A spirituális laboratórium

„….. És mivel gyökereinkben nincs befogadás, mivel a Teremtő semmiben sem hiányos és semmihez sincs szüksége, hogy kielégítse vágyait, az ember kellemetlenséget érez, amikor befogadónak kell lennie. Ezért szégyelli minden ember a szégyen kenyerét enni.

Hogy ezt kijavítsák, meg kellett teremteni a világot. Olam [világ] azt jelenti, hogy He’elem [elrejtés], így az örömöt és az élvezetet el kell rejteni. Miért van ez így? A válasz: félelem miatt. Más szavakkal, azért, hogy az ember féljen használni a fogadás edényeit, az úgynevezett „önszeretetet”. Ez azt jelenti, hogy az embernek meg kell akadályoznia magát abban, hogy örömöket fogadjon, mert vágyik rájuk, és meg kell lennie az ereje ahhoz, hogy legyőzze a vágyat, a vágyának tárgyát.

Ehelyett az embernek olyan örömöket kell fogadnia, amelyek elégedettséget okoznak a Teremtőnek. Ez azt jelenti, hogy a teremtmény a Teremtőnek akar adni, és félni fog a Teremtőtől, attól, hogy magának fogadjon, mivel az öröm befogadása – amikor az ember a saját javára fogad – eltávolítja őt a Teremtőhöz való ragaszkodástól…

…És ezért gyűlünk itt össze – hogy létrehozzunk egy olyan társadalmat, ahol mindannyian a Teremtőnek való adakozás szellemét követjük. És hogy elérjük a Teremtőnek való adakozást, az embernek való adakozással kell kezdenünk, amit „mások szeretetének” nevezünk.

És mások szeretete csak az önmagunk visszavonásával lehetséges. Így egyrészt minden embernek alázatosnak kell lennie, másrészt büszkének arra, hogy a Teremtő lehetőséget adott nekünk arra, hogy egy olyan társadalomban éljünk, ahol mindannyiunknak egyetlen célja van: hogy a Shechina [Isteni jelenlét] közöttünk legyen…”

Rabash, A társadalom célja – 1

A rejtőzködésben rejlő cél

A Teremtőnek nincs szüksége semmire. Ő nem kap, csak ad. És mivel gyökereink benne vannak, valami bennünk visszariad attól, hogy pusztán fogadó legyünk. Ez a visszariadás nem erkölcsi finomság – hanem egzisztenciális szégyen. A „szégyen kenyere” az a csendes fájdalom, hogy érzem, hogy az életem abból táplálkozik, amit elveszek, nem abból, amit adok.

Hogy ezt a szégyent gyógyítsa, a valóságot elrejtésként kellett felépíteni. Olam – egy világ, ahol az öröm el van rejtve, ahol a vágyak csalódást okoznak, ahol a beteljesülés késik vagy torzul. Ez a rejtőzködés nem büntetés, hanem irgalom. Megteremti a félelem feltételeit – nem a veszteségtől való félelmet, hanem attól, hogy az életet csak magamnak használom. A félelmet attól, hogy az önszeretet börtönében rekedek.

Itt a félelem a szabadság őrzőjévé válik. Megtanulok megállni, mielőtt elfogadok valamit, és nem azt kérdezem, mit akarok? hanem kinek szól ez az öröm? Ebben a szünetben valami új születik: a szándék. És a szándék az első repedés az ego falán.

Emberré válni a természet felett

Emberi célunk nem az ego tökéletesítése, hanem annak túllépése. Hogy mások iránt olyanok legyünk, mint a Teremtő. Nem szavakban, nem csak etikában, hanem belső formában – szándékban. Az Ő adakozó tulajdonságával való hasonlóságunk révén elkezdjük összeállítani a Teremtő élő képét közöttünk. Csak ott lehet Őt elismerni, mint a valóságot irányító egyetlen, jóságos erőt.

Ez a feladat radikálisan természetellenes. Olyan korrekciót igényel, amelyet egyetlen ösztön sem támogat. Minden bennünk az önfenntartásra, az önigazolásra, az önérdekre van beállítva. És mégis azt kérik tőlünk, hogy a ellenkezőjét szerezzük meg: feltétel nélküli szeretetet, önzetlen törődést, számítás nélküli adakozást. Ezért érezzük a spirituális munkát „természetfelettinek”. Ez nem a jelenlegi énünk fejlesztése, hanem újjászületés azzá, amik nem vagyunk.

A spirituális laboratórium

Egy ilyen átalakulás nem történhet elszigetelten. Ehhez helyre, struktúrára, élő rendszerre – laboratóriumra – van szükség. Nem elméleti, hanem gyakorlati, igényes, intim környezetre, ahol a belső erők naponta próbára kerülnek.

A csoport spirituális anyaméhévé válik. Benne egy új lény fejlődik: egy igazán emberi változatom, amely képes másokért élni. Itt nem ötletekkel, hanem szándékokkal kísérletezünk. Minden interakció kísérletté válik:

Képes vagyok-e semmissé tenni magamat?

Képes vagyok-e növelni a cél fontosságát a barátom számára?

Képes vagyok-e erőt kapni csak azért, hogy továbbadjam?

Ez a méh nem puha. Az ego minden erejével ellenáll, mert a Teremtőhöz való hasonlóság az egó uralmától való felszabadulást jelenti. Az egó számára ez nem más, mint halálos ítélet. Gúnyolódni fog, eltereli a figyelmet, racionalizál, felkelteti a büszkeséget és elválasztást szít. Ezért a cél fontosságát folyamatosan növelni kell – mindenki mindenkiért, és mindenki mindenkiért.

A csoport mint erősítő

Egyedül tehetetlen vagyok a természetemmel szemben. Együtt spirituális erősítővé válunk. Minden barát felnagyítja a célt a többiek számára. Minden pillanatnyi bátorítás, ima és törődés erősíti azt a mezőt, amely magunk felett tart minket.

Itt rejlik egy paradoxon:

Egyszerre kell lennem az embrió és a méh.

Fel kell adnom magam, és ugyanakkor aktívan támogatnom, táplálnom és védenem kell a többieket.

Hordoznak, és én is hordozok.

Életet kapok, és életet adok.

Ebben a kölcsönös befogadásban valami példátlan történik: az ego nem pusztul el, hanem felülkerekedik rajta. Ellenállása üzemanyaggá válik. Nyomása alakítja az új formát, ahogy a fájások alakítják a születést.

Az átadás mint a szabadság útja

A spiritualitás fejlődését nem a misztikus élmények, hanem az átadás méri. Fokozatos, fájdalmas, örömteli átadás – a barátoknak, a csoportnak, a Teremtő tervének, amely csak a kapcsolaton keresztül valósul meg.

Minél inkább elszakad az életem az eredeti önmagamtól, annál értelmesebbé válik. Csak egy kritérium alapján kezdem igazolni a létezésemet: Mennyit tudok másoknak szolgálni, hogy közelebb kerülhessenek a Teremtőhöz? És pontosan arányosan ezzel az önzetlen szolgálattal, a Teremtő megengedi, hogy közelebb kerüljek Hozzá.

Miért? Mert csak akkor lehetek az, aminek a teremtésnek szüksége van rám: egy átlátszó csatorna. Egy tiszta átmenet. Egy jóságos vezeték, amelyen keresztül az Ő szeretete áramolhat a valóságba.

Ez a spirituális laboratórium.

Ez az a hely, ahol a szégyen meggyógyul, a félelem megszentelődik, az ego túllép, és az emberiség újjászületik – közöttünk.