„….. Az alázat azt jelenti, hogy minden módon – akár cselekedetben, akár értelemben – az ember semmissé teszi magát a másik előtt. Ez azt jelenti, hogy még a saját véleményét is meg kell semmisítenie a barátja véleménye előtt.
Van belső, és van külső. Ezeket nevezik „feltártnak” és „elrejtettnek”, valamint „cselekedetnek” és „gondolatnak”. Ami mindenki számára látható, az a cselekedethez tartozik, míg a gondolat nem látható; ezért a gondolatot belsőnek tekintjük, vagyis az ember belsejében létezik. A cselekedetet külsőnek nevezzük, amelyen belül ott rejlik a belső gondolat.
Ezért amikor az embernek meg kell semmisítenie magát a barátja előtt, az csak akkor tekinthető valódi önmegszüntetésnek, ha ez két módon történik: gondolatban és cselekedetben.
Nem elegendő csupán a cselekedet; a saját véleményét is meg kell semmisítenie, és azt kell mondania, hogy a barátja véleménye fontosabb a sajátjánál. Különben ez nem tekinthető „önmegszüntetésnek”.…”
Rabash, Vegyes feljegyzések 824. – Belső és külső
Szinte mindannyian rossz irányba nézve kezdjük el a spirituális keresést.
Rendkívüli embereket keresünk.
Olyanokat, akiknek különleges a kisugárzásuk.
Akiket titokzatosság vesz körül.
Akik másképp beszélnek.
Másképp öltözködnek.
Másképp viselkednek.
Úgy képzeljük, hogy a szentségnek valamiképpen láthatóvá kell válnia.
Hogy ha valaki valóban megérintette az örökkévalóságot, azt azonnal fel kell ismernünk.
Biztosan kell lennie valamilyen ragyogásnak.
Valamilyen erőnek.
Valamilyen külső nagyságnak.
Hiszen ha valaki közel él a Teremtőhöz, azt mindenki számára láthatónak kellene lennie.
Ez az elvárás annyira természetes, hogy szinte senki sem kérdőjelezi meg.
Egészen addig, amíg a valóság csendesen össze nem töri.
Az emberi szív mélyén egy régi fantázia rejtőzik.
Azt képzeljük, hogy egy valóban spirituális emberrel való találkozás teljesen magával ragadna bennünket.
Hogy megremegnénk a jelenlétében.
Hogy valami természetfeletti történne.
Hogy a nagysága szinte ránk kényszerítené önmagát.
Titokban egy olyan élményre vágyunk, amely minden kétséget eltöröl.
Egyetlen pillantás.
Egyetlen találkozás.
Egyetlen csoda.
És végre tudni fogjuk.
A valódi spiritualitás azonban egészen megdöbbentően más.
Minél közelebb kerül valaki a Teremtőhöz, annál kevésbé érzi szükségét annak, hogy nagynak tűnjön mások szemében.
Nem azért, mert alázatosnak próbál látszani.
Nem azért, mert az egyszerűség csupán egy újabb szereppé vált.
Hanem azért, mert az élete már nem a külső világban zajlik.
A figyelme máshová költözött.
Képzeljünk el egy kisgyermeket, aki színes csomagolópapírral játszik.
Minden szalag kincsnek tűnik.
Minden díszítés fontosnak látszik.
Minden csillogó felület magára vonzza a tekintetét.
De abban a pillanatban, amikor felfedezi az ajándékot odabent, valami megváltozik.
A csomagolópapír nem lett csúnyább.
Egyszerűen másodlagossá vált.
A kincs már nem a csomagolás.
A kincs az, amit a csomagolás elrejtett.
Talán az egész életünk is ilyen.
Éveket töltünk azzal, hogy a csomagolást fényesítjük.
A megjelenésünket.
A hírnevünket.
Az eredményeinket.
A társadalmi helyzetünket.
A képet, amelyet mások szemében kialakítunk.
És ezalatt a lélek csendesen arra vár, hogy végre felfedezzük mindezek alatt.
A spirituális növekedés nem azzal kezdődik, hogy elutasítjuk a külső világot.
Hanem azzal, hogy felfedezünk valamit belül, ami végtelenül szebb annál.
Ekkor egy rendkívüli átalakulás veszi kezdetét.
A tegnapi legmélyebb felismerés mára már csupán egy külső öltözetté válik.
A szív még mélyebbre nyílik.
Ami tegnap még a középpontnak tűnt, ma már csak egy újabb réteg.
Egy újabb takarás.
Egy újabb öltözet, amelyet gyengéden félre lehet tenni.
Újra és újra ez történik.
Az út nem egyik helyről a másikra vezet.
Hanem egyik mélységből a másikba.
Minden új felismerés külsővé teszi az előzőt.
Minden új közelség hatására a tegnapi közelség már távolinak érződik.
A lelket szüntelenül befelé hívják.
Ezért van az, hogy akik valóban előrehaladnak, gyakran meglepően hétköznapinak tűnnek.
Nem üresek.
Nem közömbösek.
Nem hanyagok.
Egyszerűen szabadok.
Szabadok attól a kimerítő szükségtől, hogy állandóan megmutassák önmagukat.
Szabadok attól, hogy folyton képet építsenek magukról.
Szabadok attól, hogy azon töprengjenek, vajon másokat lenyűgöznek-e.
A gazdagságuk már oda költözött, ahová semmilyen tükör nem érhet el.
A világ ennek éppen az ellenkezőjét tanítja.
Azt mondja, hogy váljunk egyre láthatóbbá.
Egyre feltűnőbbé.
Egyre csodáltabbá.
Egyre díszesebbé.
Egész iparágak épülnek erre.
A divat.
A kozmetika.
A luxus.
A társadalmi státusz.
Az elismerés.
A világ nap mint nap ugyanazt ismétli:
„Ha az emberek egy jobb változatodat látnák, végre boldog lennél.”
De a boldogság soha nem érkezik meg.
Mert az éhség a felszínhez tartozik.
És a felszín soha nem tud jóllakni.
Mindig újabb öltözetet követel.
Újabb képet.
Újabb tapsot.
Újabb álarcot.
A lélek egészen más törvények szerint él.
Minél mélyebbre hatol a saját belső világába, annál kevésbé bűvölik el a külső megjelenések.
Nem azért, mert a külsőségek tiltottak lennének.
Egyszerűen azért, mert már nem azok állnak a középpontban.
Amikor valaki rátalált az élő víz forrására, többé nem tölti a napjait festett folyóképek csodálatával.
Hanem iszik.
Ezt a változást nem lehet kikényszeríteni.
Senkinek sem kell úgy tennie, mintha nem érdekelnék a külső dolgok.
A színlelés csupán a külsőség egy újabb formája.
Az átalakulás természetesen történik.
Ahogy növekszik a Teremtő iránti szeretet, úgy halványul el csendesen a külsőségek iránti bűvölet.
Küzdelem nélkül.
Parancsok nélkül.
Önmegtagadás nélkül.
A szív egyszerűen talál valamit, ami sokkal szebb.
Talán ezért van az, hogy a valóban spirituális emberek gyakran csalódást okoznak azoknak, akik először találkoznak velük.
Nem néznek ki rendkívülinek.
Nem játsszák a nagyságot.
Ritkán felelnek meg annak a képnek, amelyet róluk elképzeltünk.
És mégis, ha elég sokáig maradunk mellettük, lassan észreveszünk valamit, amit szinte lehetetlen szavakba önteni.
Egy mély csendet.
Egy különös mélységet.
Egy szabadságot.
Az önreklámozás teljes hiányát.
Szinte olyan, mintha eltűntek volna.
Nem azért, mert kevesebb személyiségük lenne.
Hanem mert a személyiségük már nem követeli a figyelmet.
A belső világuk olyan mérhetetlenül tágassá vált, hogy a külső öltözet már nem igényel állandó igazítást.
Talán ez a Teremtő egyik legszelídebb csodája.
Nem azt kéri tőlünk, hogy hagyjuk el a világot.
Egyszerűen feltár előttünk valamit, ami sokkal szebb annál, amit a világ valaha is kínálhat.
Lassan, apránként a tekintetünk befelé fordul.
Nem az életből kifelé, hanem az élet forrása felé.
És egy napon azt vesszük észre, hogy azok a dolgok, amelyek egykor teljesen magukkal ragadtak bennünket, csendben elveszítették a hatalmukat.
A taps elhalványul.
Az összehasonlítgatás elhalványul.
A különlegesség látszatának végtelen igénye elhalványul.
Nem azért, mert közömbössé váltunk.
Hanem mert végre rátaláltunk valamire, ami végtelenül értékesebb annál, hogy észrevegyenek bennünket.
Elkezdtük felfedezni a lélek rejtett kamráját.
És amikor az ember belép ebbe a kamrába, minden külső öltözet természetes módon lehull róla.
Nem elutasításból.
Nem megvetésből.
Hanem egyszerűen azért, mert semmilyen csomagolás – bármilyen gyönyörű is legyen – nem versenyezhet azzal a kinccsel, amelyet végre odabent megtaláltunk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás