„….. Ismert, hogy a teremtés célja az, hogy jót tegyen teremtményeivel. Ahhoz, hogy a Teremtő által adott jóság teljes legyen, és hogy a fogadáskor ne érezzenek kellemetlenséget, mivel van egy szabály, hogy minden ág a gyökérhez akar hasonlítani, és a teremtmények gyökere az Ő vágya, hogy adjon a teremtményeknek, amikor a teremtmények tőle kapnak, szégyent éreznek, mivel ez ellentétes a gyökérrel.
Emiatt a fogadás eredeti edényén, amely – ahogyan eredetileg teremtették – a fogadás érdekében fogad, egy „korlátozás és elrejtés” nevű korrekció történt. Ez korrekcióval történt, ami azt jelenti, hogy ebben a Kli [edényben] már van ellenőrzés felette a korlátozás létrehozásával, így a felső bőség nem jut el a „fogadási akarat” nevű Klihez. Az ilyen típusú Kelim [edények] egy „fény nélküli üres tér” nevű állapotban maradtak, és ő a sötétben maradt.
Csak akkor, ha szándékot tudnak helyezni erre a Klire, amelyet „fogadásnak” neveznek, ami azt jelenti, hogy bár nagy vágya és sóvárgása van a bőség fogadására, mégis, ha nem biztos abban, hogy amit a Teremtőtől kap, az a Mitzva [jó cselekedet] miatt lesz-e, ami azért van, mert a Teremtő adni akar, ahogy mondták, Jót akar tenni teremtményeinek, hajlandó lemondani a Teremtőtől kapott örömről. Ehelyett csak a teremtés célja miatt akar örömöt és élvezetet kapni.
Most már megérthetjük a különbséget az átkozott Hámán és az áldott Mordechai között. Az igaz Mordechai útja az, hogy csak azért dolgozik, hogy a Teremtőnek adjon, amit „adományozásnak” neveznek. Ezáltal később eljuthatunk a teljesség fokozatához, amikor eljutunk arra a fokozatra, ahol már azt mondhatjuk a Teremtőnek: „Azt akarom, hogy örömöt és élvezetet adj nekem, mert meg akarom tartani a Te akaratodat: örömöt és élvezetet adni a teremtményeknek. Most már készen állok arra, hogy örömöt és élvezetet kapjak, mert tudom, hogy nem önszeretetből akarom ezt, hanem azért, hogy adjak.”…
— Rabash, Purim és a parancsolat: Amíg nem tudja
A rejtőzködés mögött rejlő rejtett jóság
A létezés gyökere egyetlen szándék: jót cselekedni.
De ha a teremtmény ezt a jóságot természetes formájában kapná meg – „hogy kapjon” –, akkor szégyent érezne. Miért? Mert minden ág arra vágyik, hogy hasonlítson a gyökérhez. A gyökér pedig tiszta adakozás. A teremtmény azonban fogadás.
Ez a belső ellentét távolságot teremt.
Ezért, mielőtt a jóság kinyilatkoztathatott volna, a kinyilatkoztatásnak elrejtésnek kellett előznie. A fogadás akaratát korlátozták. Az edény üres maradt. Sötétség jelent meg.
De ez a sötétség nem elutasítás volt. Irgalom volt.
Az elrejtés teremtette meg a lehetőséget a szándékra – a szabadságra – a függetlenségre. A teremtmény nem maradt passzív fogadó. Megtanult hasonlítani a Forrásához.
És ez az átalakulás – a magának való befogadástól a megosztás céljából való befogadásig – az emberi történelem teljes drámája.
Az emberi ego születése
A mozdulatlan, növényi és élőlényi szinteken a vágy ösztönösen működik. Az állat nem irigyli mások életmódját. Nem vágyik a túlélésen túli tiszteletre, tudásra vagy hatalomra.
De az emberi szinten – a „beszélő” szinten – valami új jelent meg.
Az ego az összehasonlításon keresztül kezdett növekedni.
Az ember nem csupán azt akarja, ami neki hiányzik. Azt akarja, ami másoknak van. Másokhoz viszonyítva méri magát. Beépíti mások vágyait a sajátjaiba. Ezáltal a fogadás iránti vágya végtelenül növekszik.
Ez a növekedés nem véletlen. Szükséges.
Csak egy hatalmas vágy képes végül hatalmas fényt befogadni.
A növekedés folyamatában azonban a konfliktus elkerülhetetlen lesz. Amikor mindenki azt akarja, ami a másiknak van, ütközés következik be. A verseny fokozódik. A társadalom megosztottá válik.
Ez volt az ókori Babilon.
Babilon mint spirituális állapot
Babilon nem csupán egy történelmi helyszín. Ez egy fejlődési állapot.
Külsőleg összekapcsolt, belsőleg megosztott.
Amikor az emberiség először elérte ezt az állapotot, megpróbálta „tornyot építeni” – egoista erővel felemelkedni. De az ego maga okozta a szétválasztást.
Abban a pillanatban kiderült a javítás módszere: az a képesség, hogy pozitív erőt vonzzunk, amely egyensúlyba hozza az egót, ahelyett, hogy elnyomná. Az egység révén a szétválasztottság felett a vágy átalakulhatott.
De az ego tovább fejlődött.
Végső, érett formáját a Purim szimbolizálja.
Hámán és Mordechai: két ellentétes szándék
A Purim feltárja az emberi szívben zajló végső konfrontációt.
Hámán a teljesen kifejlett egót képviseli – a „kapni akarás” szándékát. Ő a hideg belső hang, amely kiszámítja az előnyöket, a becsületet, az irányítást.
Mordechai az ellenkező erőt képviseli – a megingathatatlan adni akarás szándékát.
A küzdelem közöttük nem külső. Hanem belső. Mindketten ugyanazon a vágyon alapulnak, hogy kapjanak.
A kérdés nem az, hogy létezik-e a vágy – léteznie kell. A kérdés az, hogy melyik szándék irányítja.
Amikor az ego eléri teljes mértékét, pusztulást fenyeget. Ez Haman rendelete – az ego, amely mindent magának fogyaszt.
De a korrekció nem szünteti meg a vágyat. Megfordítja az irányát.
Mordechai útja nem az önmegtagadás. Hanem a Teremtő vágyával való összhangba kerülés – az adás.
Amikor az ember eléri az idézetben leírt állapotot – amikor csak azért hajlandó fogadni, hogy teljesítse az Adakozó célját –, akkor az ego maga is szentté válik. Az a tartály, amely egykor szégyent okozott, a teljesség tartályává válik.
Ez a „míg nem tudja” titka – az ellentétek integrációja. Még a legnagyobb ego is, ha egyszer kijavítják, az ünneplés részévé válik.
A legfejlettebb vágy szerepe
Az emberiségben létezik egy vágy szintje, amely intenzívebben fejlődik, mint a többi – a „beszéd a beszédben”. Ez magába szívja mindenki vágyait. Tovább halad. Többet ér el. A legegoistábbá válik.
De éppen ezért felelősséget is hordoz.
Amikor a legfejlettebb vágy nem fordul a korrekció felé, feszültség keletkezik az egész rendszerben. Ellentét jelenik meg. A gyűlölet felébred. Nem büntetésként, hanem nyomásként – a cél teljesítésére ösztönözve.
A Purim története egy spirituális törvényt fejez ki: amikor a globális összekapcsolódás nem párosul belső korrekcióval, destruktív erők jelennek meg.
A mi korunk: visszatérés Babilonba
Ma az emberiség külsőleg jobban össze van kapcsolva, mint valaha. A gazdaságok összefonódnak. A technológia összeköti a bolygó minden szegletét. Az információk azonnal áramlanak.
De belsőleg a szétválasztottság mélyül.
Az ego globálissá vált. Minden egyén, minden nemzet a saját előnyét keresi. A rendszerek az egyensúlyhiány miatt megfeszülnek.
Ez ismét Babilon.
Ezért a Purim nem a múlt emléke. Hanem a jelen térképe.
Amikor az egoista fejlődés csúcspontjára ér, az emberiség előtt két út áll:
- A szenvedés útja, ahol a válság kényszeríti a korrekciót.
- A fény útja, ahol a tudatos átalakulás megelőzi a katasztrófát.
A teljes korrekció
A végső korrekció nem a vágy megsemmisítése.
Hanem a „kapni akarás” szándékának megsemmisítése.
Amalek – az egoista szándék lényege – ki kell törölni, nem a kapni akarás elnyomásával, hanem annak adakozássá alakításával.
Akkor lehet azt mondani, mint az idézetben:
„Örömöt és élvezetet akarok kapni – nem azért, mert magamnak vágyom rájuk, hanem azért, mert teljesíteni akarom a Te adni akarásodat.”
Abban a pillanatban a szégyen eltűnik. Az ellentét feloldódik. Az ág hasonlít a gyökérhez.
A rejtőzködés, amely egykor sötétségbe borította az edényt, szeretetként nyilvánul meg.
A Purim azt a végső állapotot szimbolizálja, amikor a legnagyobb ego a jóság legnagyobb edényévé válik, amikor Haman ereje megfordul, és amikor a teremtés célja teljes mértékben megvalósul.
Mi ezen a küszöbön állunk.
Az ego érett. A kapcsolat globális. A választás előttünk áll.
A Purim annak a jele, hogy a fejlődés vége nem a pusztulás, hanem az átalakulás.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás