„….. A Teremtő Ábrahámnak tett ígéretében – »És utána sok vagyonukkal jönnek ki« – meg kell értenünk az ott bemutatott teljes összefüggést (Mózes első könyve 15:6): »És így szólt hozzá: Én vagyok az Úr, aki kihoztalak téged a káldeusok Urjából, hogy neked adjam ezt a földet örökségül.« És ő így szólt: „Uram, Istenem, miből fogom tudni, hogy örökségül fogom kapni?” És Ő így szólt Ábrámhoz: … „Tudd meg bizonyosan, hogy utódai idegenek lesznek egy nem saját földön, és négyszáz évig rabszolgák lesznek és elnyomottak … és utána sok vagyonukkal kijönnek.”
Itt is meg kell értenünk azt a választ, amelyet Ábrahám kapott a kérdésre: „Honnan fogom tudni, hogy örökségül fogom kapni?”, mivel a Teremtő válasza erre a kérdésre az volt, ahogy meg van írva: „És így szólt Ábrámhoz: »Tudnod kell, hogy utódai idegenek lesznek egy nem saját földön, ahol négyszáz évig rabszolgák lesznek és elnyomják őket … és utána sok vagyonukkal kijönnek.«” Így a kérdés az örökségre vonatkozó garanciákról szólt, és a garancia válasza az volt, hogy Izráel népe száműzetésben lesz. De vajon a száműzetés garancia-e a föld öröklésére?…”
Rabash. Miért van szükség arra, hogy edényeket kölcsönözzünk az egyiptomiaktól?
Az ígéret paradoxona
Első pillantásra a válasz érthetetlennek tűnik.
Ábrahám garanciát kér – bizonyosságot, megnyugvást, hogy az ígért állapot, az örökség, a Teremtővel való egyesülés valóban elérhető lesz.
És a Teremtő így válaszol:
Száműzetés. Rabszolgaság. Elnyomás. Sötétség.
Hogyan lehet ez garancia?
Hogyan biztosíthatja a távolság a közelséget?
Hogyan biztosíthatja a szenvedés a tökéletességet?
Hogyan biztosíthatja a rejtőzködés a kinyilatkoztatást?
És mégis – pontosan ez a spirituális út alapja.
Természetünk rejtett célja
Célunk nem csupán az, hogy valami magasabbat érezzünk, sem az, hogy valami emelkedett örömöt kapjunk.
Célunk az, hogy hasonlóvá váljunk magához a Teremtőhöz.
De azonnal felmerül egy probléma:
Teljesen ellentétben vagyunk vele.
Természetünk teljesen önző – finom, ravasz, kitartó és abszolút. Csak saját magáért számol, saját magát védi, saját magát táplálja. Olyan, mintha egy idegen erő élne bennünk, irányítva minden gondolatot, minden vágyat, minden mozdulatot.
Egy bizonyos ponton az ember kezdi érezni ezt az igazságot:
Ez a természet nem én vagyok – ez a száműzetésem.
Fogyaszt, elszigetel és elválaszt. Mint egy csendes betegség, mindent eltorzít – a kapcsolatainkat, az észleléseinket, sőt a Teremtőről alkotott megértésünket is.
És innen kezdődik az igazi kérdés:
Hogyan meneküljek el önmagam elől?
A belső megfigyelő születése
Az út nem a fénnyel kezdődik.
A megosztottsággal kezdődik.
Az emberben egy új pont ébred fel – egy csendes, szinte észrevehetetlen szikra. Ez nem az egóhoz tartozik. Nem ért egyet vele. Figyel.
És hirtelen valami példátlan történik:
Az ember elkezd megfigyelni önmagát.
Látja, ahogy az egója cselekszik, reagál, szenved… miközben valami más benne elkülönül, keres, vágyakozik.
Ez egy új emberi lény kezdete bennünk.
Egy lény, amely egy napon hasonlítani fog a Teremtőre.
De ez a születés nem jön könnyedén.
Kontrasztokon keresztül érkezik.
Miért épül az út az ellentétre?
Ha a Teremtő csupán örömmel vonzana minket, örökre bezárva maradnánk a természetünkbe.
Úgy szeretnénk Őt, ahogy a kényelmet szeretjük.
Úgy keresnénk Őt, ahogyan az édességet keressük.
Csak azért közelednénk Hozzá, hogy kapjunk.
Ez nem hasonlóság.
Ez függőség.
Ez egy állati kapcsolat, nem pedig spirituális.
Ezért a Teremtő olyasmit tesz, ami számunkra érthetetlennek tűnik:
Elhúz minket.
Akadályokat, kétségeket, csalódásokat, félelmeket állít elénk.
Elveszi a bizonyosságot.
Megengedi a zavart.
Még olyan gondolatokat is felébreszt, amelyek tagadják Őt.
Miért?
Mert csak így alakulhat ki egy új vágy – nem az öröm, hanem az igazság iránti vágy… a hasonlóság iránti vágy… Őiránti vágy.
A „edények kölcsönzése az egyiptomiaktól” titka
Itt rejlik a kulcs Rabash kérdéséhez.
A száműzetés nem büntetés.
Hanem felkészülés.
Az ego – a fáraó, Egyiptom – hatalmas vágyakat, hatalmas erőt, hatalmas mélységet rejt magában. De ezek a vágyak befelé, önmagunk felé irányulnak.
Nincs más anyagunk, amivel dolgozhatnánk.
Tehát mit kell tennünk?
Kölcsön kell vennünk Egyiptomból.
Meg kell ragadnunk ezeket a vágyakat – az intenzitást, a sóvárgást, a tüzet – és fokozatosan át kell irányítanunk őket.
Száműzetés nélkül nincsenek edények.
Sötétség nélkül nincs szükség a fényre.
Fáraó nélkül nincs kiáltás a Teremtőhöz.
Ez a garancia.
A lélek építő kiáltása
Az ember egy kis vágyakozással lép az útra.
Tanul, hallgat, egy pillanatra inspirálva érzi magát… majd ez elhalványul.
Újra és újra.
Ébredés… kialvás.
Remény… közöny.
Közelség… menekülés.
És az ember megkérdezi:
Honnan szerezhetek igazi vágyat?
Olyan vágyat, amely elég erős ahhoz, hogy eljusson a Teremtőhöz?
A válasz nehéz, szinte elviselhetetlen:
A szenvedésből. A zavarból. A hiányból.
De nem pusztán a szenvedésből.
Inkább abból a szenvedésből, amely elkezdi mutatni a forrását.
Eleinte a csapások vakok.
Aztán fokozatosan felmerül egy kérdés:
Miért történik ez velem?
Majd egy mélyebb:
Ki teszi ezt velem?
És végül:
Mit akar tőlem?
Abban a pillanatban valami megváltozik.
A szenvedés nyelvvé válik.
A fordulópont: a forrás felfedezése
Amikor az ember kezdi látni, hogy minden a Teremtőtől származik – hogy minden zavar, minden zavarodottság, minden nyomás precízen elrendezett –, akkor új kapcsolat kezdődik.
Nem az eseményekkel.
Hanem azzal, aki mögöttük áll.
És akkor, amikor már nincs más választása, az ember megfordul:
„Segíts nekem.”
Ez a megfordulás jelent mindent.
Mert kapcsolatot teremt.
És ebből a kapcsolatból valami új adódik:
Nem megoldások.
Nem vigasz.
Hanem tulajdonságok.
Maga a Teremtő tulajdonságai.
Felemelkedni, nem pedig alul javulni
A cél nem az, hogy rendbe hozzuk az életünket ebben a világban.
Nem az, hogy kényelmesebbé, sikeresebbé, biztonságosabbá váljunk.
Valójában a Teremtő gyakran éppen azokat a dolgokat zavarja meg, amelyekre a leginkább támaszkodunk.
Miért?
Hogy abbahagyjuk a tökéletesség felépítését odalent…
…és elkezdjünk felemelkedni.
Minden alkalommal, amikor helyesen fordulunk, nem egyszerűen csak jobban érezzük magunkat.
Szintet váltunk.
Új érzékelést, új megértést, új érzékenységet kapunk.
Kezdünk más dolgokat értékelni.
És lassan, szinte észrevehetetlenül, elkezdünk hasonlítani Rá.
Az elme és a szív találkozása
Mély belső feszültség van az úton.
Az elmében talán megértjük:
Minden az én javamat szolgálja.
De a szívünkben érezzük:
Fájdalmat, ellenállást, elutasítást.
E kettő között kialakul egy tér.
Egy csatatér.
A megkülönböztetés helye.
És pontosan ebben a feszültségben épül fel a hajó.
Nem az ellentmondás elől való meneküléssel…
…hanem mindkét oldal megtartásával, amíg új felfogás nem születik.
A fejlődés igazi mércéje
A fejlődést nem a külső siker méri.
Nem a kényelem.
Nem a tudás.
Nem az érzelmi magasságok.
Hanem valami sokkal finomabb dolog méri:
Milyen gyorsan tudom felismerni a Teremtőt abban, ami velem történik?
Milyen gyorsan tudom igazolni?
Milyen gyorsan tudok kapcsolódni?
Milyen gyorsan tudok összehangolódni?
Maguk az állapotok előre meghatározottak.
De a felismerés sebessége – ez a mi kezünkben van.
Évekről…
napokra…
pillanatokra…
másodperc töredékeire.
Ez a munka.
A végső megértés
Végül az ember megdöbbentő felismerésre jut:
Semmi sem volt véletlen.
Semmi sem volt felesleges.
Minden leereszkedés…
minden zavar…
minden ellenállás…
egy precíz, szeretetteljes nevelés része volt.
A Teremtő nem rejtőzött.
Tanított.
Irányított.
Formált.
Lépésről lépésre elvezette az embert egy olyan állapotba, ahol végre azt mondhatja – nem az elméjéből, hanem teljes lényéből:
„Most már értem.”
Nem az eseményeket.
Hanem Őt.
Az igazi örökség
És akkor megkapja a választ az eredeti kérdésre.
„Honnan fogom tudni, hogy öröklöm?”
Tudni fogod…
mert megépítetted az edényeket.
A száműzetésen keresztül.
Az erőfeszítésen keresztül.
A felismerésen keresztül.
A kapcsolaton keresztül.
Nemcsak az ígéretet szerezted meg –
hanem a képességet is, hogy befogadd.
És ezek a „sok birtok”:
Egy átalakult vágy.
Egy új észlelés.
Egy szív, amely adni tud.
Egy emberi lény…
aki hasonlóvá vált a Teremtőhöz.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás