Valós értékelés

„…Ha ezt az emberre magára vonatkoztatva értelmezzük, akkor azt mondhatjuk és értelmezhetjük, hogy „bár tele vannak Mitzvákkal, mint egy gránátalma”, ő mégis úgy látja, hogy ő Izrael bűnösének számít. A Rimon [gránátalma] szót a Rama’ut [csalás] szóból kell értelmeznünk. Vagyis ő látja, hogy önmagát csalja meg, ami azt jelenti, hogy bár tele van Mitzvákkal, vagyis látja, hogy mennyiségileg nincs mit hozzáadnia, és erőfeszítései alapján mostanra már biztosan Izraelnek kellene lennie, vagyis Yashar-Elnek [egyenesen a Teremtőhöz], ahol minden a Teremtőé. Mégis, önvizsgálata után látja, hogy önmagát csalja meg, hogy a Tóra és a Mitzvák gyakorlásának fő oka az önszeretet, és nem az, hogy elégedettséget adjon Teremtőjének, amit Yashar-El-nek neveznek, ami azt jelenti, hogy minden munkája egyenesen a Teremtőhöz vezet.

Mivel látta, hogy minden munkája csak a fogadás céljából történt, látta, hogy bűnös Izrael tekintetében. Vagyis nem akarja, hogy munkája a fentiekért legyen, amit „a Teremtőnek adományozni” neveznek. Inkább minden munkája azon alapul, hogy mindent lent tartson, amit fogadóként tekintenek, mert a fogadó alacsonyabb rendűnek tekinthető, míg az adományozó magasabb rendű…

Rabash, Izrael bűnözői

Ki a „bűnöző”?

Első pillantásra a „bűnözők Izraelben” kifejezés durván hangzik.

Elképzelhetjük azokat az embereket, akik megszegik a szabályokat, ártanak másoknak, vagy a társadalom ellen cselekszenek.

De Rabash azonnal visszavezet minket a belső világunkba.

A kérdés nem a bűnözésről, az erkölcsről vagy a társadalmi viselkedésről szól.

Nem arról szól, hogy egy személy hogyan néz ki mások szemében, és nem is arról, hogy hogyan látja magát a mindennapi életben.

A kérdés az:

Ki vagyok én a Teremtőhöz viszonyítva?

Ez mindent megváltoztat.

Egy valóság, egy mérce

A Kabbala belső szemszögéből a valóság nagyon egyszerű:

Van a Teremtő, és van a teremtett lény.

Minden más – a világ, az emberek, a társadalom, az eredmények, a kudarcok – a valóság képzeletbeli rétegéhez tartozik, amely szükséges a fejlődésünkhöz, de nem a valódi mérce helye.

Ha ez így van, akkor az embernek csak egy valódi kapcsolatot kell megvizsgálnia: kapcsolatát a Teremtővel.

Csak ehhez a kapcsolathoz viszonyítva mondhatja el az ember, hogy ki is ő valójában.

Hol kezdődik a megtévesztés

Az ember „teljes lehet a Mitzvákkal, mint egy gránátalma”.

Tanulhat, adhat, segíthet, építhet, áldozatot hozhat, keményen dolgozhat, és úgy érezheti, hogy mindent megtett, amit lehetett.

Kívülről semmi sem tűnik hiányozni.

És mégis, őszinte önvizsgálat után valami nyugtalanító jelenik meg:

Miért is csinálom mindezt?

Ha a belső válasz, akár csak részben is, „magamért” – önértékelés, önmegvalósítás, önigazolás, önjutalmazás – akkor fájdalmas felismerés születik.

Nem az, hogy a cselekedetek rosszak voltak, hanem hogy irányuk volt rossz.

Ez az a csalás, amiről Rabash beszél: nem másoknak hazudni, hanem magunknak hazudni a szándékunkról.

Izrael vagy nem Izrael

„Izrael” nem nemzetiséget vagy csoportot jelent.

Azt jelenti, hogy Yashar-El –egyenesen a Teremtőhöz.

Egy embert csak akkor nevezünk „Izraelnek”, ha belső irányultsága a Teremtő felé, az adás felé, a saját magán felüli elégedettség adása felé mutat.

Ha munkája végül visszatér önmagához, akkor – még ha nemesnek és spirituálisnak is tűnik – rájön, hogy szándékában nem Izrael.

Ezt a felfedezést nevezi Rabash „Izrael bűnözőjének”.

Magas és értékes állapot

Meglepő módon ez a felismerés nem bukás, hanem felemelkedés.

Csak az, aki valóban a Teremtő felé akar törekedni, fedezheti fel, hogy valójában visszafelé törekszik.

Csak amikor a Fény eléri az embert, akkor derül ki, hogy valójában merre tart.

Ha az ember soha nem próbál Yashar-El lenni, akkor ezt soha nem fogja látni.

Kényelmesen fog élni a jó cselekedetek, a jó szándékok és a jó önkép között.

De amikor az ember pontosan a Teremtő felé élesíti szándékát, hirtelen meglátja magában a másik oldalt.

Ez nem kudarc.

Ez az igazság kinyilatkoztatása.

Először bűnöző, aztán igaz ember

A spirituális növekedés mindig a gonosz felismerésével kezdődik.

Az ember nem állhat a parancsolat mellett, ha előbb nem bukik el benne.

Nem lehet „jót cselekedni”, mielőtt felfedeznénk, mi a rossz.

Magunkat „Izrael bűnözőjének” nevezni nem önelítélés.

Ez az a pillanat, amikor az ember végre helyesen méri fel önmagát.

És ez a pillanat lesz a kiindulópont a javuláshoz.

Pontosság a fokozat szerint

Nem mindenkit mérnek ugyanolyan pontossággal.

Egy gyermeket dicsérnek azért, ami egy felnőttnél elfogadhatatlan lenne.

Egy kezdőnek megengedettek olyan eltérések, amelyek egy szakértőnek nem.

Ugyanez vonatkozik a spirituális munkára is.

Ha egy ember még korai fokon van, nem várják el tőle, hogy a szándék apró eltéréseit is észrevegye.

Edényei még durvák.

Csak az erőfeszítése számít teljesnek.

Csak ahogy az ember növekszik, a vonal vékonyabbá és élesebbé válik.

„A Teremtő a jámborokkal szemben hajszálnyi pontossággal bánik.”

Az erőfeszítés máris pontosság

Azok számára, akik még nem látnak tisztán, még nem érzik a célt, és még nem érzik, hogy valóban arra törekednek-e, van egy jó hír:

Már az erőfeszítés is pontosságnak számít.

Ha nincs Fény, nincs egyértelmű irány, nincs belső mérhetőség, akkor az adott állapotban elérhető maximális erőfeszítés máris százszázalékosnak számít.

Ennél többet nem lehet követelni.

Az igazi mérés

Az igazi mérés nem a mennyiségről szól.

Nem arról, hogy mennyit teszünk.

Nem arról, hogy mennyire spirituálisnak tűnünk.

Az igazi mérés az irány.

Hova fordul a szívem?

Hova mutat a szándékom – bármilyen halványan is?

És ha egy bizonyos ponton rájövök, hogy egyáltalán nem a Teremtő felé fordulok,

ez nem kétségbeesés.

Ez az első igazi lépés felé.