„Ahhoz, hogy elérjük a Fényt, először fel kell készülnünk, hogy a Fény segítsen nekünk, ahogy írva van: »a benne lévő Fény megreformálja őt.«”
Rabash, Vegyes feljegyzések 649. – Felkészülés a Fényre
Van egy csendes illúzió, amely szinte minden spirituális keresőt elkísér.
Azt hisszük, hogy fejlődésünk az ihlettől függ.
Amikor a szív lángol, közel érezzük magunkat a célhoz.
Amikor a megértés könnyedén érkezik, úgy gondoljuk, hogy előrehaladunk.
Amikor pedig a lelkesedés eltűnik, attól félünk, hogy letértünk az útról.
Az autentikus spirituális munka azonban valami egészen mást tár fel.
Azok a pillanatok, amelyek meghatározzák a jövőnket, nem azok, amikor tele vagyunk élettel.
Hanem azok, amikor még él bennünk az ébredés, és közben felkészülünk arra az időre, amikor már nem fog.
Minden ember arról álmodik, hogy örökké inspirált maradhat.
Azt képzeljük, hogy ha csak meg tudnánk őrizni a mai lelkesedést, a mai tisztánlátást, a mai szeretetet az út iránt, akkor minden könnyű lenne.
A spirituális fejlődést azonban soha nem így tervezték.
Ahogyan a nappalt mindig éjszaka követi, úgy minden felemelkedést is szükségszerűen leereszkedés követ.
Eljönnek időszakok, amikor a szív elcsendesedik.
A leckék többé nem ébresztenek fel bennünket.
A könyvek száraznak tűnnek.
Az ima üresnek érződik.
A barátok a nagyságról beszélnek, de szavaik egyszerűen áthatolnak rajtunk.
Mintha valaki csendben kivette volna magát az életet.
Pedig semmi sincs elromolva.
Ez egyszerűen az út része.
A hiba az, amikor megvárjuk, hogy leszálljon a sötétség, és csak akkor döntjük el, hogyan fogunk reagálni.
Amikor a zuhanás már elkezdődött, az értelem már a zuhanásé.
A szív már a zuhanásé.
Az érzelmek is a zuhanásé.
Az az ember, aki korábban elhatározta, hogy erős lesz, hirtelen már arra sem emlékszik, miért hitt valaha.
Ezért a felkészülés minden.
Nem azért, mert megakadályozza a sötétséget.
Hanem azért, mert megtanít bennünket arra, hogyan járjunk át rajta.
Jóval a tél előtt a bölcs vándor összegyűjti a tűzifát.
Jóval azelőtt, hogy a tenger viharossá válna, a tengerész kijavítja a hajót.
Jóval az éjszaka előtt a lámpást megtöltik olajjal.
A lélek sem különbözik ettől.
Amíg a szív még nyitott…
Amíg a Teremtő még közelinek érződik…
Amíg a cél még világosan ragyog…
Csendben felkészülünk.
Azt mondjuk magunknak:
Amikor eljön az üresség, nem fogok elmenekülni.
Amikor semmit sem érzek, tovább fogok menni.
Amikor minden bizonyosságomat elveszítem, emlékezni fogok arra, hogy egyszer már megláttam az utat.
Ezek a csendes döntések láthatatlan kötelekké válnak, amelyek átfeszülnek az előttünk álló sötétségen.
Van egy másik illúzió is, amelyet szinte mindenki magával hordoz.
Azt képzeljük, hogy a spirituális fejlődés a tudáson keresztül történik.
Ha csak többet értenénk…
Többet olvasnánk…
Többre emlékeznénk…
Tovább tanulnánk…
Akkor biztosan előrébb jutnánk.
A tudás gyönyörű.
De önmagában semmit sem változtat meg.
Egy ember ismerheti az összes könyvet.
Az összes idézetet.
Az összes magyarázatot.
A spirituális világok minden ábráját.
És mégis pontosan ott maradhat, ahol elkezdte.
Mert a spirituális fejlődés soha nem az értelemben történik.
Hanem a vágyban.
És a vágyat senki sem képes egyedül megváltoztatni.
A Teremtő csak egyetlen valódi szabadságot adott nekünk.
Nem azt a szabadságot, hogy megválasszuk a gondolatainkat.
Nem azt a szabadságot, hogy megválasszuk az érzéseinket.
Még csak nem is azt, hogy megválasszuk a vágyainkat.
