Az emberi megfigyelő felszabadítása

Baal HaSulam – „Mózes: A hűséges pásztor” (összeállítva írásaiból a Próféták és a Matan Tóra című művekből)

„Mózest „hűséges pásztornak” nevezik, nem azért, mert hatalommal vezeti a népet, hanem azért, mert a Teremtő és Izrael között áll, mint egy szószóló, magára vállalva minden hiányosságukat. Még akkor is, amikor a nép vétkezik, panaszkodik és elfordul, Mózes nem szakad el tőlük. Inkább feláldozza magát értük, mondván: „Törölj ki engem a könyvedből, ha nem bocsátasz meg nekik.”

Ez a valódi vezető mércéje – aki a nép érdekében feladja saját létezését, aki a nép fájdalmát a sajátjaként viseli, és akinek egyetlen vágya, hogy a népet a Teremtőhöz vezesse. E hűségének köszönhetően Mózes lesz az a csatorna, amelyen keresztül a megváltás és a Tóra fénye eljuthat Izraelhez.”

Az emberi megfigyelő felszabadítása

Érzelmi és átfogó vizsgálódás

Van oka annak, hogy az egyiptomi kivonulás csodáját minden zsidó imában megemlítik, reggel és este. A kivonulás – Yetziat Mitzrayim – nem csupán egy ősi esemény, és nem is csak egy nemzeti emlék. Ez a legfontosabb fordulópont egy zsidó életében, és a legmeghatározóbb áttörés minden olyan ember spirituális útján, aki valóban el akarja érni a Teremtőt.

Mint a Tóra minden története, az Exodus sem csupán a földrajzi Egyiptomból való fizikai felszabadulásról szól. Leírja az emberi megfigyelő belső felszabadulását – egy olyan ember ébredését, aki rájön, hogy az igazi Egyiptom benne van, az igazi fáraó az egója, és az igazi utazás egy új, a Teremtőhöz hasonló ember születése.

„Izrael” lenni azt jelenti, hogy Yashar El – egyenesen a Teremtőhöz. Ez nem biológiai leszármazást ír le, hanem egy belső törekvést, egy spirituális gént, egy mély és elfojthatatlan vágyat, hogy ebben az életben felfedjük a valóság egyetlen teremtő és irányító erejét.

Ez a vágy, hogy az élet célját ne filozófián vagy képzeleten keresztül értsük meg, hanem pontos empirikus eredményeken keresztül – ahogyan elődeink tették.

Az ősök mint a szellem tudósai

Izrael ősei nem törzsfők vagy mitikus alakok voltak. Rendkívüli kutatók voltak – empirikus tudósok, akiknek belső vágya, hogy megértsék az élet célját, évezredekkel ezelőtt ébredt fel. A valóságot az egyetlen eszközzel vizsgálták, amely képes érzékelni a Teremtőt: az adakozás felé korrigált emberi szívvel.

Elérték az egyetlen jótékony erőt, amely mindent irányít.

Kifejlesztettek egy módszert annak feltárására.

Ezt a módszert tanították tanítványaiknak.

Ezek a tanítványok lettek Izrael népe.

Ez a nemzet e spirituális módszer – a kabbala bölcsessége – szerint élt, és a Második Templom pusztulásáig közvetlen kapcsolatban maradt a Teremtővel.

De fejlődésük legdrámaibb, legfontosabb fordulópontja az egyiptomi kivonulás volt.

Mi is valójában „Egyiptom”?

Egyiptom nem földrajzi hely.

Egyiptom az emberi ego.

A fáraó a bennünk lévő abszolút uralkodó – az az erő, amely minden vágyat, minden gondolatot, minden mozdulatot rabszolgává tesz, és bezár minket egy olyan életbe, amelyet teljes mértékben az önérdek, az összehasonlítás, a kizsákmányolás és mások rovására történő kielégülés irányít.

Ezért emlékezünk folyamatosan az Exodusra: mert a fáraótól való menekülés nem történelmi esemény – hanem napi belső küzdelem.

A spirituális növekedés minden szakaszában az ego egyre ravaszabbá, erősebbé és igényesebbé válik. És minden szakaszban szükségünk van egy új exodusra – egy megújult ugrásra a Teremtő birodalmába.

A spirituális csoport mint a felszabadulás szülőhelye

Ez a folyamat gyakorlatilag egy igazi spirituális csoporton belül zajlik – egy kabbalisztikus környezetben, amely a következő elvre épül: „Szeresd barátodat, mint önmagadat.”

