Magamat a spirituális présgép alá helyezem

Rabash, 28. cikk (1987), „Mi az, amit nem szabad hozzáadni és elvenni a munkában?”

„Az embernek az értelem felett kell hinnie, és elképzelnie, hogy már megkapta a jutalmát a Teremtőbe vetett hit formájában, amelyet szerveiben érez, és látja és érzi, hogy a Teremtő az egész világot a jót cselekvő jóként vezeti. Bár amikor az értelem keretein belül néz, az ellenkezőjét látja, mégis az értelem felett kell dolgoznia, és úgy kell tűnnie neki, mintha már a szerveiben is érezné, hogy valóban így van… Akkor az ember azt mondhatja, hogy a Teremtő jó és jót cselekszik… És amennyire érzi a spiritualitás fontosságát, annyira dicséri a Teremtőt.”

Rabash, 38. cikk (1990), „Mi az, hogy „az áldás kupája teli kell legyen” a munkában?”

„Ez akkor van így, amikor az ember csukott szemmel, az értelem felett tud haladni, és hisz a bölcsekben, és végigmegy az úton. Ezt nevezik Iburnak, amikor nincs szája… A Malchut szintjét, amely a legkorlátozottabb Katnut, Iburnak nevezik… Ez a „harag és ítéletek” szavakból származik… Amikor az embernek csukott szemmel, az értelem felett kell haladnia, a test ellenáll ennek a munkának. Ezért… ezt „haragnak, dühnek és bajnak” nevezik, mivel nehéz munka mindig legyőzni és semmissé tenni a felsőbbrendű előtt, hogy a felsőbbrendű azt tegye vele, amit akar. Ezt Iburnak nevezik.”

Bekerülök a présbe

A spirituális úton eljön egy pillanat, amikor az ember tudatosan, önként és remegve kerül a spirituális présbe – egy olyan gépbe, amely összetör, átformál és teljesen új képmásává alakítja az embert. Ez a prés az eredeti egoista „én”-t, annak ösztönös ellenállásával, önfenntartásával és önérdeklődésével veszi, és elkezd összenyomni egy olyan formába, amely hasonlít a Teremtőre: tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretet és adakozás.

Ez nem költői metafora. Ez egy valós belső érzés, hogy összenyomnak, korlátoznak, semmissé tesznek és átnyomnak valami olyan vékony és kegyetlen dolgon, mint a tű szeme.

Az egyik oldalon marad az egoista észlelés egész világa.

A másik oldalon – egy teljesen más valóság.

De én nem tudok átmenni ezen a tű szemen, amilyen vagyok.

Az egész természetemet át kell alakítani.

Így önként lépek be a présbe, tudva, hogy fájni fog, tudva, hogy minden a testi lényemben ellenállni fog, elutasítani, tiltakozni, sikítani és menekülni próbálni fog. Mert az ego pontosan érzékeli, mi is ez a munka: lassú lemondás az irányításáról, a struktúrájáról, a szuverenitásáról.

Úgy viselkedni, mintha már ott lennék

Az út egy furcsa, paradox követelménnyel kezdődik:

Úgy kell viselkednem, mintha már birtokolnám a Teremtő formáját – az Ő szeretetének és adakozásának tulajdonságait – mielőtt ténylegesen megkapnám őket.

Úgy kell viselkednem, mintha a spirituális valóság már kinyilatkoztatódott volna előttem, még akkor is, ha minden porcikám az ellenkezőjét kiabálja.

Úgy kell viszonyulnom másokhoz, „mint a Teremtő”, még akkor is, ha belső természetem még mindig mindent az önszeretet mércéjével mér.

Ez az Ibur, az embrióállapot lényege.

Az a állapot, amikor nincs szád, nincs véleményed, nincs függetlenséged – csak a hajlandóság, hogy megsemmisülj a Felsőbb előtt, hogy hagyja, hogy ő munkálkodjon rajtad, formáljon téged, a saját formájába nyomjon.

Belül a test lázad.

Az ego szenved.

Az elme elutasítja a munkát.

A szív összeszorul és összehúzódik.

De Rabash azt mondja: menj csukott szemmel, az értelem felett.

Ez a spirituális nyomás:

a Teremtő valóságának megfelelően viselkedni, miközben még mindig érezni a fáraó világát magunkban.

Megosztott létezés: a fej az egyik világban, a test a másikban

Van egy szürreális, szinte elviselhetetlen belső kettősség:

• A fejem egy magasabb valóságban kell létezzen, elképzelve és törekedve a Teremtő minőségére.
• A testem a régi valóságban marad fogságban, képtelen igazolni a Teremtőt, képtelen szeretni, képtelen megsemmisíteni önmagát.

Kényszerítenem kell magam ebbe az új „isteni formába”, még akkor is, ha az egoizmus belső szoftvere még mindig összeegyeztethetetlen vele.

Ez a feszültség, a nyomás, a két ellentét állandó összecsapása.

Még akkor is, amikor a Teremtő elkezd vonzani magához, a természetem visszahúz.

Panaszkodik.

Kritizál.

Megveti a munkát.

Gyűlöli a barátokat.

Elutasítja a csoportot.

A Teremtőt magát ítéli el.

És mégis – továbbra is úgy kell cselekednem, „mintha” máris az adakozás edénye lennék.

Ez a legmélyebb belső fájdalom: azt akarni, hogy olyan legyek, mint a Teremtő, miközben egyidejűleg érzem, hogy ez lehetetlen.

Isteni magatartás a barátok felé

A Teremtő a barátok mögé rejtőzik.

A szívükben, a kapcsolatukban, a kölcsönös felelősségünk területén vár rám.

Úgy kell viselkednem velük szemben, mintha én magam lennék a Teremtő – önzetlen, türelmes, szerető, támogató és feltétel nélkül adakozó.

De a testem ellenáll nekik, mint semmi másnak a világon.

Az egóm:

• elutasítja őket,
• kritizálja őket,
• hibáztatja őket,
• gyűlöli őket,
• el akarja hagyni őket.

És mégis pontosan itt, mondja Rabash, kell a leghatározottabban nyomást gyakorolnom magamra.

Mert a barátok nélkül nincs hely, ahol elültethetném a spirituális magot.

A barátok nélkül nincs méh.

A barátok nélkül nincs erő, amely áthúzhatna a tű szemein.

Rájövök, hogy a barátok a Teremtő formája, az a pontos alak, amelybe be kell préselnem és formálnom magam.

Egyetlen pontra korlátozom magam

A vágyak, félelmek, ellentmondások és belső viharok káoszában megpróbálok egy egyetlen fekete pontot megragadni – a megosztás iránti vágy szikráját, a Teremtő jelenlétének halvány emlékét.

Ez a pont Ádám magja, a bennem lévő spirituális ember.

Ezt a magot óvatosan elhelyezem a csoport talajába, a spirituális anya méhébe, ahol a Teremtő tulajdonságai rejtett potenciálként élnek.

Ebből az egyetlen szándékpontból próbálom az összes vágyamat – belső lényem minden tagját – átnyomni a tű szemein.

A présen keresztül.

Az átformázó gépen keresztül.

Ez nem egyszeri cselekedet; ez egy állandó belső munka, mintha egy szálat szűk átjárókon keresztül húznánk át.

A Teremtő felépítése közöttünk

E két ellentétes állapot – a velem született egoista természetem és a vágyott Teremtő-szerű formám – közötti ellentmondásban

valami elképesztő kezd formálódni.

Kezdem megérteni, hogy nem fedezzük fel a Teremtőt, mint valami külsőt.

Mi építjük fel a Teremtőt.

„Bo-Reh” – Jöjj és láss – azt jelenti:

Jöjj és lásd, hogy milyen mértékben egyezik meg a te tulajdonságaid az Ő tulajdonságaival.

Gyere és lásd, hogyan kezdi el öltöztetni az Ő formája a kapcsolataidat.

Gyere és lásd, hogyan növekszik az adakozás a szívedben, nem erőszakkal, hanem kegyelemmel.

A Teremtő kölcsönadja nekünk tulajdonságait, apránként, cseppenként, miközben mi a csoportban igyekszünk, az adakozás játékát játszva, úgy viselkedve, „mintha” máris szeretnénk egymást.

Nem csodákat keresünk.

Nem üldözzük a kinyilatkoztatásokat.

Nem bizonyítékokat akarunk.

Azt akarjuk, hogy képesek legyünk ajándékozni a barátainknak minden jutalom, minden jel, minden bizonyosság nélkül – csukott szemmel, a nyomás alatt.

És pontosan ott jelenik meg a Teremtő – nem mint egy alak a felhőkben, hanem mint egy új tulajdonság, amely közöttünk jelenik meg.

A nyomás lesz a születési hely

Így mi együtt formáljuk a Teremtőt a köztünk lévő kapcsolatban.

A spirituális prés nem büntetés – hanem méh.

Az ítéletek, a harag, a test ellenállása – ezek a vajúdás fájdalmai.

A semmissé nyilvánítás, a korlátozás, a „mintha” viselkedés – ezek a méhösszehúzódások.

És ami ebből a nyomásból születik, az az Emberi megfigyelő,

Ádám – aki hasonlít a Teremtőre.

Ezért helyezkedünk el a présbe: hogy a Teremtő képmására formálódjunk, hogy megkapjuk az Ő szándékát, hogy úgy cselekedjünk, mint Ő és cselekedeteinken keresztül megértsük Őt.

Végül a prés nem zúzza össze minket.

Megszabadít minket.