„Kérdés: A Teremtő élvezeteken keresztül irányít engem, vagy úgy, hogy egy új vágyat helyez belém, mint egy új alkatrészt egy gépbe, és azt kezdi el megmunkálni?
Válasz: A második az igaz. Minden alkalommal, amikor a Teremtő egy új vágyat helyez beléd, Ő az, Aki azt megmunkálja.
Neked azonban részt kell venned ebben a folyamatban, és a Teremtő partnerévé kell válnod. Akkor fedezed fel, hogyan dolgoztok együtt Vele teljes összhangban. Ez a leghelyesebb spirituális állapot.”
Rav Dr. Michael Laitman, orosz nyelvű Kabbala-lecke, 2019. február 10.
Van egy csendes félreértés, amely szinte minden spirituális keresőt végigkísér.
Azt hisszük, hogy utunk célja az, hogy jobb emberekké váljunk.
Kedvesebbé.
Türelmesebbé.
Szeretetteljesebbé.
Spirituálisabbá.
És talán mindez valóban gyönyörű gyümölcse az útnak.
De nem ez az úticél.
A cél végtelenül nagyobb.
Képzeljünk el egy kisgyermeket, aki az édesapja mellett áll, miközben együtt építenek valamit.
Eleinte a gyermek szinte semmire sem képes.
Túl kicsik a kezei.
Ügyetlenek a mozdulatai.
Minden szög elgörbül.
Minden deszka ferdére kerül.
Az apa néhány perc alatt egyedül is befejezhetné az egész munkát.
Ehelyett… lelassít.
Elmagyarázza.
Megmutatja.
Hagyja, hogy a gyermek hibázzon.
Vár.
Nem azért, mert szüksége lenne segítségre.
Hanem mert valami sokkal nagyobbra vágyik, mint egy elkészült asztalra.
Egy olyan fiúra vágyik, aki megérti.
Egy fiúra, aki egy napon ott állhat mellette… nem csupán figyelve… hanem együtt alkotva vele.
Talán ezért nem tesz a Teremtő egyetlen pillanat alatt tökéletessé bennünket.
Ha a kijavítás önmagában lenne a cél… minden már jóval születésünk előtt befejeződhetett volna.
Ehelyett… az élet ezernyi megtört pillanaton keresztül bontakozik ki.
Ezernyi kérdésen.
Ezernyi kijavításon.
Nem azért, mert a Teremtő lassú.
Hanem mert a szeretetet nem lehet siettetni.
A partnerség nem születhet meg egyetlen pillanat alatt.
Minden nehézség ugyanazt a meghívást rejti magában.
Nem csupán ezt:
„Hogyan lehet ezt kijavítani?”
Hanem ezt:
„Hogyan válaszolna erre a Szeretet?”
„Hogyan látná ezt a Teremtő?”
„Mit szeretne Ő bevinni ebbe a pillanatba?”
Lassan… egyre lassabban… a kérdéseink megváltoznak.
Eleinte… azért imádkozunk, hogy megszabaduljunk a szenvedéstől.
Később… azért, hogy megértsük azt.
Végül… egészen mást kezdünk kérdezni.
„Hogyan válhatok hasonlóvá Ahhoz, Aki ezt küldte?”
Ezzel a kérdéssel minden megváltozik.
Mert többé már nem maga a probléma áll a középpontban.
Hanem a Teremtő.
Minden megtört helyzet tanítássá válik.
Minden csalódás tanítóvá válik.
Minden zuhanás csendesen arra hív, hogy önmagunk fölé emelkedjünk… nem azért, hogy erősebbé váljunk… hanem hogy felfedezzük a Teremtő szívének egy újabb apró részét.
Minden egyes kijavítás nemcsak azt tanítja meg, mi a helyes… hanem azt is, hogyan viszonyul a Teremtő a valósághoz.
Lassan… egyre inkább felismerjük az Ő látásmódját.
Az Ő szeretetét.
Az Ő adakozását.
Az Ő türelmét.
Az Ő kijavításának módját.
És anélkül, hogy észrevennénk… az Ő gondolatai lassan a mieinkké válnak.
Talán ez a legnagyobb csoda.
A Teremtő nem azt kéri tőlünk, hogy utánozzuk Őt.
Az utánzás külsődleges.
Egy gyermek utánozhatja az apját anélkül, hogy valóban megértené őt.
A Teremtő ennél végtelenül mélyebbre vágyik.
Megértésre.
Részvételre.
Közös szándékra.
Közös szívre.
És egy napon valami rendkívüli kezd történni.
Még mielőtt bármilyen cselekedet megszületne… mielőtt bármilyen kijavítás megjelenne…
mielőtt bármi külsőleg megváltozna… egy új vágy csendesen felébred bennünk.
Nem ez: „Mit akarok én?”
Hanem ez: „Mit akar a Teremtő?”
Nem azért, mert valaki ezt parancsolta.
Hanem mert az Ő vágya fokozatosan drágábbá vált számunkra, mint a sajátunk.
Ez az igazi közelség.
Nem az, hogy mellette állunk.
Nem az, hogy beszélünk Róla.
Nem az, hogy hiszünk Benne.
Hanem az, hogy ugyanazt akarjuk, amit Ő akar.
Amikor két szív ugyanarra a jóra vágyik… akkor már együtt vannak.
Ez a tapadás (Dvekut) titka.
Nem valamilyen mindent elsöprő misztikus élmény.
Nem az, hogy elveszítjük önmagunkat valamilyen végtelen Fényben.
Nem az, hogy megszűnünk létezni.
Éppen ellenkezőleg.
Életünkben először… az ember teljesen önmagává válik.
Nem azért, mert saját akarata eltűnt.
Hanem mert szabadon ugyanazt az irányt választotta, mint a Teremtő akarata.
Két akarat.
Egy szándék.
Két szív.
Egy szeretet.
Talán ezért olyan hosszú a spirituális út.
Azt hisszük, azt tanuljuk, hogyan javítsuk ki önmagunkat.
Valójában… lassan azt tanuljuk meg… hogyan szeret a Teremtő.
És egy napon… anélkül, hogy tudnánk, mikor történt… valami megdöbbentőt fedezünk fel.
Többé nem azt kérjük Tőle, hogy oldjon meg minden problémát helyettünk.
Hanem azt kérjük, hogy mellette állhassunk… miközben Ő végzi a munkát.
Ez az a pillanat, amikor a kapcsolat örökre megváltozik.
Mert a Teremtő soha nem szolgákat akart teremteni.
Mindig társakat akart.
És talán ez a teremtés legmélyebb titka.
A Végtelen nem azért teremtette az embert, hogy valaki egyszerűen befogadja az Ő Fényét.
Az embert azért teremtette… hogy egy napon… valaki Rajta kívül is… megértse az Ő szívét.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás