Tényleg azt akarom, hogy velem is megtörténjen az exodus csodája?!

„Kérdés: Mi az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulás csodája?

Válasz: A csoda abban rejlik, hogy elvileg lehetetlen kiszabadulni a rabszolgaságból. Azért születtünk és létezünk, hogy saját magunkért éljünk, és csak a fentről érkező segítségnek, a Teremtő segítségének köszönhetően válhat ez a szándék másoknak való adás szándékává. Így jutunk ki Egyiptomból.

A csoda az adás és a szeretet új tulajdonságai, amelyek a befogadás és a gyűlölet tulajdonságai helyett jelennek meg bennünk.

Az embernek magának kell tudatosan kérnie ezeket a tulajdonságokat, és akkor a természet felső ereje elkezdi őket ápolni benne.”

Rav Dr. Michael Laitman szavaiból a KabTV „Spirituális állapotok” című műsorából, 2022. április 19.

Van egy igazság, amely létezésünk legmélyebb alapját képezi – egy olyan éles, olyan kompromisszummentes igazság, hogy ösztönösen elfordulunk tőle:

Nem a Teremtőhöz hasonlóan lettünk teremtve.

Ellentétben vele lettünk teremtve.

Ha a Teremtő tiszta szeretet, mi tiszta önszeretet vagyunk.

Ha a Teremtő ad, mi veszünk.

Ha a Teremtő ápolja az életet, mi fogyasztjuk.

És ez nem hiba. Ez a mi lényegünk.

Olyan természetbe születünk, amely teljes mértékben önző – néha finom, néha kifinomult, sőt, néha kedvesség vagy erkölcs álcája mögé rejtőzik –, de gyökereiben mindig önmagáért számol. Élünk, sikerrel járunk, törekszünk, szeretünk – mindezt annak határain belül, ami nekünk hasznos.

És nem tudunk elmenekülni előle.

Nem tudjuk kitörölni.

Nem tudjuk elnyomni.

Nem tudjuk helyettesíteni.

Ez a teremtésünk lényege.

És mégis… ebben a természetben valami felébred.

Egy csendes, kitartó megfigyelő.

Egy pont, amely nem ért egyet ezzel az élettel.

Egy kérdés, amely nem hagy nyugodni:

Tényleg ennyi van?

Ez a pont mintha kívülről kezdene ránézni egoista létezésünkre. Kezd fulladozni tőle, fogságban érezni magát benne. Kezd vágyakozni – nem több örömre –, hanem valami teljesen másra.

Az igazságra.

Az értelemre.

A Teremtőhöz való hasonlóságra.

És akkor hallunk az élet céljáról.

Hogy nem csupán arra vagyunk hivatottak, hogy felfedezzük a Teremtőt – hanem hogy hasonlóvá váljunk hozzá.

Hogy úgy szeressünk, ahogy Ő szeret.

Hogy úgy adjunk, ahogy Ő ad.

Hogy részt vegyünk az élet teremtésében és ápolásában.

És valami megremeg bennünk.

De azonnal egy másik igazság emelkedik fel ellene:

Ez lehetetlen.

Hogyan válhat egy teljesen önérdekből álló lény hirtelen önzetlenné?

Hogyan kezdhet el másokért élni az, aki a valóságot csak a személyes hasznon keresztül érzékeli?

Hogyan tudunk szeretni számítás nélkül, jutalom nélkül, sőt, önmagunk tudatossága nélkül is?

Nem tudunk.

És pontosan itt kezdődik a csoda.

Az Exodus csodája nem egy történet.

Hanem egy belső forradalom.

Az a pillanat, amikor az ember új természetet kap – olyan tulajdonságokat, amelyek korábban nem léteztek benne. Új szívet. Új szándékot. Új létezésmódot.

Nem az ego helyett…

Hanem fölötte.

Mintha egy magasabb rendű, királyi ruhába öltözne, amely még a legsötétebb egoista vágyat is a szeretet és az adakozás erejévé alakítja át.

És amikor ez megtörténik, az ember valami teljesen ismeretlen dolgot érez:

Hogy nem önmaga érdekében cselekedhet.

Hogy szerethet anélkül, hogy bármit is várna cserébe.

Hogy adhat… és még azt sem érzi, hogy ad.

Mintha egy másik erő élne benne.

De itt felmerül egy félelmetes kérdés.

Egy kérdés, amelyet nem kerülhetünk el:

Tényleg ezt akarom?

Tényleg el akarom veszíteni az önközpontú létezésemet?

Mert ha ez a csoda megtörténik…

Többé nem magamért fogok élni.

Nem fogok magamnak számolni.

Nem fogok magamnak kielégülést keresni.

Még csak nem is fogom magam a valóság független központjának érezni.

Egész létezésem kifelé fog irányulni – mások felé, a szeretet felé, az adakozás felé.

És nem mint erkölcsi ideált.

Hanem mint a saját természetemet.

El tudom képzelni egy ilyen életet?

Hogy csak mások szeretetében és szolgálatában létezzek…

Hogy csak annyira érezzem magam, amennyire kapcsolódok, adok, részt veszek az egészben…

Hogy teljesen megfeledkezzek magamról?

Anélkül, hogy elismerést várnék.

Anélkül, hogy visszajelzést kívánnék.

Anélkül, hogy tudnám, hogy adtam.

Csak a szeretet áramlásában élni.

És mégis…

Éppen ebben az átadásban rejlik a legnagyobb elérhető eredmény.

Mert pontosan ezen a hasonlóságon keresztül kezdjük érezni a Teremtőt.

Nem mint hitet.

Nem mint ötletet.

Hanem mint élő valóságot.

Kezdjük megérteni gondolatait.

Megérteni cselekedeteit.

Részt venni munkájában.

A teremtés társaivá válni.

Mégis, addig a pillanatig megosztottak vagyunk.

Még akkor is, ha tanulunk, még akkor is, ha törekszünk, még akkor is, ha imádkozunk – még mindig az ego vezérel minket.

Lelki örömöt ígér nekünk.

Rejtett számításokkal hajt minket előre.

Lehetővé teszi, hogy megközelítsük a küszöböt…

De nem, hogy átlépjük.

És a küszöbön minden világossá válik.

Innen kezdve nincs több üzemanyag.

Nincs több jutalom.

Nincs több önös haszon.

Nincs több egoista támogatás.

Csak egy dolog marad:

Egy meztelen kérdés.

Egy igazi vágy.

És a Teremtő vár.

Nem a cselekedeteinkre vár – hanem a szükségletünkre.

Egy olyan éles, olyan tagadhatatlan szükségletre, amely eléget minden más vágyat.

Egy olyan szükségletre, amely nem hagy teret kompromisszumra.

Egy olyan szükségletre, amely azt mondja:

Enélkül nem tudok élni.

De egy ilyen szükséglet nem jön magától.

Fel kell építeni.

Óvatosan.

Fájdalmasan.

Közösen.

A csoportban végzett munkán keresztül.

Az irigységen, a vágyakozáson, a becsület iránti vágyon, az összehasonlításon keresztül – még az egót is felhasználva eszközként, hogy túllépjünk rajta.

Amíg mindezek az erők el nem visznek minket a szélére.

Oda, ahol már nem támaszkodhatunk rájuk.

És akkor…

Egy másfajta vágy születik.

Nem ösztönös, mint az első szerelem.

Hanem mélyebb.

Erősebb.

Tudatosabb.

Egy vágy, amit mi választunk.

Újra és újra.

Amíg az nem lesz minden.

Mint egy szerelmes ember, aki nem tud aludni, nem tud enni, nem tud másra gondolni – így kell a Teremtő fontosságának növekednie bennünk.

Amíg el nem emészt minket.

Amíg nem tudjuk elviselni az Ővele való kapcsolat nélküli életet.

Amíg mások szeretete és szolgálata fontosabbá nem válik, mint a létezés.

Csak akkor…

Az ima valósággá válik.

Nem szavak.

Nem gondolatok.

Hanem kiáltás a lényünk legmélyéről.

És akkor…

Megtörténik a csoda.

Nem azért, mert megérdemeltük.

Nem azért, mert elértük.

Hanem azért, mert igazán akartuk.

Így marad a kérdés –

Csendes.

Kompromisszummentes.

Örök: Tényleg azt akarom, hogy velem is megtörténjen az Exodus csodája?