Csak egyetlen választást adott:
Ki lesz az, aki hatással lesz ránk?
Minden ettől az egyetlen döntéstől függ.
Mert senki sem képes saját erejéből felemelni önmagát.
A kéz nem tudja önmagát felemelni.
A szem nem képes önmagát látni.
A szív nem tudja önmagát felébreszteni.
Csak valami rajtunk kívül álló képes erre.
Ez a „kívül” maga a környezet.
Ezért válik a valódi spirituális munka mindig más emberekkel végzett munkává.
Nem azért, mert a Teremtőnek szüksége volna összejövetelekre.
Nem azért, mert a barátság csupán erkölcsi érték.
Hanem azért, mert minden lélek birtokol valamit, ami egy másik lélekből hiányzik.
Az egyik ember ereje a másik reményévé válik.
Az egyik ember bizonyossága a másik jövőjévé lesz.
Az egyik ember imája a másik felébredésévé válik.
Egyedül minden láng egyszer kialszik.
Együtt azonban a tűz túléli a vihart.
A csoport ezért nem egyszerűen emberek gyűjteménye, akik együtt tanulnak.
Egy teljesen új spirituális szervvé válik.
Minden gondoskodás iránta…
Minden közös étkezés…
Minden beszélgetés…
Minden erőfeszítés, amellyel megerősítünk valaki mást…
Minden apró részvétel…
Kívülről teljesen hétköznapinak tűnik.
Belül azonban valami rendkívüli történik.
Az edény épül.
Nem azért, mert ezeknek a külső cselekedeteknek valamilyen varázserejük lenne.
Hanem azért, mert minden befektetés egy kicsit mélyebben köti a szívünket a közös vágyhoz.
Lassan elkezdünk valami nálunk sokkal nagyobban élni.
Néha ez lehetetlennek tűnik.
Vannak időszakok, amikor az ember úgy lép be a terembe, mint egy árnyék.
Semmit sem hall.
Semmit sem érez.
Még a barátok lelkesedése sem képes áthatolni rajta.
Úgy érzi, talán már mindent elveszített.
Pedig talán éppen ezek a legszentebb pillanatok.
Mert most egy egészen másfajta munka kezdődik.
Nem a megértés munkája.
Nem az érzés munkája.
Hanem a megadás munkája.
Egyszerűen ott maradni.
Továbbra is eljönni.
Továbbra is részt venni.
Továbbra is engedni, hogy a környezet vigye őt, amikor ő már nem képes önmagát hordozni.
Halottnak érzi magát.
Pedig az élet már visszatér hozzá.
Csak még nem képes ezt érezni.
Ahogyan az öntudatlan beteg sem érzékeli, hogy az orvosok csendben visszaállítják a szívverését, úgy a lélek is gyakran éppen akkor éled újjá, amikor azt hiszi, hogy semmi sem történik.
A csoport lélegzik helyette, amíg újra képes lesz saját maga lélegezni.
A felkészülés tehát sokkal többet jelent annál, mint hogy megtervezzük a holnapi napot.
A felkészülés azt jelenti, hogy csendben bizalmat építünk, mielőtt a bizalmunk próbára lenne téve.
Kapcsolatot építünk, mielőtt megérkezne a magány.
Megerősítjük a környezetet, mielőtt kétségbeesetten szükségünk lenne az erejére.
Ma eldöntjük, hogy holnap ki fog hordozni bennünket.
Mert holnap talán már nem lesz elég erőnk ahhoz, hogy ezt a döntést meghozzuk.
Talán ez a Teremtő egyik legnagyobb irgalma.
Sosem kéri tőlünk, hogy egyedül éljük túl a sötétséget.
Olyan emberek közé helyez bennünket, akik ugyanazon Fény felé haladnak.
És csak egyetlen dolgot kér tőlünk:
Maradj velük.
Erősítsd őket annyira, amennyire reméled, hogy ők is megerősítenek téged.
Készülj fel, amíg még képes vagy rá.
És amikor végül elérkezik az éjszaka – mert mindig elérkezik –, rá fogsz döbbenni, hogy valójában soha nem jártál egyedül.
Mások már régen hordozták a lelkedet, egészen addig, amíg újra képes lettél megállni a saját lábadon.
És egy napon, anélkül hogy észrevennéd, mikor történt, te magad válsz azzá, aki valaki más lelkét hordozza.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás