Az antiszemitizmus mélyen gyökerező oka

Az antiszemitizmus és a zsidó nép szerepe – fogalmi perspektíva

„….. 19) Elazar rabbi, Rashbi fia, még tovább pontosítja az Arvut kérdését. Neki nem elég, hogy egész Izrael felelős egymásért, hanem az egész világot bevonja az Arvutba. Valójában itt nincs vita, mert mindenki elismeri, hogy kezdetben elegendő egy nemzet, hogy betartsa a Tórát, vagyis hogy megkezdődjön a világ javítása, mivel lehetetlen volt egyszerre minden nemzettel kezdeni. Ahogy mondták, a Teremtő elment a Tórával minden nemzethez és nyelvhez, de azok nem fogadták el. Más szavakkal, nyakig elmerültek az önszeretet mocskában, egyesek házasságtörésben, mások rablásban és gyilkosságban stb., amíg azokban a napokban elképzelhetetlen volt még csak megkérdezni is, hogy hajlandók-e lemondani az önszeretetről.

Ezért a Teremtő nem talált olyan nemzetet vagy nyelvet, amely alkalmas lett volna a Tóra befogadására, kivéve Ábrahám, Izsák és Jákob gyermekeit, akikre őseik érdemei hatottak, ahogy bölcseink mondták: „Az atyák még azelőtt betartották a Tórát, hogy azt megkapták volna.” Ez azt jelenti, hogy lelkük magasztosságának köszönhetően el tudták érni a Teremtő összes útját a Tóra szellemiségével kapcsolatban, amely a Vele való Dvekut-ból fakad, anélkül, hogy először szükségük lett volna a Tóra gyakorlati részének létrájára, amelyet egyáltalán nem tudtak betartani, amint az a „Matan Tóra” 16. pontjában olvasható.

Kétségtelen, hogy szent atyáink fizikai finomsága és szellemi magasztossága nagy hatással volt fiaikra és fiaik fiaira, és igazságosságuk visszatükröződött azon a nemzedéken, amelynek tagjai mindannyian vállalták ezt a magasztos munkát, és mindannyian egyértelműen kijelentették: „Cselekszünk és hallgatunk.” Emiatt szükségszerűen minket választottak ki a nemzetek közül, hogy a kiválasztott nép legyünk. Így csak az izraeli nemzet tagjai kerültek be a szükséges Arvutba, a világ többi népe egyáltalán nem, mivel nem vettek részt benne…”

Baal HaSulam, HaArvut

Az antiszemitizmus visszatérő jelensége évszázadok és kontinensek óta kíséri a zsidó történelmet. Vallási, faji, gazdasági, politikai és ideológiai formában jelent meg. A változó körülmények ellenére annak kitartása arra utal, hogy gyökerei mélyebben fekszenek, mint bármely konkrét történelmi körülmény.

Ezt a jelenséget az emberi fejlődés szemszögéből lehet megérteni.

Az emberi civilizáció a befogadási akarat növekedése révén fejlődik – az egoista törekvés a tudás, a hatalom, a gazdagság, a biztonság és az elismerés iránt. Ez a törekvés hajtja a haladást: a technológiai fejlődést, a tudományos felfedezéseket, a gazdasági növekedést és a kulturális finomulást. Ugyanakkor ugyanaz az erő, amely a fejlődést hajtja, fokozza a versenyt, a megosztottságot és a széttagoltságot is. Ahogy a társadalmak egyre inkább összekapcsolódnak, az ellenőrizetlen egoizmus által okozott egyensúlyhiány egyre élesebbé válik.

Ma az emberiség globálisan integrált gazdaságilag és technológiailag, de mélyen megosztott társadalmi és politikai szempontból. A válság nem csupán pénzügyi vagy geopolitikai jellegű, hanem kapcsolati is. A központi feszültség abból fakad, hogy az emberek és a nemzetek elsősorban önérdekük vezérelte, nem képesek fenntarthatóan együttműködni.

Ebben a keretben a zsidó nép különleges helyet foglal el.

Történelmileg a zsidó közösség nem csupán közös biológiai vagy földrajzi alapon alakult ki, hanem egy eszme köré: az egység a megosztottság felett. Kialakulása az ókorban kialakult kapcsolati módszerhez kapcsolódik, amely a társadalmi fragmentációra adott válaszként jött létre. Ez a módszer hangsúlyozta a egymás iránti felelősséget és a kölcsönös gondoskodás elvét.

Generációkon át a zsidó közösségek gyakran tanúsítottak kivételes intellektuális, szervezési és gazdasági képességeket. Ezek a képességek többször is hozzájárultak azoknak a társadalmaknak a gyors fejlődéséhez, amelyekben éltek. Azonban az elsősorban egoista terjeszkedés által vezérelt gyors fejlődés végül rendszerszintű feszültséget eredményez. Amint a tágabb társadalom válságba kerül, tudatalatti elvárás alakul ki: a zsidó nép, amely történelmileg az egység módszerét testesítette meg, adjon példát egy olyan kapcsolódási modellre, amely képes egyensúlyt teremteni a növekvő ego között.

Ha ez az elvárás nem teljesül, a frusztráció vádakká alakulhat.

Ebből a perspektívából az antiszemitizmus alapvetően nem a siker irigységében vagy ideológiai nézeteltérésben gyökerezik, hanem egy strukturális feszültségben. Az emberiség ösztönösen érzi, hogy a széttagoltság megoldásának kulcsa az egységben rejlik – és hogy azok, akik történelmileg az egység elvéhez kapcsolódnak, felelősséggel tartoznak annak példázásáért.

A paradoxon az, hogy ugyanaz az erősödött ego, amely lehetővé tette a zsidók számára, hogy a tudomány, a kereskedelem és a kultúra területén virágozzanak, egyúttal eltávolíthatja őket eredeti egyesítő funkciójuktól. Amikor a személyes vagy közösségi előrelépés felváltja a kapcsolatok bemutatását, mint elsődleges célkitűzést, egyensúlytalanság érzékelhető.

Ez az egyensúlytalanság globális válságok idején még mélyül.

Amikor a kollektív befogadási akarat elérik határait – amikor az együttműködés összeomlik és a rendszerek meghibásodnak –, a társadalmak patthelyzetet éreznek. Ilyen pillanatokban a zsidók iránti ellenszenv általában fokozódik. Nem csak konkrét cselekedetek miatt, hanem egy mélyebb, gyakran tudattalan igény miatt: az elvárás miatt, hogy ők mutassák meg az integráció és a kölcsönös felelősség felé vezető utat.

Ebből a szempontból a mai globális helyzet egy összekapcsolt „Babilonra” hasonlít – egy technológiailag egységes, de belsőleg megosztott civilizációra. Nincs külső terület, ahová az emberiség menekülhetne; a kihívás a belső átalakulás.

A zsidó népnek történelmileg tulajdonított szerepe egyedülálló: a különbségek feletti egység mintájának megteremtése. Nem az egyformaság, nem a dominancia és nem az erkölcsi felsőbbrendűség – hanem annak gyakorlati bemutatása, hogy a különböző egyének felülkerekedhetnek az egoista elszigeteltségen, és összetartó egészként működhetnek.

Az ilyen egység nem szüntetné meg a sokszínűséget, hanem integrálná azt.

A zsidókat világszerte övező növekvő feszültség így az emberiség egy szélesebb fejlődési szakaszának jeleként értelmezhető. Ahogy a kölcsönös függőség növekszik, úgy erősödik a kapcsolódás iránti igény. Ha ezt az igényt nem kezelik konstruktív módon, akkor destruktív módon nyilvánul meg.

A válság tehát nem csupán az előítéletekről szól. Az emberi társadalom fejlődésébe ágyazott mélyebb strukturális igényt tükröz: a növekvő egoizmus és a tudatos kapcsolódás közötti egyensúly megteremtésének szükségességét.

Hogy ez az egyensúly tudatosság vagy fokozódó nyomás révén valósul-e meg, az nyitott kérdés marad. De a minta arra utal, hogy a kérdés nem oldható meg kizárólag külső intézkedésekkel. Meg kell oldani a modern civilizáció középpontjában álló alapvető kapcsolati hiányosságot.

Ebben az összefüggésben az antiszemitizmus nem egy elszigetelt társadalmi patológia; összefonódik az emberiség megoldatlan küzdelmével a szétválasztottság és az egység között.