságot, amelyet én magam nem érzek őszintén?
A válasz a játék spirituális erejében rejlik.
Nem várunk arra, hogy a szív előbb lelkesedni kezdjen, és csak azután cselekszünk. A jelenlegi érzésünk fölött cselekszünk. Úgy beszélünk, viselkedünk és viszonyulunk egymáshoz, mintha a Teremtővel való kapcsolat már most életünk legsürgetőbb valósága volna.
Ez nem közönséges megtévesztés. Mindenki érti, hogy a természetes vágy még nem rendelkezik ezzel a nagysággal. A mesterséges cselekvést tudatosan hajtjuk végre, mert nincs más mód a hiányzó vágy felépítésére.
Egy színész egy időre elfeledkezhet önmagáról egy szerepben. Egy társadalom pusztán azzal képes fontossá tenni értékeket, hogy fontosként kezeli őket. A reklám, a kultúra és a közvélemény folyton ezt az erőt példázza. Tárgyak és emberek azért válnak fontossá a szemünkben, mert mások értékelik őket. Még ha személyesen ellenállunk is ennek az értékelésnek, nem maradhatunk teljesen érintetlenek tőle.
Ha a hétköznapi társadalom képes vágyat ébreszteni bennünk olyan dolgok iránt, amelyeket korábban soha nem akartunk, akkor egy spirituális társadalom is képes felébreszteni bennünk a Teremtő iránti vágyat.
Lehet, hogy nem érzek lelkesedést, mégis lelkesedéssel fordulhatok feléd. A figyelmemmel, komolyságommal, melegségemmel és erőfeszítésemmel megmutathatom, hogy a cél fontos. Talán tudod, hogy legbelül küzdök, a benyomás mégis beléd hatol. Amikor te ugyanezt teszed értem, a „játékod” valóságként tér vissza hozzám. Ami egyikünkben sem születhetett volna meg külön-külön, az megszületik közöttünk.
Olyan „valótlanságot” adunk egymásnak, amely a közös edényben igazsággá válik.
Több mint szavak
A Teremtő nagyságát nem lehet jelmondatok ismételgetésével átadni, amíg a szavak minden ízüket elveszítik. A teljes kapcsolatunkon keresztül kell közvetítenünk.
A barátoknak érezniük kell, hogy minden kérés, gondoskodó tett, üzenet, összejövetel és közös erőfeszítés egyetlen vágyból fakad: hogy a Teremtő fontossá váljon közöttünk.
Ez néha szavakkal is kifejezhető. Máskor egy pillantáson, egy példán, a pontosságon, a felkészülésen, a felelősségvállaláson vagy azon keresztül adódik át, hogy nem engedjük eltűnni a közös irányt. Olyan ez, mintha egy belső légkört terítenénk a barátokra — a törődés láthatatlan mezejét, amelyben érzik, hogy a cél él.
Ez a hatás sokkal erősebb, mint gondolnánk. Mindenki folyamatosan valamilyen hozzáállást közvetít a csoport felé. A hallgatás is közvetít valamit. A közöny közönyre tanít. Az anyagi sikerek miatti izgatottság azt tanítja a csoportnak, hogy mi érdemel lelkesedést.
A cinizmus lehűti a közös szívet. A hanyagság mindenki számára meghosszabbítja az utat.
Ezért semmit sem tenni nem semleges állapot.
Minden ember folyamatosan arra tanítja a környezetét, hogy mi fontos. Az egyetlen kérdés az, milyen fontosságot ad át neki.
A felelősség óriási, de egyben gyönyörű is. Egyetlen ember sok szívet felébreszthet. Egy barát felemelkedése átsegíthet egy másikat a zuhanáson. Egyetlen ember emlékezete a közös irányról megvédheti az egész csoportot egy olyan pillanatban, amikor mindenki más elfelejtette azt.
Így sűrűsödik össze a spirituális idő. A hanyagság elnyújtja az utat, a kölcsönös ébresztés viszont a szétszórt éveket a haladás sűrített pillanataiba gyűjti.
Mire való a csoport
Egy spirituális csoport nem épülhet elsősorban kényelmes társasági klubként. Jelen lehet benne a melegség, a barátság, a közös étkezés, az ünneplés és az együttlét, de ezek egyike sem lehet a központi ígérete.
A csoportnak azt az egyetlen dolgot kell nyújtania, amely sehol máshol nem szerezhető meg: a spirituális cél fontosságát.
A légkörét úgy kell alakítani, hogy az ember azért érezze otthon magát benne, mert a szíve a Teremtő felé irányul. A környezet olyan, mint egy meghatározott testtartáshoz formált szék: akkor válik igazán kényelmessé, amikor az ember feje a közös cél felé fordul.
Ez nem szünteti meg az egyéni állapotokat. Az egyik barát örömteli lehet, miközben a másik kimerült. Az egyik közel érezheti magát a Teremtőhöz, miközben a másik belsőleg egyáltalán nem képes megmozdulni. Nem kell ugyanazt érezniük. Az irányuknak kell közösnek lennie.
Az együttlét nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanúgy érez. Azt jelenti, hogy minden egyéni állapot egyetlen célt szolgál.
A csoportnak azt is éreztetnie kell mindenkivel, mennyire nélkülözhetetlenek a barátok. A csoport nélkül az egyén nem képes fenntartani annak a fontosságát, ami rejtve marad. A csoport iránti szükséglet akkor növekszik, amikor világossá válik, hogy nem kínál helyettesítő célt — csak erőt ad a Teremtő eléréséhez.
A kölcsönös tekintély elfogadása
A jó szándékok könnyen feledésbe merülnek. Egy megindító beszélgetés néhány percen belül eltűnhet a szívből. Ezért a csoportnak szüksége lehet gyakorlati vállalásokra, amelyek megőrzik a közös irányt akkor is, amikor az egyéni vágy cserben hagy.
A barátok elfogadhatják a közösség tekintélyét, emlékeztetőket állíthatnak fel, felváltva vállalhatják a csoport felébresztésének felelősségét, és egyszerű kereteket hozhatnak létre, amelyek mindenkit részvételre késztetnek. Ma az egyik ember viselheti a felelősséget, holnap a másik, bár valójában mindennap mindenki felelős.
Ezeknek a vállalásoknak nem az a céljuk, hogy ellenőrizzék az érzelmeket. Semmilyen törvény nem kényszerítheti a szívet arra, hogy a Teremtőre vágyjon. A cselekvést szabályozzák: azt, amit egymásnak mutatunk, azt a légkört, amelyet felépítünk, és azt a fontosságot, amelyet személyes állapotunktól függetlenül közvetítünk.
Ez az elfogadás annak egyik formája, hogy magunkra vesszük a mennyek királyságának igáját. Senki sem vár addig, amíg ez természetes vágyává válik. A csoport megállapodik abban, hogy együtt halad, a közös mozgás pedig átviszi az egyént azokon a pillanatokon, amikor nem akar továbbmenni.
Az érzelmi szélsőségekben — amikor az ember féktelen elragadtatásba emelkedik vagy kétségbeesésbe zuhan — az értelem eltűnhet. Az érzés mindenné válik. Ilyenkor a közösség kölcsönadja az embernek az értelmét. A csoport emlékszik, amikor az egyén képtelen emlékezni. Arányérzéket, irányt és stabilitást ad, amíg helyre nem állhat az értelem és a szív kapcsolata.
Meglátni a nagyságot a barátokban
Ahhoz, hogy átadhassuk a Teremtő nagyságát, minden barátnak úgy kell megjelennie a többiek előtt, mintha kapcsolatban lenne Vele, magabiztos volna és teljesen a célnak szentelné magát. Ez nem a személyes elérés állítása, hanem szolgálat.
Amikor mindenki elfogadja ezt a szerepet, a csoport megváltozik. A gyenge és összezavarodott egyének helyett mindenki nagy lelkekként kezdi látni a többieket — mintha már a korrekció végének közelében állnának.
Eleinte ezt a látásmódot is mesterségesen építjük fel. Mégis ez teremti meg a valódi haladáshoz szükséges környezetet. Ha kicsinek látom a barátokat, csekély lesz rám gyakorolt hatásuk. Ha naggyá teszem őket a szememben, rajtuk keresztül befogadhatom a Teremtő nagyságát.
Kezdetben még az egó is felhasználható ebben a munkában. A büszkeség, a becsvágy, a versengés és a meggyőzés vágya energiát adhat mások felébresztéséhez. Ezek az indítékok még nem tiszták, de a közös cél szolgálatába állíthatók.
A korrekció a kölcsönösségen keresztül érkezik: én hatok a barátokra, ők pedig elkerülhetetlenül hatnak rám. Senki sem nagyobb a környezet kollektív erejénél.
Ahogy új egoista vastagság jelenik meg, a munkának is fokozódnia kell. A tegnapi fontosság nem uralhatja a mai, nagyobb vágyat. A csoportnak folyamatosan meg kell újítania és növelnie kell a Teremtő nagyságáról szóló közös kijelentését.
Amikor a játék kiáltássá válik
A játék nem hoz azonnal tartós lelkesedést. Előfordulhat, hogy csalódáson, ellenálláson, zavarodottságon, fáradtságon vagy akár a csoporttal szembeni neheztelésen vezet keresztül. Az ember újra és újra végrehajthatja a cselekedeteket, mégis úgy érezheti, hogy semmi valódi nem történik.
Az ismétlés azonban valami mélyebbet készít elő.
Miközben az ember újra meg újra megpróbálja felébreszteni azt a nagyságot, amelyet valójában nem képes létrehozni, fokozatosan felfedezi teljes függőségét. A mesterséges hiány valódivá kezd érni benne. Végül már nem pusztán spirituális ösztönzésként vágyik a Teremtő nagyságára. Úgy érzi, hogy ha nem ismeri fel az Ő nagyságát, nem tud élni.
Ekkor a játék kiáltássá válik.
Az ember a Teremtőhöz fordul, és ezt kéri: „Adj erőt, hogy felismerjelek. Adj nekem olyan szívet, amely képes megbecsülni Téged. Add meg a képességet, hogy Feléd irányuljak és adni tudjak.”
Így születik meg a valódi spirituális kérés. A csoport nem gyártotta le a feltárulást; előkészítette hozzá a hiányt. A barátok mesterséges erőfeszítések ezrein keresztül együtt „főzték meg” az imát, amíg a szükséglet valódivá nem vált.
Ami kölcsönös szerepjátékként kezdődött, az a valódi feltárulás edényévé válik.
Az ajándék, amellyel tartozunk egymásnak
A legnagyobb ajándék, amelyet egy barátnak adhatunk, nem a vigasz, a tanács, a tudás vagy a csodálat. Hanem az átélt bizonyosság, hogy semmi sem nagyobb a Teremtővel való kapcsolatnál.
Ezt a bizonyosságot akkor is átadjuk, amikor még nem rendelkezünk vele. Megőrizzük egymás számára. Amikor én elesem, te tartod nekem az északi irányt. Amikor te felejtesz, én emlékszem helyetted. Amikor egyikünk sem érzi a célt, együtt játsszuk el a nagyságát, amíg valódi vágyakozás nem születik közöttünk.
Ezért a csoport nem csupán az ugyanazt az egyéni törekvést követő emberek gyülekezete. A csoport az a hely, ahol maga a törekvés létrejön.
Egyedül csak egy néma pontom van, amely azt kérdezi, mi hiányzik.
A barátokon keresztül ez a pont meghallja a választ.
Az én erőfeszítésemen keresztül az ő pontjaik is meghallják.
Amikor pedig minden szív elmondja minden más szívnek, hogy a Teremtő mindennél többet ér — hogy a Vele való kapcsolat az az egyetlen irány, amelyért az élet adatott —, a rejtett cél súlyt, melegséget és jelenlétet kezd kapni.
Lehet, hogy még messze vagyunk az Ő valódi nagyságának érzékelésétől. De azzal, hogy egymás számára hordozzuk, felépítjük azt az edényt, amelyben végül feltárulhat.
Ez a kölcsönös felelősségünk.
Ez a közös munkánk.
És talán ez a barátság legmélyebb jelentése: a másik ember elé tartani azt a nagyságot, amelyet ő még nem lát, amíg az nem válik fénnyé, amely által mindketten élünk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás