Teljesen legyőzve és boldogan

„….. Meg kell értenünk, miért tekintik az imádkozást munkának. Munkának számít-e imádkozni a Teremtőhöz, hogy teljesítse kívánságainkat és kéréseinket? Ha bölcseink így vélekednek, akkor azt akarják sugallni nekünk, hogy az imádkozásnak különleges jelentése van – hogy az munka, és nem egyszerűen imádkozás. Mi tehát az a kérdés, amelyre bölcseink utalnak?

Valóban, nem lehet azt mondani, hogy valaki imádkozik és kér valamit, ha nincs rá vágya. Csak akkor, ha az ember úgy érzi, hogy valami hiányzik neki, akkor megy és kéri azt a hiányt pótló dolgot attól, aki teljesítheti, mivel az ember csak attól kér, akinek megvan, amire szüksége van, és tudja azt is, hogy adni akar és jót tenni másoknak.

Ennek megfelelően, amikor az ember imádkozni jön, és kéri a Teremtőt, hogy elégítse ki szükségét, imádságának egyértelműnek kell lennie. Vagyis tisztán kell tudnia, mire van szüksége. Vagyis amikor a Teremtőtől kér, akkor úgy kell elképzelnie magát, mintha a Királyhoz beszélne, és a Király azonnal a világ legboldogabb emberévé teheti, mert a Király házában semmi sem hiányzik. Így először is gondosan meg kell vizsgálni az imádkozás előtt, hogy tudjuk, mire van valóban szükségünk, hogy ha a király kielégíti hiányunkat, akkor már semmi másra nem lesz szükségünk, és a világ legteljesebb embere leszünk…”

Rabash, Az imádkozásról

Mindig imádkozunk – de még nem a Teremtőhöz

Az imádkozás egy szükséglet.

Ez egy szakadék – egy feszültség – a jelen és a vágyaink között.

Ebben az értelemben folyamatosan imádkozunk.

Egész létezésünket a beteljesülés iránti kielégíthetetlen vágy vezérli. Minden mozdulat, minden gondolat, minden döntés egy újonnan felébredt hiányból születik, amely kielégülését keresi. Maga az élet is a hiányok folyamatos érzékelése és azok pótlásának végtelen üldözése.

Érezzük, hogy valami hiányzik – és cselekszünk.

Hiányunk van – és cselekszünk.

Szenvedünk – és megkönnyebbülést keresünk.

Ez a folyamat ösztönös, automatikus és könyörtelen. A vágyak a mi engedélyünk nélkül ébrednek fel, és kénytelenek vagyunk követni őket, mert ha nem követjük őket, az fáj. A fájdalom előrevisz minket. Az öröm előrehaladást eredményez.

Mégis, ebben a folyamatos „imádkozásban” nincs szerepe a Teremtőnek.

Ez csupán a vágy és a beteljesülés, a hiány és a megkönnyebbülés zárt rendszere – a természetben működő állati mechanizmus. Az ember egész életét ilyen „imádkozással” töltheti, anélkül, hogy egyszer is megszólítaná azt, aki a vágyak felett áll.

Az igazi ima születése

A spirituális úton valami teljesen más kezd kialakulni.

Az igazi ima nem olyan vágy, amelyet saját erőmből teljesíthetek.

Az igazi ima akkor születik, amikor biztosan tudom, hogy nem tudok magamon segíteni.

Ez egy kérés, amely arra kényszerít, hogy kifelé forduljak, saját erőmön, intelligenciámon, erőmön túlra. Ez egy olyan igény, amelyre nincs megoldás ebben a világban.

Az igazi spirituális hiány nem a kényelem, a siker, a megértés vagy a béke iránti hiány.

Az a szükségszerűség, hogy hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz – hogy megszerezzük az Ő tiszta, feltétel nélküli adakozásának tulajdonságát, hogy elérjük Őt.

És ez az egyetlen dolog, amit soha nem érhetünk el saját erőnkből.

Egyetlen filozófia sem képes ilyen imát előidézni.

Egyetlen képzelet sem képes ezt megalkotni.

Egyetlen szép szó sem képes ezt helyettesíteni.

Az igazi ima csak az élettapasztalatból fakad – a ismételt kísérletekből, az őszinte erőfeszítésekből és a teljes kudarcból. Abból a tagadhatatlan felismerésből, hogy bármennyire is próbálkozom, a természetem egoista, önző és korlátozott marad.

Ez a felismerés nem jön gyorsan. Hosszú munka, sok próbatétel, évekig tartó próbálkozás után jön, hogy szeressünk, adakozzunk, felülemelkedjünk önmagunkon – csak hogy újra és újra rájöjjünk, hogy ez lehetetlen.

És csak akkor törik meg a szívünk.

A megtört szív, amely végre kérni tud

A bölcsek azt mondják, hogy az igazi ima csak a megtört szív mélyéről fakad.

Ez nem költői nyelv. Ez egy pontos spirituális törvény.

Amíg hiszem – még titokban is –, hogy még van némi hatalmam, némi trükköm, némi erőm, hogy egyedül is sikerrel járjak, addig az imám még nem imádság. Hanem alkudozás. Számítás. Spirituális ruhába öltözött ego.

De amikor minden összeomlik – amikor világosan látom, hogy a Teremtő tulajdonságainak elérésére a velem született természetem nem képes –, csak akkor vagyok szabad, hogy kérjek.

Ez a paradoxon: csak akkor leszek igazán élő, ha teljesen legyőznek.

Mert maga az imádság már önmagában is természetfeletti.

Arra kérem, hogy olyanná váljak, ami nem vagyok.

Arra kérem, hogy megszabaduljak attól a természettől, amellyel születtem.

Ez a tehetetlenség nem kétségbeesés.

Ez felszabadulás.

Teljesen legyőzve – és boldogan

Ez a pillanat – a teljes megadás pillanata – az ember spirituális életének legboldogabb pillanata.

Miért?

Mert az ego végre legyőzetett.

Csak akkor, amikor minden önző számítás összeomlik, amikor semmi sem köt engem az önös érdekhez, amikor nincs már mit alkudozni – csak akkor születhet új ember.

Egy átlátszó megfigyelő.

Egy szív, amely valóban kifelé tud fordulni.

Egy lény, amely végre szűrők, követelések és feltételek nélkül tud szembenézni a Teremtővel.

És mivel az ima az egyetlen valódi kapcsolat az alsó és a Felső között, ez a teljes tehetetlenség pillanata válik az igazi kapcsolat pillanatává.

A vereség örömmé válik.

Az üresség teljessé válik.

A „nincs semmim” minden kezdetévé válik.

Az ima a szív munkája

Az imát a szív munkájának nevezik.

Nem az, amit érzek – hanem az, amit az érzéseimmel teszek.

Az imádság nem az én hozzáállásom a Teremtőhöz.

Az imádság az az erőfeszítés, amit azért teszek, hogy a szívem megváltozzon – a vágya, az iránya, a tájolása.

Ezért az imádság munka.

Elmegyek, és elrendezem a körülöttem lévő hatásokat. Olyan emberek, szövegek, cselekedetek és környezetek közé helyezem magam, amelyek hatással vannak rám, meglágyítanak, megzavarják, felébresztenek. Megengedem másoknak, hogy hatással legyenek a szívemre. Megengedem, hogy a valóság alakítsa a hiányomat.

Ez az erőfeszítés – ez a szándékos kitettség a hatásoknak – az imádság.

Nem a szavak.

Nem az érzések.

Nem a szándékok.

A munka.

Imádság az imádság előtt

Az igazi igénynek meg kell felelnie annak, ami a Felsőben létezik.

Ha nem felel meg, akkor a vágyam még éretlen; a hajóm még formátlan. Ezért tölthet el egy ember nagyon sok időt a felkészüléssel –imádsággal az imádság előtt.

Ez az előkészület nem vesztegetett idő.

Ez maga a hiány kialakulása.

A bűn nem az, hogy az ember nem imádkozik.

A bűn az, hogy az ember nem rendezi úgy az életét, hogy az imádság végül megszülessen.

A szabad választás nem a vágyban van.

A szabad választás nem az imádságban van.

A szabad választás csak a nevelésben létezik – abban, hogy az ember hogyan helyezi magát befolyás alá.

Milyen környezetet választok?

Milyen hangok formálnak engem?

Milyen értékek hatnak rám?

Az ember egyedisége nem abban rejlik, hogy erős, hanem abban, hogy végül segítséget kér.

„Nincs semmim” – a legértékesebb állapot

Amikor az ember úgy érzi, hogy „nincs semmim”, ez nem üresség – ez egy edény.

Ez az érzés új.

Pontos.

Termékeny.

Mint egy tisztítás utáni Reshimo, magában hordozza egy magasabb állapot emlékét és a következő állapot magját. Ha elmélyülünk ebben az érzésben, tisztázzuk, élünk benne, akkor másképp kezdjük látni a valóságot.

A világ megváltozik.

A Teremtő közelebb kerül.

A szív érzékennyé válik.

Ebből a hiányból új élet kezdődik.

Ez az egész imádság

Az imádság nem az, amit mondok.

Az imádság nem az, amit érzek.

Az imádság nem az, amit gondolok.

Az imádság az, amikor a szív eléri azt a hiányt, amely megfelel a Felsőnek.

És ha nincs hiány, akkor nincs imádság.

Az imádság az a munka, amely megváltoztatja a szívet.

Ez minden.