„….. Ami azt illeti, hogy a jutalom meghaladja az ésszerűséget, ez olyan, mintha „ha fáradozol és megtalálod”. Vagyis miután az ember megfeszíti magát, hogy elfogadja a mennyország terhét, olyan dolgokkal jutalmazza meg, amelyekről soha nem gondolta volna, hogy elérheti. Ezért nevezik „megtalálásnak”, mert soha nem gondolt rá. Ezért tekintik úgy, mintha véletlenül jutott volna hozzá, mintha megtalálta volna, ahogy bölcseink mondták (Sanhedrin 97a)…”
Rabash, Válogatott jegyzetek 176. A hit a természet felettinek van tekintve
Valódi lényegünk – létezésünk motorja – a létezés és a beteljesülés iránti kielégíthetetlen és egyre növekvő vágy.
Ez a vágy sem jó, sem rossz. Egyszerűen van.
Ez a teremtés lényege.
Mi teremtett lények vagyunk.
A Teremtő tiszta adás.
Mi vagyunk a vágy, amelynek célja, hogy megkapja mindazt a beteljesülést, amelyet a Teremtő adni kíván.
A közvetlen befogadás azonban lehetetlen.
Ha a teremtett lény közvetlenül a Teremtőtől kapná az örömöt, az elviselhetetlen belső ellentmondást okozna – egy spirituális rövidzárlatot, amelyet a kabbalisták szégyennek neveznek. Nem erkölcsi szégyen, hanem egzisztenciális szégyen: az a képtelenség, hogy elviseljük, hogy ellentétesek, összeférhetetlenek és egyenlőtlenek vagyunk a Teremtővel.
Ezért a teremtés kezdetétől fogva a közvetlen befogadás korlátozott volt.
Helyette egy hosszú, bonyolult és szándékos folyamat vette kezdetét, amelynek célja az volt, hogy felkészítse a tudatos teremtett lényeket arra, hogy megtanulják, hogyan kell befogadni.
Nem azt, hogy befogadjanak-e.
Hanem azt, hogy hogyan.
Ha nem tudjuk megváltoztatni azt az anyagot, amiből vagyunk – ha arra vagyunk rendeltetve, hogy abszolút és végtelen beteljesülést fogadjunk –, akkor mit tudunk megváltoztatni?
Megváltoztathatjuk, mit akarunk fogadni.
És megváltoztathatjuk azt a szándékot, amellyel fogadjuk.
Ez az emberi fejlődés lényege.
Ezért a legalapvetőbb spirituális módszer a Kabbala – a befogadás.
Természetünknél fogva vágyainknak csak egy apró töredékét használjuk, és azt is kizárólag magunkra fordítjuk.
Eredeti szándékunk ösztönös, önző, önigazoló, individualista és szubjektív.
Így születünk.
Ez az egyetlen létezésforma, amelyet kezdetben ismerünk.
Ebben a világban élénk vágyak – étel, szex, család – és társadalmi vágyak – gazdagság, hatalom, tisztelet, tudás – vezérelnek minket.
Mindegyikük ugyanazon szándék alapján működik: a saját érdekemben.
Mások rovására érünk el sikert.
A valóság rovására valósítjuk meg önmagunkat.
És mégis, paradox módon, ez nem a mi hibánk.
Nem vagyunk bűnösök.
Nem vagyunk gonoszak.
Szándékosan így teremtettek minket.
Mert az észlelés a kontrasztból születik.
Mert az igazság csak az ellenkezőjével szemben ismerhető fel.
Ahhoz, hogy megértsük, mi az igazi befogadás, először ki kell merítenünk a hamis befogadást.
Ahhoz, hogy felismerjük az adakozást, végig kell élnünk az egoizmust.
De itt rejlik a valódi probléma.
Az ego belsejében születünk.
Teljesen azonosulunk vele.
Nincs belső képünk – nincs referenciapontunk – arról, hogy mit jelent úgy létezni, ahogy a Teremtő létezik: tiszta, feltétel nélküli, önzetlen adásban.
Ezért a Teremtő elültetett bennünk valamit.
Egy szikrát.
A saját minőségének egy töredékét.
Az élet egy bizonyos pillanatában ez a szikra csendes, de nyugtalanító kérdésként ébred fel:
Miért élek?
Mi az értelme ennek az egésznek?
Ezt a kérdést követve sokan végül megtalálják a Kabbala bölcsességét, és elkezdik erősíteni azt a szikrát, hogy valódi spirituális vágy legyen belőle. De még akkor is hosszú az út. Fokozatos. Homályos.
Mert még évek tanulmányozása és munkája után sem tudjuk, mi vár ránk valójában.
A spirituális jutalmat ismerős formákban képzeljük el.
Magasabb szintű érzékelés.
Szabadság az időtől és a haláltól.
Az univerzum ismerete.
Személyes teljesítmény.
Még az út mélyén is valami magunknak valóra számítunk.
Csak amikor a spiritualitás valódi küszöbéhez közeledünk, kezdünk rájönni egy ijesztő felismerésre:
A jutalom nem az, amit gondolunk.
Még csak nem is valami, amit el tudunk képzelni.
Az igazi jutalom az adakozás edényei – a vágy és a képesség, hogy másokat és a Teremtőt teljes mértékben, önzetlenül és feltétel nélkül szolgáljuk.
A jutalom nem a beteljesülés.
Hanem a vágy, hogy teljesülést adjunk.
Egy olyan állapot, amikor semmit sem akarok magamnak – kivéve a Teremtővel való hasonlóságot.
Ez a vágy nem születésünkkel jön létre bennünk.
Még szikraként sem.
A spirituális csoportban felvázolhatjuk körvonalait.
Kialakíthatunk egy kollektív képet a kölcsönös törődésről és szolgálatról.
De még a legszélsőségesebb altruizmus, amit el tudunk képzelni, sem érinti azt, ami valóban vár ránk.
Teljes szakadás van az erőfeszítés és a jutalom között.
Ezért mondják a bölcsek:
„Ha fáradoztál és megtaláltad – higgy.”
Fáradozunk azzal, hogy harcolunk önmagunkkal.
Azáltal, hogy felülemelkedünk önmagunkon.
Azáltal, hogy minden nap szembeszállunk az egóval.
És amit megtalálunk, az teljesen idegen a képzeletünktől.
Mégis, elsöprő vágyat kell kialakítanunk a spiritualitás iránt – annak ellenére, hogy nem tudjuk, mit akarunk. És végül, amit kapunk, egyáltalán nem az, amit elképzeltünk.
A Teremtő mindig készen áll az adakozásra.
„A tehén jobban akar etetni, mint a borjú szopni akar.”
Csak egy dolog hiányzik: az edény.
És ezt az edényt nem mi építhetjük meg.
Csak felülről kaphatjuk meg – amikor készek vagyunk teljesen megadni magunkat.
Még az egótól való megszabadulás után is lassan jön az értékelés.
A szabadság azonnali.
A megértés nem.
Mint az Egyiptomból szökött rabszolgák, kilépünk a fáraó uralma alól, csak hogy megkérdezzük:
Most mi lesz?
Honnan jön a táplálékom?
Hogyan éljek a régi gazdám nélkül?
Ez a zavarodottság az újjászületés része.
Teljes belső átalakuláson megyünk keresztül – új szív, új elme, új valóságérzékelés.
Minden, ami tőlünk elvárható, az a beleegyezés.
A hajlandóság.
A teljes megadás.
Hogy hagyjuk a Teremtőt végrehajtani ezt a műveletet.
Ez a folyamat annyira meghaladja a természetet, hogy egyedül lehetetlen elérni a küszöböt. Csak a csoport tagjainak kitartó kölcsönös támogatása – egymás húzása, tolása, tartása – teszi ezt lehetővé. Mint a hegymászók, akik egymást húzzák egy lehetetlen csúcs felé, amelyet még senki sem hódított meg.
És végül a parton állunk.
Előttünk a tenger.
Nincs híd. Nincs bizonyíték. Nincs garancia.
Csak bizalom.
Egymásban.
És a Teremtőben.
És csak akkor nyílik meg a tenger.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás