„….. Ezért fel kell tennünk a kérdést: miért kötelezték mégis a kabbalisták minden embert (vagyis mindannyiunkat) a Kabbala bölcsességének tanulmányozására? Valóban, van benne egy hatalmas dolog, amely méltó arra, hogy nyilvánosságra hozzák: létezik egy csodálatos, felbecsülhetetlen erejű gyógyszer azok számára, akik a Kabbala bölcsességével foglalkoznak. Bár nem értik, amit tanulnak, mégis azzal, hogy vágyakoznak és erősen kívánják megérteni azt, amit tanulnak, magukra vonják azokat a Fényeket, amelyek körülveszik lelküket.
Ez azt jelenti, hogy minden ember Izraelből (vagyis mindazok, akikben valódi törekvés él a spiritualitás iránt) biztosan eléri mindazokat a csodálatos felismeréseket, amelyeket a Teremtő a Teremtés Gondolatában eltervezett, hogy gyönyörrel töltse el minden teremtményét. És aki ezt ebben az életben nem érdemelte ki, annak megadatik a következő életben, és így tovább, amíg el nem éri a Teremtő rá vonatkozó gondolatának teljes megvalósulását.
És amíg az ember nem érte el a tökéletességet (vagyis amíg még nem jutott el a felső világ feltárásához és életének érzékeléséhez), addig azok a Fények, amelyeknek el kell jutniuk hozzá, Körülölelő Fényeknek számítanak. Ez azt jelenti, hogy készen állnak számára, de arra várnak, hogy megtisztítsa megszerző edényeit; akkor ezek a Fények felöltöznek a megfelelően előkészített edényekbe…”
Baal HaSulam, „Bevezetés a Tíz Szfira Tanulmányába”, 155. pont
Évszázadokon át az emberek azt hitték, hogy a spirituális fejlődés az ember saját erőfeszítésének eredménye.
Úgy képzeljük, hogy ha csak erősebbek lennénk… fegyelmezettebbek… műveltebbek… odaadóbbak… akkor végül legyőznénk önző természetünket.
Talán ez az emberiség legrégebbi hiedelme.
És teljesen téves.
A Kabbala bölcsessége olyan képet tár elénk, amely szinte mindent megfordít, amit természetesnek gondolunk a spirituális munkáról.
Azt tanítja, hogy a Teremtő csupán egyetlen dolgot teremtett: az önmagunkért való megszerzési vágyát.
Semmi mást.
Minden önző gondolat… minden ösztön, amellyel másokat felhasználunk… minden képtelenség a szeretetre… minden belső számítás, amely saját hasznunkat keresi… mind ehhez az egyetlen teremtéshez tartozik.
Ezt nevezzük rossz ösztönnek.
Nem azért, mert önmagában rossz.
Hanem azért, mert ellentétes a Teremtő természetével.
És mivel maga a Teremtő hozta létre, egyetlen teremtmény sem rendelkezik azzal az erővel, hogy megváltoztassa.
Ez az első nagy felszabadulás.
Soha nem várták el tőled, hogy saját magadat kijavítsd.
Az egyetlen Erő, amely kijavít
A rossz ösztönnel együtt még valami mást is előkészítettek.
Egy gyógymódot.
Egy erőt.
Egy Fényt.
Ezt az erőt Tórának nevezik – nem könyvként, nem információként, nem filozófiaként, hanem mint a valóságban rejlő spirituális erőt, amely a megszerzési vágyát az adakozás vágyává alakítja.
Gyakran így nevezik: a Fény, amely visszavezeti az embert a Jóhoz.
Semmi más nem végez kijavítást.
Nem a szenvedés.
Nem az értelem.
Nem az önfegyelem.
Nem az akaraterő.
Nem a vallási szokások.
Nem az erkölcsi erőfeszítés.
Csak ez a Fény.
Egyedül ez képes behatolni az emberi természet legmélyebb rétegeibe, és csendesen lecserélni egyik szándékot a másikra.
Ahelyett, hogy csak önmagunkért élnénk, lassan elkezdünk másokért élni.
Ahelyett, hogy csak kapni akarnánk, egyre inkább adni vágyunk.
Ahelyett, hogy elkülönülten léteznénk, felfedezzük a kapcsolódást.
Ezt a belső átalakulást nem lehet saját erőből előállítani.
Csak elfogadni lehet.
Miért nem tudjuk saját magunkat megváltoztatni?
Ezt az elképzelést az emberi ego nehezen fogadja el.
A hétköznapi életben minden arra tanít bennünket, hogy a siker nagyobb erőfeszítésből születik.
Ha gyengék vagyunk, keményebben edzünk.
Ha tudatlanok vagyunk, többet tanulunk.
Ha elbukunk, újra próbálkozunk.
Természetes, hogy ezt a szemléletet a spiritualitásba is magunkkal visszük.
Megígérjük magunknak, hogy holnap jobban fogunk szeretni.
Kedvesebbek leszünk.
Jobb gondolatokat fogunk gondolni.
Kevésbé leszünk önzők.
És évek próbálkozása után sok őszinte kereső csendben eljut egy fájdalmas felismeréshez.
Lényegében semmi sem változott.
Ugyanaz az ego ébred fel minden reggel.
Ugyanazok a számítások.
Ugyanazok a reakciók.
Ugyanaz az én.
Ez a felismerés gyakran kudarcnak tűnik.
Valójában azonban ez a bölcsesség kezdete.
Csak amikor az ember felismeri, hogy nem képes saját magát kijavítani, válik készen arra, hogy ahhoz forduljon, aki képes rá.
Akkor mi a Spirituális Munka?
Ha minden kijavítást a Fény végez, akkor mi marad számunkra?
Minden.
És szinte semmi.
Minden tettünknek egyetlen célja van: meghívni a Fényt.
Minden valódi spirituális cselekedetet egyetlen kérdés mér meg:
Felébreszti bennem azt az erőt, amely kijavít?
Ha igen, akkor valódi spirituális cselekedet.
Ha nem, akkor csupán külső tevékenység marad.
Ez teljesen új értelmet ad minden spirituális gyakorlatnak.
A tanulás többé nem a tudás felhalmozásáról szól.
Az ima többé nem arról szól, hogy jobbá váljon az életünk.
A másokkal való kapcsolat többé nem egyszerű társas tevékenység.
Még a jótettek sem önmagukért értékesek.
Minden előkészületté válik.
Minden edénnyé válik.
Minden kísérletté válik arra, hogy magunkra vonjuk a Fényt.
A Parancsolat valódi jelentése
A parancsolatot gyakran külső cselekedetként képzeljük el.
Belül azonban egészen mást jelent.
A parancsolat minden olyan cselekedet, amely megteremti a feltételeit annak, hogy a Kijavító Fény beléphessen.
A külső forma sokféle lehet.
Tanulás.
Ima.
Közös munka.
Segítségnyújtás.
Kapcsolódás.
Felkészülés a spirituális tanulásra.
Akár a legapróbb mindennapi tevékenység is.
Ha arra irányul, hogy felébressze a kijavító Fényt, akkor spirituális cselekedetté válik.
Értéke nem a test mozdulatában rejlik, hanem a szív irányultságában.
Minden vágy kijavításra vár
Az emberi lélek megszámlálhatatlan vágyat tartalmaz.
Egyiket sem pusztítják el.
Egyiket sem vetik el.
Mindegyik fokozatosan átalakul.
A Fény újra és újra alászáll, és egyre mélyebb rétegeit javítja ki a megszerzési vágyának.
Eleinte csak a felszín változik.
Később a mélyebb indítékok.
Végül még a legrejtettebb belső számítások is a szeretet és az adakozás edényeivé válnak.
Az út nem új tulajdonságok megszerzéséről szól.
Hanem arról, hogy megengedjük a Fénynek, hogy beragyogja a lélek minden egyes szegletét.
Mielőtt megértenénk
Van még egy vigasztaló igazság.
Jóval azelőtt, hogy megértenénk, mi történik, a Fény már dolgozik bennünk.
Az ember szinte a semmiből indul.
Csak egy apró ponttal.
Egy megmagyarázhatatlan vággyal.
Egy kérdéssel, amely nem hajlandó eltűnni.
Tanul.
Keres.
Küzd.
Próbál kapcsolódni.
Gyakran összezavarodik.
Néha lelkesedést érez.
De még gyakrabban távolságot.
És mégis, e változó érzések mélyén valami láthatatlan történik.
A Fény csendesen fejleszti a lelket.
Egyre nagyobb vágyat tár fel.
Ugyanakkor egyre mélyebben megmutatja azt is, milyen messze vagyunk még az igazi szeretettől.
Ez a két folyamat mindig együtt növekszik.
Minél közelebb kerül hozzánk a Fény, annál tisztábban látjuk, mi választ el még tőle.
A legnagyobb tévedés
Sokan azt hiszik, hogy a spirituális fejlődés azt jelenti, hogy saját erőfeszítésünkkel jobb emberekké válunk.
A valódi spiritualitás ennél sokkal szebb dolgot mond.
A feladat nem az, hogy jobbá váljunk.
A feladat az, hogy elég őszinték legyünk ahhoz, hogy segítséget kérjünk.
Nem egyszer.
Hanem szüntelenül.
Újra és újra.
A legmélyebb ima nem ez: „Segíts, hogy sikerüljön.”
És nem is ez: „Segíts, hogy kevesebbet szenvedjek.”
Hanem egyszerűen: „Engedd, hogy a Te Fényed változtassa meg azt, amit én képtelen vagyok megváltoztatni.”
A csoda csendben történik
Senki sem tudja pontosan megmondani, mikor kezdődik az átalakulás.
Egy napon azok a reakciók, amelyek korábban uralkodtak rajtunk, lassan megszelídülnek.
A megbocsátás lehetővé válik.
A kapcsolódás édesebbé válik, mint a győzelem.
A szeretet vonzóbbá válik, mint az irányítás.
Külsőleg talán semmi látványos nem történik.
A csoda a szándékban megy végbe.
A megszerzés lassan adakozássá alakul.
A rossz ösztön nem pusztul el.
Átalakul.
Pontosan úgy, ahogyan azt a kezdetektől fogva eltervezték.
Minden egyetlen kéréshez vezet
Ebből a nézőpontból az egész spirituális út meglepően egyszerűvé válik.
A Teremtő megteremtette az egót.
A Teremtő megteremtette a Fényt, amely kijavítja azt.
A Teremtő végzi el a kijavítást.
És a mi szerepünk?
Úgy rendezni az életünket, hogy ez a Fény beléphessen.
Minden tanulás.
Minden ima.
Minden kapcsolódás.
Minden kétségbeesés.
Minden ébredés.
Minden erőfeszítés.
Mindez egyetlen folyamatos meghívássá válhat.
Nem a tudásért.
Nem misztikus élményekért.
Nem személyes tökéletességért.
Hanem az egyetlen erőért, amely valóban képes megváltoztatni az emberi szívet.
Mert végső soron a spiritualitás nem az emberek története, akik saját magukat javítják ki.
Hanem a Teremtő története, aki türelmesen vár arra, hogy végre megkérjük Őt: tegye meg azt, amit egyedül csak Ő képes megtenni.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás