Az Exodus csodája

A „csoda” olyan dolgot jelent, amit az ember saját erejéből nem tud elérni. Vagyis lehetetlen, hogy valaki megszerezze azt, hacsak nem egy felülről jövő csoda révén. Csak így nevezhető „csodának”.

Ezért, amikor az ember eljut egy olyan állapotba, amikor már felismeri a gonoszt, hogy lehetetlen számára kiszabadulnia a benne lévő világ nemzeteinek uralma alól, hogy a benne lévő Izrael száműzetésben van alattuk, és nem lát kiutat, hogy kiszabadulhasson a hatalmuk alól, amikor a Teremtő segít nekik, és kivezeti őket a világ nemzeteinek hatalma alól, és megfordítja a helyzetet úgy, hogy Izrael népe uralkodjon felettük, ezt „csodának” nevezik.

RABASH, 11. cikk (1990), „Mit jelent a hanuka gyertya bal oldali elhelyezése a munkában”

Az igazi spirituális út soha nem rejti el az igazságot az ember elől. Nem vigasztal, nem hízeleg, és nem ígéri, hogy elegendő erőfeszítéssel, intelligenciával vagy kitartással saját erőnkből sikerrel járunk.

Éppen ellenkezőleg – lépésről lépésre egyetlen, átható felismeréshez vezet minket:

Amit el kell érnünk, az teljesen lehetetlen.

Olyan természettel lettünk teremtve, amely teljesen önző, önigazoló, és ösztönösen csak a saját hasznunkat számolja. Minden gondolat, minden érzelem, minden ösztön ebben az egyetlen programban gyökerezik: Hogyan kapjak? Hogyan védjem meg magam? Hogyan járjak jól?

És mégis, az élet célja éppen az ellenkezőjét követeli.

A Teremtő elérését az Ő tulajdonságainak elsajátítása jelenti – a tiszta, feltétel nélküli szeretet, az abszolút adakozás, a mások iránti teljes törődés, önérdek nyomát sem hagyva.

De hogyan válhat valami, ami befogadásra lett teremtve, adakozássá?

Hogyan tud egy teljesen önszereteten alapuló lény hirtelen önmagán túlmutatóan szeretni?

Bennünk csak egy apró szikra van – egy halvány, szinte észrevehetetlen pont –, amely valami magasabb felé vonz minket. Eleinte gyenge, bizonytalan, könnyen elmerül az élet zajában. Még ha megtaláljuk is az utat, a módszert, a környezetet, kezdetben ezek csak annyit tehetnek, hogy ápolják ezt a törékeny szikrát, hogy ne adjuk fel a keresést.

De minél tovább haladunk, annál félelmetesebb tisztasággal tárul elénk a valóság.

Kezdjük látni – nem filozófiailag, nem elméletileg, hanem zsigeri módon –, hogy van valami, amit nem tudunk megtenni. Nem részben. Nem ideiglenesen.

Abszolút nem tudjuk.

Nem tudjuk másokat úgy szeretni, mint magunkat.

Nem tudunk önös érdek nélkül cselekedni.

Nem tudunk felülemelkedni a természetünkön.

És minél őszintébben próbálkozunk, annál élesebbé válik ez a felismerés. Ez nem csüggesztés – hanem kinyilatkoztatás. A természetünk igazságának kinyilatkoztatása.

Ezt nevezik a gonosz felismerésének.

Először azt halljuk, hogy csoda szükséges. Elolvassuk, ismételjük, sőt, intellektuálisan egyet is értünk vele. De csak hosszú erőfeszítés után válik ez élő, tagadhatatlan valósággá bennünk:

Csoda nélkül soha nem léphetünk ki önmagunkból.

Egy falhoz érkezünk – áthatolhatatlan, abszolút.

Nem nehézség. Nem kihívás. A létezés maga határa.

És akkor valami rendkívüli történik.

Nem fokozatosan. Nem logikusan.

Hanem mintha a valóságban maga törne meg valami.

Olyan, mintha egy víz alatt fuldokló ember hirtelen elkezdene lélegezni.

Nem azért, mert megtanulta. Nem azért, mert alkalmazkodott.

Hanem azért, mert kopoltyúkat kapott.

Megjelenik egy új képesség – teljesen idegen, teljesen természetellenes.

Egy ember, aki soha nem tudott szeretni, hirtelen szeret.

Az a személy, aki soha nem tudott adni, hirtelen ad.

És ugyanakkor a régi természetből semmi sem tűnik el.

Az ego megmarad – elutasító, számító, ellenálló.

És mégis, fölötte egy másik természet működik.

Az ember egyszerre két világban él:

Az egyikben gyűlöl – a másikban szeret.

Az egyikben elutasít – a másikban ad.

Ez a „kettősség” nem zavar – hanem csoda.

Ez a Teremtő természete, amely a teremtett lénybe öltözik.

De ezt a csodát nem adják meg véletlenül.

Az embernek el kell jutnia egy teljes, józan, tagadhatatlan felismeréshez:

Nem tudom megváltoztatni magam.

Nem tudom kijavítani magam.

Nem tudok kilépni a természetemből.

És ezzel együtt – egy másik erőnek kell növekednie:

Egy kétségbeesett, elsöprő szükségletnek.

Egy „élet-halál” követelésnek egy új természet iránt.

Nem kívánságnak. Nem kíváncsiságnak.

Szükségszerűség.

Csak amikor ez a kettő találkozik – az abszolút képtelenség és az abszolút szükség – akkor fakad ki a kiáltás.

És ez a kiáltás egyedülálló.

Nem az erőfeszítés kiáltása.

Nem a magabiztosság kiáltása.

A tehetetlenség kiáltása – abból a tudatból fakad, hogy semmi sem függ tőlem, és mégis minden ezen a kérésen múlik.

És amikor ez a kiáltás teljessé válik – amikor az ember valóban a saját természetének szélén áll – a Teremtő végrehajtja a cselekményt.

Ez az egyiptomi kivonulás jelentése.

„Egyiptom” nem egy hely – hanem egy állapot.

Az önfogadás teljes uralma.

A fáraó – az ego abszolút uralma.

És az ember rájön, hogy amíg a fáraó rabszolgája, nem tud a Teremtőnek szolgálni.

Lehetetlen két királyt szolgálni.

Vagy magamért élek, vagy az adakozásban élek.

Középút nincs.

És ezért az első igazi újítás – a spiritualitás kezdete – az Egyiptomból való kivonulás.

Nem javulás. Nem bővülés.

Hanem egy fordulat.

Az észlelés teljes megfordulása.

Eddig az ember bezárva él önmagában – mint egy zárt rendszer, mint egy olyan sűrű csillag, amelyből még a fény sem tud elszökni.

Minden „én”, „enyém”, „nekem”.

De az Exodus után egy másfajta észlelés születik.

Nem arról van szó, hogy a világ az enyém lesz egoista értelemben – nem arról, hogy hirtelen úgy érzem, mindenki hozzám tartozik.

Az csak az egót növelné.

Nem – az újítás az, hogy elkezdem másokkal magam felett viszonyulni, önös haszon nélkül, belső kényszer nélkül.

Egy teljesen új értelem.

Egy teljesen új érzés.

Egy teljesen új élet.

Egy „felfordult világ”.

És e változás előtt a spiritualitás egyáltalán nem érthető meg.

„Tiltott” – vagyis lehetetlen – megérteni, amíg még az egoista felfogásban vagyunk.

Ezért nevezik az Exodus-t születésnek.

Mert egy új lény születik.

Egy új természet lép be.

Ahol egykor a befogadni akarás uralkodott minden gondolaton és vágyon, most az adni akarás kezd elborítani őket.

Nem emberi erőfeszítéssel.

Nem fokozatos evolúcióval.

Hanem egyetlen cselekedettel felülről.

Egy csodával.

És minden munkánk ehhez a ponthoz vezet.

Hogy teljes lényünkkel ki akarjunk lépni önmagunkból – és ugyanakkor abszolút bizonyossággal tudjuk, hogy nem tudunk.

Elérni egy olyan állapotot, ahol semmi sem marad, csak egy kiáltás.

És még az a kiáltás sem a miénk – hanem abból a felismerésből születik, hogy nincs másunk.

És abból a kiáltásból – abból a végső, tehetetlen, teljes igényből – a Teremtő kihoz minket.

Ez az Exodus csodája.

Az a pillanat, amikor a lehetetlen valósággá válik.