„….. Ismert, hogy a teremtés célja az Ő vágya, hogy jót tegyen teremtményeivel. Azonban, hogy cselekedeteinek tökéletességét napvilágra hozza, Tzimtzum [korlátozás] és elrejtés történt mind a Tóra, mind a Mitzvot tekintetében, mert a Tórában és a Mitzvotban az öröm és a gyönyör el van rejtve, és az a tény, hogy Tzimtzumot és elrejtést helyezett magára a Teremtőre, ahogy írva van: „Te valóban egy elrejtő Isten vagy.” Ez azt jelenti, hogy a Teremtő el van rejtve előlünk, és nekünk a hit parancsát adták, hogy higgyünk a Teremtőben, hogy Ő a jót és a jótéteményt irányítva vezeti a világot.
Bár amikor az ember elkezd nézni a teremtést, az tele van hibákkal, ami azt jelenti, hogy a Jótéteményt végző Jó nem nyilvánul meg a világban, az embernek az ésszerűség felett kell hinnie abban, hogy az Ő irányítása a jót és a jótéteményt szolgálja. Bár ezt nem látja, azt kell mondania: „Szemük van, és nem látnak.”…
— Rabash, Mit jelent az, hogy Mózes zavarban volt a Hold születése miatt, a műben? (1990)
Ellentét: a nehézség gyökere
A teremtés egész drámája egy paradoxonnal kezdődik.
A Teremtő jót akar tenni.
A teremtett lény kapni akar.
A teremtett lény azonban természeténél fogva ellentétes a Teremtővel. A Teremtő adakozás, a teremtmény pedig befogadás. A Teremtő ad, a teremtmény pedig befogad. A Teremtő teljes és örök, a teremtmény pedig szegény, töredezett és ideiglenes.
Ez az ellentét nem hiba – ez a teremtés alapanyaga. De ez mély nehézséget okoz:
Hogyan tud egy teljesen önmagával foglalkozó lény egyetlen igazán spirituális cselekedetet végrehajtani?
Minden mozdulatunk, minden gondolatunk, minden törekvésünk, amit ebben a világban ápolunk, a fogadás akaratában gyökerezik. Még akkor is, amikor a szeretetről, az igazságról, az egységről vagy a spiritualitásról beszélünk, a felszín alatt ugyanaz a kérdés rejtőzik:
Mit nyerek ezzel?
Saját értelmünkkel vagy őszinteségünkkel nem tudunk átlépni ezt a határt. Nem tudunk örökkévalóságot teremteni egy mulandó egóból. Ha magunkra hagyjuk magunkat, akkor elkerülhetetlenül még a legnemesebb elvet is olyanná alakítjuk, ami nekünk szolgál.
A történelem ezt többször is bebizonyította. Amikor a „szeressétek barátaitokat” elvet önös érdekből alkalmazzák, akkor az kontrollá válik. Amikor a spirituális eszméket egoista célokra használják, akkor azok inkább sötétséget hoznak, mint fényt. A befogadásra használt spirituális elv az ellenkezőjévé válik.
Ezért kell a fejlődés fokozatosnak lennie.
A megszerzési vágy fokozatos nevelése
A megszerzési vágy nem változik meg egy pillanat alatt. Fokozatosan érik meg.
Először olyan, mint egy „gyermek” – apró örömökkel foglalkozik: pénz, becsület, kényelem, tudás. Aztán egyre célratörőbbé, határozottabbá válik. Végül eléri a „szolga” stádiumát – egy érett egót, amely felismeri, hogy saját magának rabszolgája.
Csak amikor az ego eléggé megnő, ébred fel egy mélyebb kérdés:
Van valami az intellektusom felett? A természetem felett?
Ez az ébredés a bölcsesség kezdete.
De még akkor sem dolgozik az ember „Érte”. Még mindig a beteljesülést keresi. Még mindig reméli a jutalmat. Még mindig valamilyen nyereségre számít. És mégis, még ez a „nem Érte” is a spiritualitás felé irányulhat – ha megfelelően irányítják.
A vezetés nem az intellektustól származik, hanem a „szív pontjától” – attól a kis szikrától, amely valami önmagán túli dologra vágyik. Amikor ez a pont vonzza a Körülvevő Fényt, fokozatosan kialakul egy új irány.
E fény nélkül erőfeszítéseink csak elmélyítik a sötétséget. Ahogyan A tíz szfira tanulmánya bevezetőjében olvasható, aki a spirituális bölcsességet egoista haszonszerzés eszközévé teszi, olyan állapotba kerül, mint a „denevérek” – a sötétben repülnek, és az éjszakát nappalnak tévesztik.
Így a teremtett lény fejlődése magában foglalja a rejtőzködést, a zavart, a hibákat és a kimerültséget. Az ember átmegy a „kettős rejtőzködésen” és az „egyszeres rejtőzködésen”, a belső Egyiptomon, a terheken és a kérdéseken, amelyek minden lépéssel nehezebbé válnak.
Miért nehezebb?
Mert a cél még nem a beteljesülés. A cél a javítás.
Korrekció a beteljesülés előtt
Az út két fázisból áll: javítás és beteljesülés.
Először jön a vágy megszerzése.
Aztán a vágy javítása.
Csak utána jön a vágy beteljesülése.
A spirituális akadály átlépése előtt – Egyiptomból való kilépés előtt – az ember nem kap igazi beteljesülést. Ehelyett nagyobb edényeket kap a munkához. Nagyobb hiányt. Nagyobb kérdéseket. Nagyobb súlyt.
Az ego édességet vár. Ehelyett terhet kap.
Ez Mózes zavarodottsága – a kérdés, hogyan szentelje meg az újholdat, hogyan lépjen túl az ésszerűség határain. Hogyan lehet előrehaladni, ha semmi látható nem erősíti meg az utat? Hogyan lehet megszentelni azt, amit nem értünk?
A válasz az, hogy elrejtés nélkül a megszentelés lehetetlen.
Miért szükséges az elrejtés
Ha a Teremtő kinyilatkoztatná magát, a függetlenség lehetetlen lenne.
Ha minden spirituális cselekedet azonnal örömmel lenne jutalmazva, akkor csak az örömért cselekednénk. A beteljesülés kioltaná az erőfeszítést, megszüntetné a hiányt, és semmi örök nem maradna.
A befogadó edényekben az öröm megszünteti a vágyat. Minél többet kapunk magunknak, annál kevesebb kapacitás marad. Egy apró szikra – „egy vékony gyertya” – az egyetlen, ami fenntartható az egoista edényekben. A végtelen öröm nem lakozhat ott; megsemmisítené az edényt.
Ezért a rejtőzködés nem büntetés – hanem kegyelem.
A Teremtő elrejtőzik, hogy a teremtmény jutalom kényszere nélkül cselekedhessen.
A rejtőzködés teret ad a szabadságnak.
A függetlenség születése
Ahhoz, hogy a teremtmény valóban függetlenné váljon, el kell szakadnia.
Nem szabad közvetlenül éreznie, hogy mitől függ. Hinnie kell abban, hogy egyedül van, egyedülálló, önálló. Csak ebben az állapotban hozhat olyan döntéseket, amelyek teljesen sajátjának tűnnek.
Ebből a különállóság illúziójából épül fel a valódi függetlenség.
Fokozatosan, erőfeszítéssel, a Körülvevő Fény vonzásával a teremtmény új edényt épít magában – az adakozás edényeit. Megtanulja, hogy ne a saját beteljesülését kívánja, hanem az Adakozó örömét.
Ekkor valami csodálatos történik:
Minél többet ad a Teremtő, annál inkább vágyik a teremtmény a fogadásra – nem magának, hanem hogy örömet okozzon cserébe. A fogadás már nem semmisíti meg az edényt. A beteljesülés már nem oltja ki a vágyat.
A fogadás és az adás irányában egybehangzóvá válik, bár formájában ellentétes. A Teremtő ad a teremtménynek; a teremtmény fogad, hogy adjon. Az edény végtelenül tágul.
Ez a végtelen öröm.
De ez csak akkor létezhet, ha az edény függetlenül épült.
A rejtőzködés, mint a szeretet feltétele
E törvény tükröződését látjuk a mi világunkban.
A méhben lévő gyermek tökéletesen kényelmesen érzi magát. De ki kell jönnie. El kell válnia. Függetlenné kell válnia szüleitől. Csak akkor válhat éretté.
Hasonlóképpen, ha a Teremtő továbbra is kinyilatkoztatott maradna, mint a lelket körülvevő méh, a teremtmény örökké csecsemő maradna.
A rejtőzködés a függetlenség szülőcsatornája.
Fájdalmas. Zavarba ejtő. Elhagyatottság érzését kelti. De ez az egyetlen módja annak, hogy a teremtmény formájában egyenlővé váljon.
Rejtőzködés nélkül a teremtmény örökre függő maradna, az Adakozó jelenlétének kényszerében. Rejtőzködéssel viszont választhat.
És csak az válhat örökkévalóvá, amit függetlenül választunk.
A végső állapot: függetlenség a ragaszkodásban
A javítás végén a teremtmény rendelkezik egy képernyővel – egy szándékkal, hogy minden tulajdonságát átadja. Már nincs szüksége felügyeletre. Nem kényszeríti a félelem, és nem csábítja a jutalom.
Függetlenül áll – és mégis teljes ragaszkodásban.
Magában ugyanazt a formát építette fel, mint a Teremtő. Ugyanaz a Fény tölti be. Ellentmondás nélkül ad és kap.
Ekkor már nincs szükség a rejtőzködésre.
A Teremtő eredeti gondolata – jót tenni teremtményeinek – teljes mértékben megvalósul.
Nem azzal, hogy elárasztja a teremtményt fénnyel, nem azzal, hogy rákényszeríti a jóságot, hanem azzal, hogy elrejtőzik.
Visszavonul.
Lehetővé teszi a teremtménynek, hogy a sötétben növekedjen, amíg képes lesz a végtelen fényre.
Ez a rejtőzködés nagyszerűsége.
És ez a teremtett lény valódi fejlődése.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás