Mi a jó jel a spirituális úton?!

Amikor a lefelé haladás valójában felfelé haladás

„….. Most elmagyarázzuk, amit kérdeztünk: Hogyan kell nevezni azt a helyzetet, amelyben az ember találja magát, ha látja, hogy valóban „nem szolgálja Őt”, vagyis ha egyáltalán nem halad előre a munkában, hanem visszafejlődik, és munkája hiábavaló, eredménytelen? Hinnie kell abban, amit bölcseink mondtak: „A jutalom megegyezik a fájdalommal”, de nyilvánvalóan látja, hogy jobb lett volna, ha eleve nem kezdte volna el ezt az adakozási munkát. Látja, hogy csak lefelé halad a munkában, és nem felfelé. Ennek megfelelően a „nem szolgálja Őt” állapotot „lefelé haladásnak” kellett volna nevezni.

Azonban az általunk elmondottak szerint, miszerint lehetetlen magasabb fokozatot elérni anélkül, hogy előbb elértük volna az alacsonyabbat, amelyet „nem szolgálatának” tekintünk, ebből következik, hogy ezt az állapotot nem „leereszkedésnek”, hanem inkább „felfelé haladásnak” tekintjük, mert így van: az alacsonyabb fokozat az oka és az előfeltétele a magasabbnak. Ezért ez a leereszkedés, amikor az ember úgy érzi, hogy leereszkedett állapotban van, arra készteti, hogy magasabb fokozatra emelkedjen.

Vagyis „a jutalom megegyezik a fájdalommal”. Más szavakkal, amennyire az ember szenved attól, hogy „nem szolgálja Őt” állapotban van, annyira arra készteti, hogy tanácsot és útmutatást keressen, hogy kilábaljon ebből az állapotból, és magasabb fokozatra emelkedjen, amit „a Teremtő szolgálatának” neveznek. Ezért ezt az állapotot „felemelkedés idejének” nevezik, és „a cél felé való haladás állapotának” nevezik. Azonban még a „nem szolgálatának” idején is vannak hullámvölgyek, és ezeket a leereszkedéseket is felemelkedésnek tekintik…”

Rabash, Hogyan lehet megkülönböztetni azt, aki Istent szolgálja, attól, aki nem szolgálja

Miért érezzük kudarcnak a spirituális fejlődést?

A spirituális úton való fejlődés teljesen eltér a hétköznapi életben való fejlődéstől.

A mindennapi életben a fejlődést a siker méri. Erőfeszítéseket teszünk, és látható eredményeket várunk. Edzünk, és erősebbek leszünk. Tanulunk, és többet tudunk. Dolgozunk, és jutalmat kapunk. Ez az ok-okozati logika irányítja a sportot, az üzleti életet, az oktatást és szinte minden emberi törekvést.

De a spirituális út teljesen más törvényeknek engedelmeskedik.

Az autentikus spirituális út nem arról szól, hogy javítsunk azon, akik már vagyunk. Arról szól, hogy olyanokká váljunk, akik még nem vagyunk. Célja a Teremtő elérésének a tulajdonságaihoz való hasonlóság révén – tiszta, feltétel nélküli szeretet, adakozás és adás.

És ez azonnal feltárja a alapvető problémát.

A radikális ellentét köztünk és a Teremtő között

Alapértelmezés szerint természetünk ellentétes a Teremtőével.

Teljesen önzőek vagyunk születésünktől fogva. Minden vágyunk, gondolatunk és belső számításunk a személyes haszon, igazolás, biztonság és előny felé irányul – gyakran mások rovására. Még a „jó cselekedeteink” is gyakran finom önérdekkel vannak bevonva.

A spirituális úton járni tehát azt jelenti, hogy 180 fokos fordulatot veszünk a saját belső programozásunkkal szemben. Azt jelenti, hogy felemelkedünk a velünk született természetünk fölé, és magasabb szándék szerint kezdünk cselekedni.

Ez nem nehéz – ez természetfeletti.

De még ennél is mélyebb akadály áll az utunkban.

Az ego, amit nem látunk

Nem ismerjük fel a saját egónkat.

Abban születünk, azon keresztül élünk, és azzal azonosulunk. Az ego rendkívül intelligens és végtelenül önigazoló. Elrejti motivációit, racionalizálja cselekedeteit, és normalizálja káros hatását. Még akkor is, ha egyértelműen ártunk másoknak, magyarázatokat találunk. Még akkor is, ha látjuk önzőségünket, „emberi természetnek” tulajdonítjuk.

Ezért, mielőtt bármilyen valódi felemelkedés bekövetkezhetne, valami fájdalmasnak kell történnie.

A gonosz felismerése: az első igazi áttörés

Az embernek fel kell ismernie saját természetének gonoszságát.

Ez a felismerés nem elméleti vagy erkölcsi – hanem egzisztenciális. Ez az a pillanat, amikor az ego uralma alatt való továbbélés elviselhetetlenné válik. Amikor az ember úgy érzi, hogy csapdába esett önmagában, és olyan reakciók, impulzusok és szándékok irányítják, amelyeket nem ő választott.

Ez az első igazi fordulópont a spirituális úton.

És paradox módon ez összeomlásnak tűnik.

Amikor az erőfeszítés távolságot mutat a haladás helyett

Az ember őszinte erőfeszítéseket tesz, hogy egyesüljön másokkal, hogy szeressen, hogy adjon – és a közelség helyett elutasítást tapasztal. A melegség helyett hidegség jelenik meg. A Teremtőhöz való hasonlóság helyett hatalmas távolságot érez közöttük.

Minél jobban szeretne szeretni, annál több gyűlöletet tapasztal.

Minél inkább az egységet keresi, annál inkább elválasztottságot érez.

Minél jobban vágyik arra, hogy hasonlítson a Teremtőhöz, annál inkább ellentétesnek érzi magát.

Kívülről ez visszafejlődésnek tűnik.

Belülről pedig kétségbeesésnek érződik.

De Rabash feltárja a rejtett igazságot: ez felemelkedés.

Miért a fájdalom a fejlődés mércéje

Nem lehet magasabb szintet elérni anélkül, hogy előbb átmennénk egy alacsonyabb szinten. Az az érzés, hogy „nem szolgáljuk a Teremtőt”, nem kudarc – ez az igazi szolgálat alapja.

A fájdalom, a zavarodottság és a belső ellentmondás arra kényszeríti az embert, hogy keressen, kérdezzen és valódi változást követeljen. Ez a szenvedés teremt meg a változáshoz szükséges edényt.

Ezért a spirituális úton való előrehaladás első igazi jele nem az inspiráció vagy a magabiztosság, hanem annak felismerése, hogy a jelenlegi természetünkkel lehetetlen a Teremtőnek szolgálni.

Ami igazán fontos: az öröm vagy az igazság

Ebből az állapotból kezdődik a mélyebb tisztázás.

A fejlődés nem külső cselekedetek, hanem belső megkülönböztető képesség révén történik. Az ember elkezd tisztázni, hogy mi az, amit valóban értékesnek tart:

Maga az öröm, vagy a mögötte álló szándék?

A belső elégedettség, vagy az igazság?

Spirituális nyelven kifejezve: maga az öröm az isteniség megnyilvánulása, míg a ráruházott ruha – a szándék – az adakozás és az igazság isteni szándéka.

Az ember annyira fejlődik, amennyire az öröm helyett az isteni szándékot részesíti előnyben.

Addig, amíg el nem éri azt az állapotot, amikor már nem tudja elviselni a hamisságot – még a kényelmes hamisságot sem. Amíg hajlandó üresen maradni, belső jutalom nélkül, mindaddig, amíg ragaszkodik az igazsághoz.

Ez már önmagában is mélyreható belső forradalom.

Hogyan hat a felsőbb befolyás a tanulás során

Ezek a tisztázások nem csupán az akaraterő eredményei. A felsőbb fény hatásának eredményei, amely a tanulás során hat, amikor az ember felkészül a befolyásolásra és korrekciót követel.

A lecke lesz a kapcsolat pontja a megújító erővel. A nap többi órája felkészüléssé válik erre a találkozásra. És ez a felkészülés egy alapvető feltételt igényel: a cél fontosságát, amelyet csak a környezet tud biztosítani.

Amikor az ember összegyűjti az összes eszközt – tanárt, környezetet, tanulást, szándékot – és valóban korrekciót követel, a felsőbb befolyás elkezd hatni.

Miért kell folytatódniuk a bukásoknak

Még akkor sem tűnnek el a bukások.

El kell jönniük.

Bukás nélkül nem lehet mérni a felemelkedést. Sötétség nélkül a fénynek nincs értelme. De amikor a Felső befolyás helyesen működik, az ember kezdi látni, hogy ugyanaz a forrás működik mindkét állapotban.

„A király megöl és feltámaszt, és megváltást hoz.”

Ugyanaz az erő áll a zavarodottság és a tisztaság, a távolság és a közelség mögött. Amikor az ember minden állapotban ragaszkodik ehhez a forráshoz, az üdvösség elkerülhetetlenné válik.

A tökéletes valóság mindig is itt volt

Egy bizonyos ponton megdöbbentő felismerés merül fel: a külvilágban semmi sem változott.

Az ember mindig is a Teremtő tökéletes valóságában volt. Ami megváltozott, az az észlelés volt. Az érzékenység fokozódott. A tudatosság elmélyült. A leplek fokozatosan eltűntek.

A világok nem változtatták meg a valóságot – csak szűrték az észlelést.

Minden az emberben történt.

Soha nem volt ítélet, habozás vagy visszatartás fentről – csak az abszolút jóság rögzített törvényei, amelyek várták azokat a tartályokat, amelyek képesek voltak érzékelni és befogadni őket.

A szavak és az élet közötti szakadék áthidalása

A végső feladat pontos és kompromisszummentes: áthidalni a szakadékot a szavaink és az életünk között.

Nem lehet azt mondani, hogy „Nincs más, csak Ő”, ha nem létezik az emberben ez az érzékelés. Minden, amit elképzelünk, de nem érünk el, hamis.

A feladat az, hogy alkalmazkodjunk a valódi képhez – amíg benne nem élünk.

A haladás valódi jele

Ezért a spirituális út nem azt kéri tőlünk, hogy meneküljünk a sötétség elől, hanem hogy használjuk azt.

Ne féljünk a leereszkedéstől, hanem ismerjük el, hogy az a felemelkedés méhe.

Ne essünk kétségbe, hanem örüljünk, hogy a gonosz végre kiderült.

Mert csak ebből az állapotból tud az ember igazán a Teremtőhöz fordulni és segítséget kérni.

És csak Ő tudja megváltoztatni a saját maga által teremtett természetet.

Ez a fájdalmas, alázatos és őszinte felismerés a legegyértelműbb jele annak, hogy valaki valóban halad a spirituális úton.