Az emberi természet javítása a „szégyen” révén

Rabash, Válogatott jegyzetek, 530. A szégyen miatti mozgás

„Miért vagyunk mozgásban, és nem olyanok, mint a gyökérünk? Élvezem a pihenést, és az, hogy mozgásban vagyok, csak a szégyennek köszönhető.

Válasz: Mivel a gyökérünk pihen, az azért van, mert nincs mit hozzáadnia, mivel teljes teljességben van. Ezzel szemben mi teljes hiányban vagyunk. Ezért, ha élvezzük a pihenést, lustának tartanak minket.”

Nem tudjuk, kik vagyunk

Alapértelmezés szerint nem tudjuk igazán, kik vagyunk, vagy mi az életünk célja.

Egy bizonyos ponton – nyomás, válság, érettség vagy csendes belső kérdések hatására – hirtelen vágyat érezhetünk arra, hogy megértsük az élet értelmét. De amikor ez a vágy felébred, gyorsan rájövünk, hogy nincsenek belső eszközeink, tapasztalati nyelvünk és megbízható referenciapontunk, amellyel válaszolhatnánk rá.

A kérdés ott van, égő és élő – de a válasz hiányzik.

Csak egy hiteles bölcsesség – amely empirikus, tapasztalati és a természet törvényeiben gyökerezik – segítségével kezdhetjük el kutatni, kik vagyunk, miért születtünk és mit kell elérnünk ebben a világban. Nem a filozófia, nem a hit, nem a képzelet – hanem egy gyakorlati módszer, amelyet pontos feltételek mellett alkalmaznak, mint egy megfelelő laboratóriumban végzett tudományos kísérletet.

Csak egy ilyen módszer fedheti fel előttünk, mi motivál minket valójában, hogyan működünk, és hogyan vehetjük tudatosan kezünkbe az életünket és a hitünket.

Miből állunk: vágy

Lényünk legmélyén vágyakozók vagyunk.

Lényünk alapja, a motor, ami mozgat minket, a létezés és a beteljesülés iránti kielégíthetetlen és egyre növekvő vágy. Belső működési rendszerünk meglepően egyszerű:

örömöt keresünk magunknak és menekülünk a fájdalom elől.

Nincs más számítás.

Minden döntés, minden gondolat, minden érzelem – ha őszintén visszavezetjük a gyökereihez – illeszkedik ebbe az alapvető programba.

Ez nem hiba.

Így vagyunk teremtve.

A beteljesülés állandó keresése és a szenvedés iránti állandó érzékenység sem jó, sem rossz. Ezek a teremtés alapanyagai. Soha nem tudjuk kitörölni ezt a vágyat, és nem is kell.

Ha megfigyeljük a természetet, mindenhol ugyanazt az elvet látjuk. Még egy kő is „vágyik” arra, hogy megőrizze szerkezetét, különben szétesik. A növények a táplálék felé nőnek. Az állatok a túlélést és a folytonosságot keresik.

Az emberben azonban van valami radikálisan más.

Az emberi kiegészítés: egoista szándék

Az emberekben a fogadás alapvető vágyát egy egyedülállóan romboló szándék erősíti.

Mi nem csak vágyakozunk – önzőek, önigazolóak, individualisták és kizsákmányolók vagyunk a szándékunkban. Ez a szándék exponenciálisan felfújja a természetes vágyat, és olyanná teszi, ami elválaszt minket a természettől és egymástól.

Az élettelen, növényi és élőlényi birodalomban egyetlen elem sem kizsákmányolja a rendszert egészében. Minden rész ösztönösen betölti szerepét az egyensúly és a homeosztázis fenntartásában – még ha ez a saját létezésének árán is történik.

A ragadozók nem a dominancia, hanem az egyensúly fenntartása érdekében vadásznak. A zsákmány tudat alatt ugyanabban az egyensúlyban vesz részt. A rendszer egyetlen, integrált organizmusként működik.

Csak az ember áll kívül.

Egoista szándékunk versenyhez, háborúhoz, uralomhoz és elválasztáshoz vezet – egyének, társadalmak és nemzetek között. És mégis, még ez a romboló erő sem véletlen.

Ez is programozott.

Az egóban rejtőző cél

Az egoista, kizsákmányoló szándék rendkívül magas gyökerekkel rendelkezik.

A teremtés legelején jelent meg, amikor még nem létezett fizikai valóság – csak az eredeti vágy a fogadásra. Amikor ez a vágy elérte teljes fejlettségét, a forrásával ellentétes szándékot nyert: a tiszta adás ellentéte, az önfogadás.

Ez az ellentét nem hiba volt. Szükséges volt.

Csak ezen a kontraszton keresztül – az abszolút önszeretet és az abszolút szeretet között – válhat egy teremtett lény tudatossá, függetlenné és választásra képesé.

Hosszú evolúciós folyamat után az emberiség eljutott arra a szakaszra, ahol ez a korrekció tudatosan és kollektíven megkezdődhet. Mi vagyunk az a generáció, amely képes nem magát a vágyat, hanem annak szándékát korrigálni – az önmagunknak való befogadást átalakítani befogadásba, hogy adni tudjunk.

Ez a korrekció egy pontos és gyakorlati módszerrel valósul meg, amelyet speciális „laboratóriumi körülmények” között valósítanak meg: a spirituális csoportban. Ott az emberek átmehetnek a valódi belső átalakuláshoz szükséges számos állapotban.

Az egész folyamat azonban egyetlen pont körül forog.

A szégyen: a mozgás motorja

Miért játszik a szégyen ilyen központi szerepet a korrekcióban?

Mert a vágyakozásnak nincs annál pusztítóbb hatása, mint a megaláztatás és a szégyen. Ez nem fájdalom – ez egzisztenciális csapás. Közvetlen támadás az „én” érzés ellen.

Ez először az eredeti teremtésben, az úgynevezett Malchut of Ein Sofban nyilvánult meg. Bár végtelen Fénnyel és örömmel volt tele, Malchut hirtelen valami elviselhetetlent érzett: a státuszbeli különbséget önmaga és a Teremtő között.

Úgy érezte, hogy ő a hiányból való létezés – hogy nincs semmi sajátja. Szemben vele állt a Tulajdonos, az Adakozó, aki mindent birtokol és mindent ad.

Ez a felismerés a legmélyebb gyökereiben sebzett meg a büszkeségét.

„A vágyhoz képest, amelyet belém teremtettél, teljesülést adtál nekem – de ez egyáltalán nem tölt el. Úgy érzem, hogy nem vagyok a Te státuszodban. A Te ellentéted vagyok.”

Ez az érzés a végtelen örömöt ürességgé változtatta. Nem azért, mert hiányzott az öröm, hanem mert felfedte az egyenértékűség elviselhetetlen hiányát.

És ebből a szégyenből született a legnagyobb döntés:

„A Te státuszodat akarom. Semmi mást.”

Miért hamis ez a világ

Ezért nevezzük hamisnak a világunkat.

Hisszük, hogy a beteljesülés kielégít minket. Az igazság az, hogy minél jobban kielégítjük a vágyat a fogadásra, annál inkább feltárjuk annak alacsony szintjét – mert hiányzik belőle az egyetlen dolog, ami igazán számít: az egyenértékűség.

A vágy már végtelenül kielégíthető. Nincs szüksége több örömre.

Ami hiányzik belőle, az a méltóság. A hasonlóság. Az összhang.

Így a beteljesülés és a beteljesülés hiánya nem célok – hanem diagnosztikai eszközök. Felfedik, amit valóban akarunk: örömöt, vagy a Gazda státuszát.

Ezért van elrejtve előlünk a beteljesülés. Máskülönben soha nem választanánk a hasonlóságot az öröm helyett.

Korlátozás és igazi szabadság

Az első korlátozás (Tzimtzum Aleph) nem büntetés volt – hanem irgalom.

Üresség nélkül nem lenne mérés. Elrejtés nélkül nem lenne választás. Ki kell ürülnünk, hogy újjáépíthessük a befogadást – nem magunkért, hanem hogy adományozhassunk.

Csak akkor tudjuk megmérni, hogy úgy adunk-e, ahogy Ő ad. Csak akkor válhatunk hasonlóvá.

Nincs más út.

És ezért vagyunk mindig mozgásban.

Nem azért, mert gyengék vagyunk.

Nem azért, mert nincs fegyelem bennünk.

Hanem azért, mert a szégyen – a szent, korrekciós szégyen – nem engedi, hogy a hiányosságban pihenjünk.

A mozgás abból születik, hogy nem vagyunk hajlandók egyenlőtlenek maradni.

És ezen a mozgáson keresztül emelkedik az ember – az önmagával való törődésből az életet teremtő és fenntartó erővel való partnerségbe.