A fejlámpa

Rabash – „A barátok szeretete” (1986)

„….. Az embernek tudnia kell, hogy csak önmagának való befogadási vágyakkal született, és ez a vágy szolgálja a valóság teljes megítélését.

Ezen a megítélésen keresztül csak önmagát látja, mindent a saját hasznának megfelelően értékel, és minden lényt és eseményt aszerint mér, hogy mennyire okoz neki örömet vagy mentesíti őt a szenvedéstől.

Emiatt teljesen elszakad a valódi valóságtól, mert a valódi valóság csak az adakozás edényeiben tárul fel.

Ezért az embernek a baráti szeretettel kell kezdenie, mert csak másokon keresztül tud kilépni az önszeretet határain.

Amikor megpróbál mások iránti szeretetet szerezni, rájön az igazságra – hogy önmagában nem tud kilépni az önérdeklődésből.

Ekkor segítségért kiált, és a Fentről erőt kap, hogy más szemszögből, valódi fényben lássa a világot, nem az önszeretet szűk látókörén keresztül, hanem az adakozás minőségén keresztül.

Ebben az állapotban megérti, hogy sötétségben élt, és hogy az egész valódi valóság el volt rejtve előle, csak mert mindent önmagán keresztül nézett.

A fejlámpa

A valóságról alkotott belső felfogásom teljesen szubjektív, egocentrikus és individualista.

Nem a valóságot látom olyannak, amilyen, hanem csak magamat látom, ahogyan az én személyes öt fizikai érzékszervem prizmáján keresztül tükröződik. Ezek az érzékszervek nyers adatokat táplálnak egy apró, egóval színezett processzorba bennem, és ez a processzor mindent egyetlen primitív szoftver szerint értékel:

Hogyan növelheti ez az örömömet?

Hogyan védhet ez meg a fájdalomtól?

Ez az egész program. Semmi több.

Semmi kevesebb.

Semmi spirituális.

Olyan, mintha egy hatalmas, végtelenül gazdag világban egy keskeny fejlámpával sétálnék végig az életen, de a lámpa csak azt világítja meg, amit az egóm hasznosnak talál. Csak azokat az embereket, eseményeket és lehetőségeket világítom meg, amelyek személyes hasznot ígérnek vagy megőrzik a személyes kényelmemet. Minden más – a valóság 99,999%-a – a sötétségbe merül.

Ez nem filozófia, hanem az emberi észlelés egyszerű igazsága.

Bezárva az önészlelés buborékába

Egyedülálló empirikus természettudósok – a kabbalisták – évezredek óta tanulmányozzák az emberi természetet és a valóság természetét. És következtetésük megdöbbentő:

Ez a szubjektív, önközpontú fejlámpa-észlelés arra kényszerít minket, hogy csak ezt a szűk fizikai világot és ezeket a biológiai testeket érzékeljük.

Az igazság az, hogy nem egy „fizikai világban” élünk, és nem is rendelkezünk olyan „fizikai testekkel”, amilyeneket elképzelünk.

Ezt nem tudjuk érezni.

Ezt nem tudjuk bizonyítani.

Ezt még elképzelni sem tudjuk… amíg bezárva vagyunk a velünk született önző, önreferenciális észlelési buborékunkba.

A kabbalisták azt mondják nekünk, hogy éppen most – ebben a pillanatban – tökéletes, végtelen, harmonikus valóság veszi körül bennünket, ahol az idő, a tér és a mozgás nem létezik úgy, ahogy mi ismerjük őket.

Egy valóság, ahol minden rész összekapcsolódik, egymást támogatja, egymást kiegészíti.

Egy valóság, amelynek lényege a tiszta szeretet és az adakozás, egy egyetlen integrált rendszer, amely csak azért létezik, hogy életet adjon és kapcsolatot teremtsen a Teremtővel.

De mi nem láthatjuk.

Nem azért, mert messze van.

Nem azért, mert szándékosan el van rejtve.

Nem láthatjuk, mert csak azt világítjuk meg a fejlámpaval, ami az egónknak kedvez, a tökéletes valóság pedig éppen ellenkező tulajdonságokkal működik.

Az első és legnagyobb változás

A szándék megváltoztatása

A kabbalisták szerint az embernek nem a körülötte lévő világban kell véghez vinnie a legnagyobb forradalmat, hanem a hozzáállásában és a szándékában, amellyel veleszületett vágyait használja.

A mi lényünk – a mi motorunk – az a vágy, hogy örömöt és létezést kapjunk. Ez nem változhat. Így lettünk teremtve.

De az, hogy hogyan használjuk ezt a vágyat, mindent megváltoztathat.

Megváltoztathatja, hogyan érzékeljük a valóságot.

Megváltoztathatja, kiknek hisszük magunkat.

Megváltoztathatja, hogyan viszonyulunk minden más lényhez.

Még azt a világot is megváltoztathatja, amelyben élünk.

A kabbalisták elmagyarázzák, hogy az igazi, tökéletes, körülvevő valóság a Teremtő tulajdonságain alapul: tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretet és adakozás.

Ez az igazi valóság „frekvenciája”, „hullámhossza”, „operációs rendszere”.

Mi pedig az ellenkező frekvenciára vagyunk hangolva.

Ahogyan a biológiai rendszerben az élet csak akkor létezhet, ha minden része egymást szolgálja, és a teljes egész érdekeit a sajátja elé helyezi, úgy a spirituális valóság is csak azoknak tárul fel, akik másokkal adakozási, adási, szeretési szándékkal viszonyulnak.

Ahhoz, hogy megérezhessük a tökéletes valóságot, meg kell változtatnunk a fejlámpánkat

Ha meg akarom érezni a körülöttem lévő valódi valóságot – még most is –, akkor be kell öltöznöm a Teremtő tulajdonságaiba.

Ez azt jelenti, hogy meg kell tanulnom másért cselekedni, gondolkodni és élni, pillanatról pillanatra, megfeledkezve magamról.

Amikor ezt teszem, valami csodálatos dolog kezdődik:

Fejlámpám kiszélesedik.

Látómezőm kitágul.

Elkezdek érzékelni a valóság rétegeit, amelyek korábban az önszeretet vastag falai mögött rejtőztek.

De van egy probléma…

Egyedül nem tudok megváltozni

Egyedül nem tudok átugrani az egoizmustól az altruizmusig.

Egyedül nem tudok megtanulni önzetlenül szeretni.

Nem tudok csak elméletben gyakorolni az adakozást.

Szükségem van valódi emberekre.

Szükségem van valódi környezetre.

Szükségem van egy csoportra.

Ezért tanulják a kabbala bölcsességét kis csoportokban – zárt, egymás iránt elkötelezett körökben, akik tudatosan úgy döntenek, hogy egymást úgy szeretik, mint önmagukat.

Elméletileg ez egy emberrel is lehetséges lenne, de a gyakorlatban ez szinte lehetetlen.

Több tükörre van szükségünk.

Több szögre.

Több lehetőségre, hogy kilépjünk önmagunkból.

Ezek az emberek lesznek a kapu, az ablak, amelyen keresztül megtanulom, mit jelent a Teremtő szándékával élni.

A fejlámpák összekapcsolása

Még ha személyesen megváltoztatom a szándékomat, akkor is csak a saját fejlámpámon keresztül látok – és egyedül mindig korlátozott maradok.

De amikor másokkal valódi adakozással viszonyulok, valami csodálatos válik lehetővé:

Fejlámpaink összekapcsolódnak.

Elkezdek látni barátaim vágyait, nézőpontjait és törekvéseit.

Lelki látóterük összeolvad az enyémmel.

Tulajdonságaik kiegészítik az enyémeket.

Erősségeik pótolják hiányosságaimat.

Észlelésük gazdagítja az enyémet.

És hirtelen a valóság, amit látok, már nem az én szűk, egoista észlelésem – hanem egy összetett valóság lesz, amely sok kijavított edényből épül fel.

Ezért mondják a kabbalisták:

Az ember csak a lelkek közötti kapcsolatban tárja fel a Teremtőt.

Soha nem önmagában.

És ahogy a szándékom egyre tisztábbá válik, elkezdem látni egy még mélyebb igazságot:

A barátaim mindig is kijavítottak voltak.

Mindig is tökéletesek voltak.

Az én romlott észlelésem torzította őket.

Amikor én megváltozom, a világ is megváltozik.

A valódi valóság fokozatos kinyilatkoztatása

Azáltal, hogy megtanulok belépni barátaim vágyaiba, kölcsönveszem a „fejlámpáikat”, és egyesítem a nézőpontjainkat egy egységes észleléssé, hozzáférést nyerek egy olyan valósághoz, amely messze meghaladja azt, amit az én egyéni egoista érzékeim valaha is felfedhetnének.

Amíg ragaszkodom a szándékhoz, hogy szeressek és adjak anélkül, hogy bármit is magamnak tartanék meg, érezhetem, ahogy a Teremtő tökéletes, örök valósága fokozatosan megnyílik előttem.

De ez nem egyszerű folyamat.

Megköveteli, hogy az egó fölé emelkedjünk – nem úgy, hogy elpusztítjuk vagy elnyomjuk, hanem úgy, hogy kiegészítjük a Teremtő tulajdonságaival.

Ez a Kabbala titka:

nem harcol az egó ellen.

Az egót alapul használja, amelyre felépíthető az adakozás szándéka.

Csak egy biztonságos, strukturált csoportkörnyezetben ismerhetem fel valódi természetemet – és tanulhatom meg azonnal, hogyan léphetem túl rajta.

Az egyetlen módszer az érzékelés megnyitására

Ezért elengedhetetlen a csoportmunka, és ezért egyedülálló a kabbala bölcsessége.

Ez az egyetlen módszer, amely megmutatja nekünk:

• mi is valójában a velünk született természetünk,
• hogyan emelkedjünk fölé anélkül, hogy elpusztítanánk,
• hogyan sajátítsuk el a Teremtő adakozási szándékát,
• hogyan kapcsoljuk össze percepcióinkat egy edénybe,
• és hogyan fedjük fel a tökéletes, időtlen, végtelen valóságot, amely már most is körülvesz minket.

Egyedül csak egy teremtmény maradok, aki szűk, egoista fejlámpával vándorol a sötétben.

Együtt, megfelelő szándékkal

olyan közös megvilágítást építünk, amely képes feltárni magát a Teremtőt.

Ez az életünk célja.

Ez a kabbala útja.

Így lépünk ki a képzeletbeli világból…

és lépünk be az igazi világba.