„….. És mindezek után figyelmesen hallgattam az Úr által nekem ígért ígéreteket és sorsot, de nem találtam bennük sem elégedettséget, sem olyan szavakat, amelyekkel megszólíthatnám e világ lakóit, és elvezethetném őket Isten akaratához, ahogyan Ő megmondta nekem. Nem tudtam a hiú és az Urat és teremtését rágalmazó emberek között járni, miközben én telve voltam és dicsértem, és vidáman sétáltam, mintha gúnyolnám azokat a nyomorultakat.
A dolgok mélyen megérintettek, és elhatároztam, hogy bármi is történjék, még ha le is szállok a magasztos fokozatomról, szívből jövő imát kell mondanom az Úrhoz, hogy adjon nekem megértést és tudást a próféciáról és a bölcsességről, valamint szavakat, amelyekkel segíthetek a világ elhagyatott embereinek, hogy ugyanolyan bölcsességre és kedvességre emeljem őket, mint amilyen az enyém. Bár tudtam, hogy nem szabad elszomorítanom a lelkemet, nem tudtam visszafogni magam, és imádságban öntöttem ki a szívemet…”
Baal HaSulam próféciája
Amikor először hallunk a spiritualitásról, szinte elérhetőnek tűnik.
Poétikusan, ragyogóan, inspirálóan hangzik.
A világ tele van módszerekkel, amelyek ébredést, békét, megvilágosodást ígérnek. „Csináld ezt a gyakorlatot.” „Kövesd ezt a fegyelmet.” „Fogadd el ezt a hitet.” És akkor valami magasabbat fogsz érezni. Valami kibővültet.
És valóban, sok élmény emelheti a hangulatot, finomíthatja az érzelmeket, szélesítheti az érzékelést.
De az igazi spiritualitás nem az ego javulása.
Hanem annak átalakulása.
Nem az önmagunk csiszolása.
Hanem az önmagunkon való túllépés.
Belépés egy másik galaxisba
Igen, a spiritualitás elérhető ebben a világban, ebben a fizikai testben élve. Nem kell meghalni ahhoz, hogy belépjünk.
De a testi érzékelés és a spirituális érzékelés közötti küszöb valódi átlépése nem kis változás. Nem egy enyhe fejlesztés.
Olyan, mintha hirtelen egy másik bolygón ébrednél fel.
A törvények mások.
A gravitáció más.
A légkör más.
Minden, ami egyszer természetesnek tűnt, most idegennek érződik.
Minden, ami egyszer logikusnak tűnt, most szűknek tűnik.
A testi létezésben egy teljesen önző érzékelésbe születünk bele. Minden gondolatot, minden érzést, minden ösztönt egy számítás alapján mérünk:
„Mit nyerek vele?”
Automatikusan igazoljuk magunkat.
A valóságot a személyes haszon szemszögéből látjuk.
Saját vágyaink határain belül élünk.
A spiritualitás ennek az ellenkezője.
Ez a saját magunkon kívüli létezés.
Ez mások vágyain keresztül történő érzékelés.
Nem a személyes kiteljesedésért élünk, hanem az adakozásért.
Megközelíteni olyan, mintha megpróbálnánk megérinteni valami megérinthetetlent.
Megérteni olyan, mintha megpróbálnánk megragadni a megragadhatatlant.
És még a spirituális érzékelésbe való belépés után is minden új szakasz újabb lehetetlen ugrást igényel. Minden felemelkedés egyfajta halált igényel. Az előző „én”-nek fel kell oldódnia, mint egy mag, amely a talajban rothad, hogy egy új életforma növekedhessen.
A spirituális növekedés folyamatos újjászületés.
A kabbalista által keresett titkok
Melyek azok az „univerzum titkai”, amelyeket a kabbalista annyira szeretne felfedni?
Ezek nem misztikus kódok vagy rejtett erők.
Ezek azok a törvények, amelyek szerint az élet abszolút szereteten keresztül jön létre és tart fenn.
A Teremtő – az egyetlen erő, amely megteremti és ápolja a valóságot – tiszta adakozás. Tiszta adás. Tiszta, feltétel nélküli gondoskodás.
A spiritualitás eléréséhez el kell kezdeni érezni ezt az erőt.
Rav Chaim Vital, a Szent Ari tanítványa, a spirituális kinyilatkoztatás első érzését olyan elsöprő szeretetélményként írta le, amely olyan hatalmas, olyan gyengéd, olyan mindent átfogó, hogy az emberi nyelv alig képes leírni.
Olyan, mintha elmerülnénk egy határtalan anyai melegségű óceánban, amely fenntartja a létezés minden részecskéjét.
Képzelet feletti öröm tölti be a lelket.
De ezzel egyidejűleg valami más is történik.
Abban a pillanatban, amikor az ember megkóstolja ezt a szeretetet, azonnal mély szomorúságot érez a világ iránt.
Hogyan örülhetnék egyedül, míg mások a sötétben vándorolnak?
Hogyan maradhatnék csendben, míg az emberiség szenved, anélkül, hogy ismerné az élet forrását?
Így tehát, abban az első spirituális érzésben új cél születik.
Nem az önmegvalósítás.
Nem a személyes extázis.
Hanem a felelősség.
A szív, amely nem tud csendben maradni
Ez a jelentése Baal HaSulam kiáltásának a fenti idézetben.
Megízlelte a spirituális teljesítményt. Megtapasztalta a Teremtővel való összekapcsolódás örömét.
És mégis, nem tudott vidáman járni az emberek között, amíg ők tudatlanok maradtak. Nem tudott megelégedni a személyes kinyilatkoztatással.
Nem magasabb fokozatokért imádkozott.
Szavakért imádkozott.
Nyelvért.
Eszközökért, amelyek segítenek másoknak felemelkedni.
Még hajlandó volt lemondani magasztos eléréséről, ha ezáltal kapcsolatba léphetett az emberiséggel.
Ez a kabbalista szíve.
A spirituális elérés nem választja el őt a világtól. Sokkal inkább mélyebben köti hozzá, mint valaha.
A nagy kabbalisták odaadása
Vannak történetek arról, hogy Baal HaSulam évekig napi tizennyolc órát dolgozott, hogy megírja a Tíz Szfira tanulmánya című művet. Aztán újabb éveket töltött azzal, hogy megírja kommentárját a Zohár könyvéhez.
Jéghideg vízbe tette a lábát, hogy ne aludjon el.
Amikor nem volt pénze a nyomtatásra, maga dolgozott a nyomdában, kézzel rendezte a betűket, és ólommérgezésnek tette ki magát.
Miért?
Nem a hírnévért.
Nem az elismerésért.
Nem a személyes haszonért.
Mert ha az ember egyszer megérzi a Teremtő szeretetét, az élete már nem az övé.
Küldetéssé válik.
Ugyanez a szellem él a mi korunk kabbalistáiban is. Az élet akkor nyer értelmet, ha nem önmagát szolgálja, hanem a Teremtő kinyilatkoztatását az emberiségnek.
A spirituális elérés előtt nem tudjuk igazán megérteni ezt az odaadást. Túlzónak tűnik. Irreálisnak.
De amint egy kis szikra adakozás megérinti a szívünket, minden megváltozik.
Felkészülés az elérés előtt
Paradox módon, még mielőtt belépnénk a spiritualitásba, úgy kell viselkednünk, mintha már megérintettük volna.
Gyakorolnunk kell a mások iránti törődést.
Meg kell próbálnunk az ő szemszögükből gondolkodni.
Meg kell próbálnunk – még ha ügyetlenül is – felülemelkedni saját számításainkon.
Ez a munka egy egyedülálló spirituális csoporton belül zajlik.
Minden barát arra törekszik, hogy segítse a többiek előrehaladását. Mindenki megpróbál támogatni, bátorítani, felemelni.
Megtanuljuk feláldozni a kényelmet a kapcsolatokért.
Hallgatni ahelyett, hogy uralkodnánk.
Imádkozni másokért ahelyett, hogy magunkért.
És ezekben az erőfeszítésekben – bár még mindig tökéletlenek – kezdünk hasonlítani a Teremtőre.
Ez a hasonlóság vonzza a Fényt.
Fokozatosan egy új szándék alakul ki bennünk.
Az élet igazi célja
A kabbalista számára az élet célja nem a misztikus élmény.
Nem a személyes üdvösség.
Hanem az, hogy csatornává váljon.
Hogy olyan mélyen érezze a Teremtő szeretetét, hogy az nem maradhat benne.
Hogy csatornává váljon, amelyen keresztül ez a szeretet áramlik a világba.
Hogy ne önmagában éljen, hanem az emberiség kollektív lelkében.
Amikor a kabbalista már nem érzi magát elszigetelt entitásnak, hanem mások vágyait is a sajátjaként éli meg – ez az örök élet.
Mert az örök élet nem végtelen idő.
Az ego határain túli létezés.
Az adakozás minőségében való élet.
Felemelő ígéret
Először ez az út szigorúnak tűnik.
Önmegsemmisítést követel.
Belső forradalmakat követel.
De valójában ez a legörömtelibb utazás, ami csak lehetséges.
Minden alkalommal, amikor másokért legyőzzük önmagunkat, egy magasabb dimenzióba lépünk.
Minden alkalommal, amikor az egó helyett a kapcsolatot választjuk, összhangba kerülünk az univerzumot fenntartó erővel.
És fokozatosan, szinte észrevehetetlenül, egy új világ nyílik meg.
Egy világ, ahol a szeretet nem törékeny érzelem, hanem a valóság alapvető törvénye.
Egy világ, ahol az életünk nem csak a miénk, hanem egy örök valami részévé válik.
A kabbalista életének célja, hogy felfedje ezt a világot.
És miután felfedte, minden lélegzetvételét annak szentelje, hogy mások is belépjenek ebbe a világba.
Nem kötelességből.
Nem nyomásból.
Hanem azért, mert a szív, ha egyszer megérinti a Teremtő szeretete, egyszerűen nem tud hallgatni.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás