„Amikor a Templom romba dőlt, így van írva: „És építsenek nekem Templomot, és én bennük fogok lakozni.” Ez a szívben lévő pontra vonatkozik, amelynek a Teremtő fényének lakóhelyéül szolgáló Templomnak kell lennie, ahogyan az írva van: „És én bennük fogok lakozni.” Ezért az embernek meg kell próbálnia felépíteni a Kedusha [Szentség] szerkezetét, és a szerkezetnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy a felsőbb bőség belépjen abba, amit „a Adótól a fogadóhoz juttatott bőségnek” neveznek. Azonban a szabály szerint a formai egyenértékűségnek kell lennie az Adó és a fogadó között, így a fogadó is arra kell törekedjen, hogy úgy adjon, mint az Adó.”
Rabash, Válogatott jegyzetek, A szív pontja
Van valami mélyen nyugtalanító abban a felismerésben, hogy semmi spirituális nem örökölhető.
Sem a tudás.
Sem a tartozás.
Sem a gyakorlat.
Sem a fegyelem.
Még az „helyes dolgok” elvégzésével töltött évek sem.
A spiritualitás nem öröklődik vérvonalakon, szokásokon vagy szokásokon keresztül. Nem szivárog be belénk az ismétlés vagy az engedelmesség révén. Nem lehet elsajátítani utánozással vagy kölcsönzött lelkesedéssel. Nem azért jön el, mert „jó” környezetbe születtem, „jó” szövegeket tanultam, vagy „jó” emberekkel vettem körül magam.
Csak egy módon érkezik el.
Felébred.
És ha nem ébred fel, minden más – bármennyire is magasztosnak tűnik – külsőség marad.
A cselekvés és az ébredés közötti fájdalmas szakadék
Életem egészét mozgással tölthetem, és mégis alvó állapotban maradhatok.
Cselekedhetek, beszélhetek, tanulhatok, részt vehetek, hozzájárulhatok, sőt áldozatot is hozhatok – és mégis soha nem teszem fel azt az egy kérdést, amely meghatározza az embert: Miért élek?
Kinek élek?
Mi az, ami után valójában vágyakozom?
Belső ébredés nélkül minden cselekvés – még a „legspirituálisabb” is – mechanikus marad. A testhez, a szokásokhoz, a társadalmi tartozáshoz tartozik. Azokhoz tartoznak, amit a bölcsek „a fenevadnak” neveznek, nem sértésként, hanem leírásként: az ösztönök által vezérelt élet, nem a tudatos vágyakozás által.
A legfélelmetesebb dolog nem a bukás – hanem a működés.
Kérdés nélkül működni.
Hiány nélkül működni.
Fájdalom nélkül működni.
Mert a fájdalom jelzi az életet.
A pont, amit nem lehet előállítani
A lecke éles, kompromisszumok nélküli vonalat húz:
Semmi sem teremt szívben lévő pontot.
Sem a Tóra.
Sem a parancsolatok.
Sem a hagyomány.
Sem az értelem.
Sem az oktatás.
Még a csoport sem.
A szívben lévő pont nem teremtődik – hanem küldetik.
Csendes, de elviselhetetlen szúrásként érkezik.
Zavar, amely tönkreteszi a hétköznapi életet.
Kérdés, amely nem hallgat el.
Amikor ez felébred, az ember keresni kezd – nem azért, mert valaki azt mondta neki, hanem mert már nem tud úgy élni, mint korábban.
És amikor ez nem ébred fel, a világon semmi sem pótolhatja.
Miért léteznek egyáltalán külső keretek?
Akkor miért lett teremtve ez a világ?
Miért vannak ágak, szokások, nemzetek, rendszerek, hagyományok?
Nem azért, hogy felfedjék a gyökereket.
Hanem azért, hogy megtartsák az emberiséget, amíg el nem jön az ébredés.
Az ágak nem felfelé vezető létra – hanem tartályok.
Őrzik a folytonosságot, a nyelvet, az emlékezetet és a formát, hogy amikor végre eljön az ébredés, az ember ne álljon a káoszban.
De az ágak maguk soha nem ébresztik fel a lelket.
Csak velünk együtt várhatnak.
A túlzott segítség veszélye
A lecke egyik legmegdöbbentőbb felismerése egyben a legkényelmetlenebb is:
Az a tanár, aki a diákjait magához köti, tönkreteszi őket.
Egy csoport, amely a vágyakozást a tartozással helyettesíti, megöli a szabadságot.
Egy rendszer, amely követőket termel keresők helyett, megakadályozza a spirituális születést.
Miért?
Mert a spiritualitáshoz személyes „én” szükséges.
Nem ego – hanem döntési pont.
Egy hely, ahol senki sem helyettesíthet.
Egy hely, ahol egyedül állok a Teremtő előtt.
Bármi, ami kitölti ezt a teret számomra – válaszok, bizonyosság, érzelmi függőség, csodálat – megfoszt a munkámtól.
Az igazi útmutatás nem húzza közelebb.
Helyet teremt.
Néha fájdalmasan.
A hit nem kényelem
A hit nem érzelem.
Nem hitvallás.
Nem melegség.
A hit az adakozás ereje – valami, ami természetemnél fogva nem birtokomban van.
Csak akkor jelenik meg, amikor a Teremtő fontossága nagyobbá válik, mint az én fontosságom. És ezt a fontosságot nem lehet kívülről beépíteni. Belsőleg kell felismerni.
Előtte csak a bölcsekbe vetett hitem lehet – nem alávetésként, hanem törékeny hajlandóságként, hogy bizonyíték nélkül haladjak előre.
Még ez sem garantált.
Az egyetlen jogos igény egy csoporttól
A lecke mindent egy kegyetlen kritériumra redukál:
Ha elhagyok egy leckét, egy csoportot, egy összejövetelt – és nem vagyok éberebb a Teremtő iránt, mint korábban –, akkor semmi spirituális nem történt.
Sem inspiráció.
Sem egység.
Nem bölcsesség.
Csak felhalmozás.
Az egyetlen dolog, amit egy társadalom adhat nekem, az az ébredés.
Minden más másodlagos – a logisztika, a keretek, a szokások, sőt maga a tanulás is.
Ha az ébredés jelen van, a többi természetesen rendeződik.
Ha hiányzik, minden más díszítéssé válik.
A végső felelősség
Ez a legnehezebb elfogadni:
Senki sem ébreszthet fel helyettem.
Sem a tanár.
Sem a csoport.
Sem a módszer.
Sem a Teremtő – hacsak én nem egyezem bele.
A világot nem azért teremtették, hogy hordozzon engem, hanem hogy szembesítsen a szabadsággal.
A szabadság pedig ijesztő.
Mert azt jelenti, hogy ha alszom, az nem azért van, mert valami hiányzik – hanem azért, mert valami még nem követelt meg belülről.
Egy csendes elhatározás
Így hát egy egyszerű, kijózanító felismeréssel maradok:
Ha nem ébredek fel belülről, akkor minden, amit teszek, még mindig külsőség.
És ha felébredtem, akkor semmi külsőség nem szükséges igazán.
Csak őszinteség.
Csak kitartás.
Csak a bátorság, hogy elégedetlen maradjak, amíg a vágy valóra nem válik.
Ott kezdődik az emberi élet.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás