„… Ebben a tekintetben azt lehet mondani: „Még ha az egész világ azt mondja is, hogy igaz vagy, a saját szemedben légy gonosz.” Vagyis arra kell törekednie, hogy csak a Teremtőnek tegyen, vagyis ne a jutalomért, és akkor is gonosznak tekintsék.
És amikor az ember látja, hogy a rejtett dolgok tekintetében teljesen eltávolodott a céltól, nem szabad kétségbe esnie. Inkább hinnie kell abban, hogy „A rejtett dolgok az Úr, a mi Istenünkhöz tartoznak.” Ez azt jelenti, hogy Ő adja a rejtett részt, mi pedig a nyilvánvaló részt, azaz a cselekedeteket végrehajtjuk.
A cselekedetek növekedésével együtt növekszik az intenciók, azaz a rejtett rész iránti igény is. Mivel van egy szabály, hogy nincs fény Kli [edény] nélkül, vagyis vágy nélkül, a cselekedetek növelésével növeljük a hiányt, amíg el nem éri egy bizonyos mértéket, és akkor „A rejtett dolgok a mi Urunknak, Istenünknek tartoznak”, vagyis akkor Ő adja a rejtettet…”
—Rabash, Válogatott jegyzetek, 472. A rejtett dolgok a mi Urunknak, Istenünknek tartoznak
Az emberi lény létezésének csak egy célja van.
Minden, amit ebben a világban tapasztalunk – gondolataink, kapcsolataink, küzdelmeink, diadalaink és megaláztatásaink – végső soron egyetlen célhoz vezet: a Teremtő, az egyetlen jótékony erő, amely megteremti, irányítja és fenntartja a valóságot, kinyilatkoztatásához.
De ez a kinyilatkoztatás nem történhet meg az értelem, a filozófia vagy a vallási hit révén. Csak a tulajdonságok hasonlósága révén történhet meg.
A Teremtő abszolút szeretet és adakozás – tiszta adás, anélkül, hogy bármit is számolna magának.
Ezért a teremtmény csak akkor tudja kinyilatkoztatni Őt, ha ugyanazt a szándékot sajátítja el.
És itt kezdődik az ember legmélyebb belső forradalma.
Mert az adakozás tulajdonságának elsajátítása azt jelenti, hogy az embernek fokozatosan készen kell állnia arra, hogy feladjon mindent, ami jelenlegi identitását meghatározza – számításait, érzelmeit, ésszerűségét, világnézetét, az egész megszokott életfelfogását.
El kell jutnia arra a pontra, ahol hajlandó feláldozni teljes belső szerkezetét, hogy a Teremtőtől egy teljesen új természetet kapjon – a másokért való élet képességét.
De amikor az ember megpróbálja ezt az utat járni, azonnal szembesül egy félelmetes ellentmondással.
Természetes érzékelése szerint azok az emberek, akiket szolgálnia kell, teljesen méltatlanok.
Hibásnak, kicsinyesnek, becstelennek, manipulatívnak, álszentnek tűnnek.
Gengsztereknek, veszteseknek, csalóknak, üres filozófusoknak és csalóknak tűnnek.
Az ego ránéz rájuk, és azt mondja:
Miért kellene az életemet ezeknek az embereknek szentelnem?
Pedig pontosan itt rejlik a Teremtő kormányzásának rejtett bölcsessége.
Mert ezek az emberek nem véletlenül kerültek az életünkbe.
Sebészi pontossággal kerültek oda.
Ők azok az eszközök, amelyekkel eljuthatunk a Teremtőhöz.
Csak rajtuk keresztül juthat el az ember az igazi önmegsemmisítéshez.
Csak rajtuk keresztül törheti meg egoista észlelésének kemény héját.
Ők lesznek a szűrő, a daráló, a spirituális „keverőgép”, amely összetöri önfontosságunkat, széttépi büszkeségünket, és porrá zúzza magunkról és a világról alkotott bizonyosságunkat.
Ezeknek a kapcsolatoknak a súrlódása révén valami rendkívüli kezd kialakulni.
A összetört egónk töredékeiből egy új valóságérzékelés kezd kialakulni – egy megtisztult belső megfigyelő, egy átlátszó emberi lény, aki képes folytatni az utat a valódi adakozás felé.
De ez az átalakulás csak akkor történhet meg, ha valami rendkívül fontos lesz bennünk.
Az élet céljának olyan naggyá kell válnia, a Teremtő nagyságának olyan lenyűgözővé kell válnia, hogy az ember készen álljon mindent feláldozni, csak hogy hasonlítson Rá.
És itt jön egy másik fájdalmas paradoxon.
Még ez a fontosság sem keletkezhet bennünk.
A környezetből kell származnia – éppen azokból a barátokból, akiket még nem tudunk nagynak látni.
Így az ember mély egzisztenciális ellentmondásba keveredik.
Inspirációt kell kapnia azoktól, akiket nem tud értékelni.
Meg kell igazolnia azokat, akiket az egója elítél.
Nagyságot kell látnia ott, ahol az érzékelése csak hibákat lát.
Lassan, elkerülhetetlenül sarokba szorul.
Zsákutcába.
Nem tud visszamenni, mert az élet hétköznapi örömei már elvesztették ízüket.
A világ, amely egykor motiválta, már nem vonzza.
De előre sem tud haladni.
Mert az előrelépéshez szükséges erőnek a barátaitól – a környezetétől – kell származnia, és az egója nem hajlandó elfogadni őket nagyszerűbbnek.
Ez a belső ütközés olyan kétségbeesést eredményez, amelyhez hasonló nincs.
Egy olyan kétségbeesést, amely minden illúziótól megfosztja az embert.
Egy olyan kétségbeesés, amely üresnek, tehetetlennek és teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát.
És pontosan ez a kétségbeesés válik a fordulóponttá.
Mert amikor az ember eléri ezt a tehetetlenséget, végre megteszi azt, amit még soha nem tett meg igazán.
A Teremtőhöz fordul.
Nem szokásból.
Nem vallási kötelességből.
Hanem egzisztenciális szükségszerűségből.
Kiált:
Segíts, hogy a barátaimat nagyszerűnek lássam.
Segíts igazolni őket.
Segíts szolgálni őket – még ha mesterségesen is –, hogy ne maradjak fogva magamban.
Kéri, hogy képes legyen elmenekülni saját természetéből.
Ez az ima nem elméleti.
Élet-halál kérdése lesz.
Az ember kezd megérteni, hogy ha nem emelkedik fel eredeti észlelése fölé, örökre fogva marad az egója szűk börtönében.
Rájön, hogy meg kell tanulnia szeretni a barátait – és végül az egész emberiséget –, még akkor is, ha azok törötteknek, romlottnak és érdemtelennek tűnnek.
Ahogyan a Teremtő szereti őket.
És ez az átalakulás nem egyszerre történik.
Fokozatosan bontakozik ki.
A spirituális csoport az egyedülálló laboratóriummá válik, ahol ez a fejlődés zajlik.
Csak ezeknek a kapcsolatoknak a feszültségében tudja az ember igazán megmérni önmagát.
Ezen a környezeten kívül az élet vakon és ösztönösen folyik.
De a csoporton belül minden reakció, minden harag, minden ítélet pontos diagnosztikai eszközzé válik, amely feltárja az ember egójának állapotát.
A Kabbala bölcsességének módszerével ez a laboratórium az a hely lesz, ahol az ember fokozatosan megszabadul természetének zsarnokságától.
És a folyamat a megváltoztathatatlan spirituális törvények szerint zajlik.
Kezdetben minden ember a létezés legegyszerűbb törvénye szerint él: Kapni akar, hogy magának kapjon.
Minden – gondolatok, érzések, cselekedetek – a személyes haszonra irányul.
Később az emberiség egy kifinomultabb rendszert próbál ki: Adakozni, hogy magának kapjon.
Az emberek megpróbálnak kölcsönös adakozáson alapuló társadalmakat létrehozni – olyan társadalmi struktúrákat, ahol az egyének másoknak adnak, hogy biztonságot, elismerést vagy kollektív hasznot kapjanak.
De még ez is az egoista számítás logikáján belül marad.
A természet végül rávilágít, hogy egy magasabb törvényre van szükség.
Egy teljesen más állapotot kell elérni: Adakozni azért, hogy adakozzunk.
Ebben a szakaszban az ember elkezd cselekedni anélkül, hogy kiszámolná, mit nyerhet cselekedeteiből.
Adakozási cselekedeteket hajt végre anélkül, hogy figyelembe venné a kapni akaró akaratának reakcióját.
De egy ilyen állapot nem érhető el erkölcsi fegyelemmel vagy pszichológiai tréninggel.
Az egész emberi rendszer – az elme, a szív és a vágy – a személyes haszon kiszámítására épül.
Ezért valami radikálisnak kell történnie.
Az embernek új természetet kell kapnia.
Új intellektust kell kapnia felülről.
Új észlelést.
A lélek új operációs rendszerét.
Amikor ez megtörténik, az olyan, mintha az ember átlépne egy láthatatlan határt a valóságon belül.
Belép egy teljesen más belső programba.
Korábban a megszerzés logikája szerint élt.
Most pedig az adakozás logikája szerint kezd működni.
De még ez sem a végső állapot.
Ebben a szakaszban a megszerzés akarata továbbra is megszorított marad.
Az ember csak az adakozás erejével cselekszik, elnyomva egoista vágyait.
Ezt az állapotot adakozás az adakozásértnek nevezik.
De a teremtés célja még ennél is nagyobb dolgot követel.
Végül az embernek vissza kell térnie eredeti természetéhez – a fogadás akarata.
Csak most válik szándéka fordítottá.
A megszerzés vágya az adakozás érdekében kezd működni.
Ezt a szakaszt nevezzük:
Megszerzés az adakozás érdekében.
Itt a teremtmény egész lényege részt vesz az adásban.
Maga az öröm a szeretet eszközévé válik.
A megszerzés vágya – amely egykor a szétválasztás forrása volt – a kapcsolat eszközévé válik.
Ez az átalakulás olyan mélyreható, hogy előre elképzelni sem lehet.
A természet teljes megfordulása.
Csoda.
Ezt a csodát szimbolizálja a Purim története – az a pillanat, amikor a rejtett felső kormányzás kinyilatkozik, amikor a sötétség maga lesz a fény edénye.
És mindez ugyanabból a pontból indul ki.
Nem az erőből.
Nem a tudásból.
Hanem a kétségbeesésből.
Abból a kétségbeesésből, hogy rájövünk, hogy önmagunkban nem tudunk megszabadulni az egónktól.
A kétségbeesés, amely végül arra késztet minket, hogy a Teremtőhöz forduljunk, és megkérjük Őt, hogy tegye meg azt, amit mi nem tudunk.
És amikor ennek a kétségbeesésnek a hordozója teljessé válik – amikor a cselekedetek felhalmozódnak, és a hiány valódi lesz –, akkor a bölcsek ígérete beteljesedik:
„A rejtett dolgok az Úr, a mi Istenünkhöz tartoznak.”
Amit mi nem tudunk megtenni, azt Ő megteszi.
És törött egónk hamvaiból megszületik a valódi adakozás képessége.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás