„….. Rabbi Hiya azt mondta: „Kíváncsi vagyok erre a szövegre, amely azt mondja: »Mert az Úr meghallgatja a szegényeket.« Meghallgatja a szegényeket, és másokat nem? Rabbi Shimon azt mondta: „ Azért, mert ők közelebb vannak a Királyhoz, ahogy meg van írva: „A megtört és alázatos szívet, ó Isten, te nem veted meg…” Rabbi Shimon azt is mondta: „Gyertek és lássátok, a világ összes embere testben és lélekben jelenik meg a Teremtő előtt, de a szegény csak lélekben jelenik meg a Teremtő előtt, mert teste megtört, és a Teremtő közelebb van a lélekhez, mint a testhez.”
A Sulam [a Zohár kommentárja] úgy értelmezi, hogy a szegény csak lelkében jelenik meg a Teremtő előtt, mert teste megtört, és a Teremtő közelebb áll a lélekhez, mint a testhez. (Zohár, BeShalach, 367. pont)”
Rabash, Válogatott jegyzetek 381., Az Úr meghallgatja a szegényeket
Amikor az ember először lép a spirituális útra, minden élettel telinek, ragyogónak és ígéretesnek tűnik. Izgalom, belső tűz, az az érzés, hogy végre valami rendkívülit fedezett fel. A megszokott élettel teli vágyak – étel, szex, család – és még a társadalmi törekvések – gazdagság, hatalom, becsület és tudás – felett is új vágy ébred. Magasabbnak, tisztábbnak, értelmesebbnek tűnik. Pontosan azért élénkíti az embert, mert az eddigi teljesülések már unalmasnak és üresnek tűnnek.
Ebben a szakaszban az ego még mindig lelkes. Az önző, önigazoló, individualista természetünk új teret talál, ahol működhet. Örömmel táplálja a vágyat: Spiritualitást akarok. A Teremtőt akarom. Örök életet, bölcsességet, kinyilatkoztatást akarok. Az ego biztos abban, hogy végre megtalálta a végső jutalmat.
Ez a kezdeti mámor elhomályosítja a tanításokban rejtett figyelmeztetéseket. Halljuk, de még nem értjük, hogy a Teremtő feltárásához az embernek teljesen másmilyenné kell válnia, mint amilyen. Hogy a spiritualitás nem az ego emelését, finomítását vagy szentséggel való megkoronázását jelenti, hanem annak uralmának teljes lebontását. Halljuk, hogy az út megköveteli olyan tulajdonságok elsajátítását, amelyek ellentétesek a természetünkkel: igazi önzetlenség, feltétel nélküli szeretet, önzetlen adakozás. Halljuk, hogy senki sem halad előre egyedül, hogy a spiritualitás csak mások iránti szereteten keresztül, élő, kölcsönös kapcsolatok kiépítésén keresztül tárul fel, amelyekben mindenki olyan természetesen szolgálja a többieket, ahogyan önmagát is szolgálja.
Eleinte mindez nem csüggeszt minket. A lelkesedés túl erős. Az ego még mindig meg van győződve arról, hogy valamilyen módon hasznot fog húzni belőle.
De telik az idő. A tanulás elmélyül. A módszer működni kezd – nem úgy, ahogy az ego remélte, hanem úgy, ahogy valójában van. Lassan, könyörtelenül kezdi kimeríteni a kezdeti izgalmat. Az ego kezdi érezni, hogy ez az út nem jutalmazza meg. Hogy az út végén nem lesz trónja. Hogy ez az út nem az ő dicsőítésére irányul, hanem leleplezésére.
Sok időbe telik, mire az ego teljes mértékben megérti az igazságot: ez az út ellene irányul. Teljes mértékben. Az egész spirituális folyamat arról szól, hogy felismerjük az ego abszolút uralmát felettünk – és aztán beleegyezzünk abba, hogy lemondunk erről az uralomról. Hogy elfogadjuk egy teljesen más dolog uralmát: a Teremtő tulajdonságait, az önzetlen szeretet és adakozás tiszta erejét.
Ez a felismerés nem intellektuális. Megélt. Ég. Megfosztja az embert az illúzióitól. Idővel valami új születik bennünk – egy csendes, józan, szinte fájdalmas megfigyelő. Egy emberi pont, amely oldalról tudja nézni önmagát, amely az egót operációs rendszerként látja, nem pedig „énként”. Csak amikor ez a megfigyelő felébred, kezdődik el az igazi spirituális munka.
És itt jön be igazán a kimerültség.
Mert most már tisztán látom: szegény ember vagyok.
Rájövök, hogy nincs saját erőm a spirituális fejlődéshez. Az egóba születtem, az egó nevelt fel, az egó élénkített. Minden lélegzetvételem, minden mozdulatom, minden gondolatom az egó jutalomra való várakozása táplálja. Amikor az egó megérti, hogy a spiritualitás megsemmisítését követeli – hogy ez az út lényegében halálos ítéletet jelent az uralmára –, teljesen visszavonja a táplálékát.
Nem tudok mozogni. Nem tudok előrehaladni. Még akaratom sincs.
A felismerés lesújtó: nincs mit adnom. Nincs motivációm. Nincs vágyam. Nincs erőm. Még egy őszinte ima sincs. Üresen állok, kiszolgáltatva, tehetetlenül.
És pontosan itt leszek az a „szegény”, akiről a bölcsek beszélnek.
Ahhoz, hogy továbbhaladhassak, mindent kölcsön kell kérnem.
Inspirációt kölcsönzök a spirituális csoportban lévő barátaimtól. Erőt kölcsönzök a szavaikból, erőfeszítéseikből, makacs elkötelezettségükből. Együtt egy furcsa és szent játékot játszunk: mindannyian a cél nagyszerűségéről, a kapcsolat fontosságáról beszélünk, még akkor is, ha belülről száraznak és élettelennek érezzük magunkat. Ez a kölcsönös színlelés valódi erőt teremt – egy feszült légkört, amelyből mindenki meríthet életet. Ebben a környezetben túlélők.
De az inspiráció kölcsönzése nem elég.
Megtanulom, hogy egyáltalán nem használhatom a saját vágyaimat. Azok helyrehozhatatlanul egoisták. Ha velük dolgozom, elszakadok a Teremtőtől, aki abszolút adakozás. Tehát a vágyakat is kölcsön kell vennem. El kell fogadnom a barátaim hiányosságait – vágyakozásukat, a Teremtő feltárására irányuló sóvárgásukat – és a sajátommá kell tennem őket. Nem magamért dolgozom, hanem azért, hogy az ő vágyaikat összekapcsoljam a Teremtővel, hogy teljesüljenek.
Így a szegény ember folyamatosan kölcsönvesz: erőt, inspirációt, vágyat, szándékot. És minden kölcsönzéssel valami mélyebb tárul fel – valóban nincs semmim. Nem akarok semmit magamnak. Még a spiritualitást sem akarom magamnak. Csak szolgáló akarok lenni, csatorna, hűséges partner a Teremtő életfenntartó munkájában.
Végül jön az utolsó, megalázó felismerés: még kölcsönözni sem tudok helyesen. Még kérni sem tudok megfelelően. Nem tudom, hogyan kell imádkozni.
És akkor a kabbalisták szavai világossá válnak: ezt nevezik a Teremtő munkájának.
A valóságban csak egy cselekvő erő létezik. A mi feladatunk nem a cselekvés, hanem az, hogy – közös erőfeszítéssel – eljussunk ahhoz a felismeréshez, hogy minden Tőle függ. Feladatunk az, hogy elérjük a megfelelő hiányt, a megfelelő megadást, a megfelelő kérést, hogy a Teremtő megtehesse azt, amit csak Ő tud megtenni.
Ez az alávetés nem történhet meg egyedül. Csak a csoporton keresztül történhet meg. Azáltal, hogy megtanulom másokat fontosabbnak tartani magamnál. Azáltal, hogy őket szeretem és szolgálom magam előtt. Azáltal, hogy kézzelfoghatóan érzem, hogy egész spirituális életem tőlük függ – és rajtuk keresztül a Teremtőtől.
A spirituális út megtanít arra, hogy önként kell kapcsolódnom az életfenntartó berendezéshez. Mint egy kórházi ágyban fekvő beteg, aki csak csövek és kábelek segítségével él. A barátaim ezek a kábelek. Rajta keresztül kapcsolódok a Teremtőhöz – az élet egyetlen forrásához.
És amikor ez a kapcsolat teljes, én is kábellé válok. Egy csővezeték, amelyen keresztül a Teremtő életet adó ereje áramolhat a világba.
Ezért a szegények imája a legértékesebb ima. Amikor egy embernek valóban nincs semmije, nem akar semmit, és csak hűséges szolgálója és partnere akar lenni az adakozásnak – akkor a Teremtő biztosan meghallja.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás