A megtört szív

Baal HaSulam, Shamati 19. „Mit jelent a műben az, hogy »a Teremtő gyűlöli a testeket«?”

„Nem szabad haragudni, ha az embernek van munkája a fogadás akaratával, ami akadályozza őt a munkában. Bizonyára elégedettebb lenne, ha a testben nem lenne jelen a fogadásra való akarat, vagyis ha az nem vetne fel kérdéseket az emberben, és nem akadályozná őt a Tóra és a Miztva-k betartásában.

Az embernek azonban hinnie kell abban, hogy a fogadásra való akarat akadályai a munkában felülről érkeznek hozzá. Az ember felülről kapja az erőt, hogy felfedezze a fogadásra való akaratot, mert pontosan akkor van hely a munkára, amikor a fogadásra való akarat felébred.

Ekkor az ember szoros kapcsolatban áll a Teremtővel, aki segít neki a fogadás akaratát átalakítani adás akaratává. Hinni kell abban, hogy ebből fakad a Teremtő iránti elégedettség, abból, hogy az ember imádkozik hozzá, hogy közelebb hozza őt a Dvekut módjára, amit „formaegyenlőségnek” neveznek, és ami a fogadás akaratának megszüntetésének tekinthető, így az adás érdekében történik. A Teremtő erről azt mondja: „Fiaim legyőztek engem.” Vagyis én adtam nektek a fogadás akaratát, ti pedig azt kéritek tőlem, hogy adjak nektek adakozás vágyát.”

Nincs paradoxabb, fájdalmasabb és magasztosabb út, mint az, amely az embert a Teremtőhöz való hasonlóság felé vezet. Életünk célja – egyetlen célunk – az, hogy felfedjük és elérjük a Teremtőt azáltal, hogy hozzá hasonlóvá válunk: szándékunkban, belső orientációnkban, más emberekkel való létezésünkben és velük való kapcsolatunkban.

De ennek az útnak a kiindulópontja már az elejétől fogva végzetünkre ítél minket.

Míg a Teremtő isteni tulajdonságokkal – tiszta, feltétel nélküli adakozással, abszolút szeretettel, végtelen adakozással – viszonyul az egész valósághoz, addig mi ellentétes természettel születünk: teljes, ösztönös, vak, önigazoló és végtelenül falánk fogadó akaratunk van. Úgy működünk, mint egy rosszindulatú sejt a teremtés testében, csak magunkra gondolva használjuk, fogyasztjuk, számolunk, biztosítjuk saját örömünket, és eltaszítunk minden személyes fájdalom nyomát.

Ez a természetünk.

És ezt a természetet kell felülmúlnunk, kicserélnünk és megfordítanunk.

Nem úgy, hogy elpusztítjuk, hanem úgy, hogy átalakítjuk – a Teremtő saját tulajdonságaival ruházzuk fel.

A sötétségbe való leereszkedés felülről jön

Ha nem lenne egy apró részlet, a feladat valóban lehetetlen lenne: a Teremtő maga ébreszti fel bennünk a fogadás akaratát. Szándékosan fed fel egyre mélyebb és mélyebb rétegeket az egónkból.

Minden akadály, minden bukás, minden sötét érzés, minden nehézség, ami hirtelen felszínre kerül a szívünkben, felülről jön. Ez nem büntetés. Ez nem kudarc.

Ez egy felhívás a munkára.

A gonosz hajlam feltárulása nélkül soha nem vágyakoznánk annak ellenkezőjére. Az egoista falak bezárulásának fullasztó érzése nélkül soha nem kiáltanánk a Teremtő segítségéért. Saját romlott természetünk keserű íze nélkül soha nem kérhetnénk az adakozás édességét.

Pontosan ott ébred fel a fogadás akaratának, ahol „szoros kapcsolatban állunk a Teremtővel”.

A megtört szív az, ahol a Teremtő vár.

A változás laboratóriuma: egy spirituális csoport

De ez az átalakulás nem történhet meg egyedül. Amíg elszigetelve vagyok a szubjektív egoizmusomban, minden spirituális betekintés torzul, öncélúvá válik. A belső korrekció teljes módszere élő környezetet igényel: egy csoport elkötelezett egyén, akik ugyanazon célnak szentelik magukat – a Teremtő feltárása a forma hasonlóságán keresztül.

Csak a spirituális csoportban tudok:

• Felfedni az egóm valódi mélységét
• Gyakorolni, hogy felülemelkedjek rajta
• Megkérni a Teremtőt, hogy öltöztessen fel az Ő tulajdonságaival
• Kialakítani a belső érzéket az Ő tulajdonságainak feltárásához

A Teremtő köztünk tárul fel, nem egy egyénben.

Csak akkor kezdhet el keringeni a Fény, ha egészséges, önzetlen kapcsolatok hálózatát építjük ki – mint az egyetlen élő szervezet egészséges sejtjei.

Az én szerepem az, hogy a lehető legtisztább csatornává váljak, összekötve a Teremtőt az egész rendszer hiányosságaival. Az életem ezekből árad. A szervezet spirituális vére áramlik rajtam keresztül, hogy szolgáljam őket.

Így „vágyainkat az Ő vágyaihoz hasonlóvá tesszük”.

Így „cselekedetei révén megismerjük Őt”.

Így fedjük fel Őt – azáltal, hogy Őrá válunk, egymás felé.

Az első ízelítő a Teremtő fájdalmából

Egy figyelemre méltó pillanat érkezik az úton: az első hasonlóság a Teremtővel nem az örömben, hanem a fájdalomban érezhető.

Kezdem érezni a Teremtő bánatát – azt a bánatot, hogy nem tud adni azoknak, akiket szeret, mert az alatta lévő edények még nem képesek befogadni.

A bölcsek így írják le: „A tehén többet akar etetni, mint amennyit a borjú szopni akar.”

Így van ez velem is a barátaim iránt.

Készen állok. Hajlandó vagyok. Úgy érzem, végre van mit adnom – támogatást, tanácsot, bátorítást, útmutatást – mindent, ami segíthet nekik közelebb kerülni a Teremtőhöz.

És mégis… semmi sem jön össze.

Semmi sem jut el hozzájuk.

Semmi sem változik.

Adok, és az adományom falnak ütközik, visszapattan, mintha egy láthatatlan erő visszavetné.

A barátaim továbbra is dühösek, zavarodottak, üresek vagy beragadtak maradnak – legalábbis az én érzékelésem szerint. És én, aki annyira szeretnék segíteni nekik, tehetetlennek érzem magam.

Ez a tehetetlenség nem véletlen.

Ez a Teremtő első kinyilatkoztatása.

A felismerés fájdalma

Hirtelen egy éles, elviselhetetlen felismerés szúrja át a szívemet:

A szándékom még mindig egoista.

Még akkor is, amikor azt hiszem, hogy segítek, még akkor is, amikor azt hiszem, hogy önzetlenül adok, valahol mélyen még mindig azt akarom:

• Bebizonyítani, hogy felsőbbrendű vagyok
• Igaznak érezni magam
• Megmutatni, hogy fejlettebb vagyok
• Tudat alatt leereszkedni
• A „adó” szerepét játszani a „vevő” mellett.

Kiderül, hogy nem vagyok tiszta csatorna. Elzárjuk a Fényt.

Mint egy szikla a folyómederben.

Mint egy vérrög, amely elzárja a szív vérét.

És a „Fény”, amely át akar haladni rajtam, de nem tud, olyan lesz, mint a könnyek – azok a könnyek, amelyeket a Zohár leír, amikor a Fényt egy kijavítatlan edény elutasítja.

Ezek a könnyek a Teremtő könnyei.

És az enyémekké válnak.

Ez nem depresszió.

Ez nem a szokásos értelemben vett kétségbeesés.

Hanem annak a megtört szíve, aki adni vágyik, de rájön, hogy még mindig a kapni akarás uralja.

Ez máris hatalmas előrelépés.

Azt jelenti, hogy kezdem a valóságot a Teremtő szemével érezni.

A spirituális félelem születése

Amikor a fájdalom elég mély lesz, egy másik érzés keletkezik – egy szent, remegő félelem.

Nem félelem magam miatt.

Nem félelem a büntetéstől.

Nem félelem az öröm elvesztésétől.

Hanem a félelem attól, hogy másoknak árthatok.

A félelem attól, hogy nem tudok a Teremtőnek szolgálni.

A félelem attól, hogy megrontom azt, amit Ő át akar adni rajtam keresztül.

Ezt nevezzük spirituális félelemnek – a szív remegése, amely végre felismeri saját természetét, és könyörög, hogy ne okozzon kárt.

Ez a félelem lesz az első korlátozás:

„Segíts, Teremtő, hogy ne okozzak kárt. Segíts legalább abban, hogy visszafogjam magam, amíg megtisztítod a szándékomat.”

Ez a tisztaság kezdete.

Ez az átláthatóság kezdete.

Ez az adakozás edényévé válás kezdete.

A kiáltás, amely „legyőzi” a Teremtőt

Csak akkor, amikor a fájdalom elviselhetetlenné válik – csak akkor, amikor a szívem meghasad, mert nem tudok adakozni – csak akkor, amikor meglátom saját erőm teljes hiábavalóságát – csak akkor, amikor az ego sötétségének mélyéről könyörgök – csak akkor születik meg az igazi ima.

Imádság, hogy ne kapjak semmit magamnak, hanem hogy megváltozzon a szándékom.

Imádság, amely lehetetlent követel: „Vedd el a vágyat, amelyet adtál nekem – hogy magamért kapjak – és cseréld le a Te vágyadra: hogy adjak.”

Ez az a pillanat, amelyet Baal HaSulam leír:

„Fiaim legyőztek engem.”

A Teremtő adott nekünk egót.

Mi azt követeljük, hogy cserélje le szeretetre.

És Ő – aki a teremtés kezdete óta vágyik erre a pillanatra – válaszol.

A megtört szív a fény kapuja

Így a megtört szív nem kudarc az úton.

Ez az út.

A fájdalom, hogy nem tudunk adni, máris közel hoz a Teremtőhöz.

A könnyek, amelyek azért hullnak, mert a Fény nem tud átjutni rajtunk, máris az Istenség könnyei.

A félelem, hogy másoknak árthatunk, máris a Teremtő köpenye, amely a lélekre borul.

És a kiáltás, hogy megváltozzon a természetünk, az a kiáltás, amely megnyitja a Menny kapuit.

Amikor a szív végre összetörik a vágytól, hogy olyan legyen, mint a Teremtő, a Teremtő maga lép közbe és így is lesz.