Tanulmányozzuk, gyakoroljuk, elbukunk benne, felemelkedünk általa, és rájövünk, hogy:

• Csak akkor hasonlítunk a Teremtőre, ha másokat szolgálunk önmagunk felett.
• Csak akkor kezdjük érezni a Teremtőt, ha hasonlítunk hozzá.
• Csak mások szeretete révén ébred fel bennünk a Teremtő segítségének valódi igénye.

És csak akkor, ha 100%-os őszinteséggel próbálkozunk, fedezzük fel a borzalmas igazságot:

„A fáraó rabszolgája vagyok.”

Minden, amit valaha tettem – minden jó cselekedet, minden eredmény, minden kapcsolat – az önszeretet irányította.

Soha nem voltam szabad.

Soha nem voltam objektív.

Soha nem volt igazi énem.

Ez a felismerés a száműzetés kezdete.

A száműzetés pedig a megváltás kezdete.

A felszabadulásért való ima

Amint az ember meglátja magában a fáraót, megérti, miért nevezik az Exodust csodának. Mert egyetlen ember sem tud saját erejéből megszabadulni az egótól. Egoistának teremtettünk, hogy a Teremtő segítségével felülemelkedhessünk rajta.

A felszabadulás iránti égő belső vágy szüli a valódi imát:

„Teremtő, szabadíts meg önmagamtól, hogy szolgálhassalak Téged.”

Ez az ima, amely szétválasztja a tengert.

Ez az ima, amely felébreszti a Felső Erőt.

Ez az ima, amely új embert teremt.

Miért „nem tudnak kilépni önmagukból” egyes barátok?

A belső munka ezen szakaszában valami figyelemre méltó történik. A spirituális csoporton belül elkezdünk olyan barátokat látni, akik nem tudnak felülkerekedni önmagukon, bármit is próbálnak. Igazolják magukat, kifogásokat keresnek, elkerülik a kapcsolatot, ellenállnak az adakozásnak.

Ez fáj nekünk.

Ez frusztrál minket.

Ez összezavar minket.

De a Kabbala tanítja: nem őket látjuk – önmagunkat látjuk.

A valóság a belső tulajdonságaim kivetülése a külső szereplőkre.

Minden barát, aki képtelennek tűnik szeretni, szolgálni vagy felülkerekedni önmagán, a saját, még nem javított szívem egy részét mutatja meg nekem.

Ahelyett, hogy ítélkeznék felettük, áldanom kell őket.

Ahelyett, hogy elutasítanám őket, tanulnom kell tőlük.

Ahelyett, hogy változást követelnék tőlük, imádkoznom kell a javulásukért.

Mert valójában magamért imádkozom.

Mózes: a belső vezetés mintaképe

Ebben a szakaszban Mózes szerepe a mi szerepünk lesz.

Amikor látok egy barátot, aki nem képes legyőzni önmagát, úgy kell viselkednem, ahogy Mózes tette:

• teljesen alázatosnak kell lennem,
• felelősséget kell vállalnom a barátom állapotáért,
• közé és a Teremtő közé kell állnom,
• érte kell könyörögnöm, még akkor is, ha úgy tűnik, nem érdemli meg,
• fel kell áldoznom a saját spirituális életemet, hogy ő előrehaladhasson.

Mózes nem egy történelmi alak Egyiptomban.

Mózes az a pont a szívben, amely beleegyezik abba, hogy mások érdekében teljesen megsemmisítse önmagát.

Mózes a hűséges pásztor – az, aki vezeti, hordozza, védi és támogatja a makacs népet, annak hibái ellenére.

Mózes megtanít minket arra, mi a szeretet:

Hajlandó vagyok eltűnni a te kedvedért.

Az észlelés paradoxona

Minél több hibát látok másokban, annál világosabban mutatják nekem: „Ezek a tulajdonságok a tieid; javítsd ki őket.”

És amikor imádkozom a barátomért, és a barátom látszólag segítséget kap és felülemelkedik az egóján – ez a jele annak, hogy én belülről javultam.

Ezért teremtette a Teremtő a „mások” világát.

Ezért látunk külső embereket, külső eseményeket, külső akadályokat.

Minden egy röntgengép, amely megmutatja nekünk önmagunkat.

Mózes útja az én utam lesz

Személyes nézőpontomból nézve arra kell törekednem, hogy Mózes legyek:

• hogy híd legyek a Teremtő és azok között, akik Őt keresik,
• hogy semmissé tegyem saját spirituális elvárásaimat,
• hogy másokat vezessek és szolgáljak anélkül, hogy reménykednék vagy garanciát kapnék arra, hogy bármit is kapok cserébe,
• hogy teljes szívemből támogassam fejlődésüket,
• hogy többet imádkozzak értük, mint magamért.

Még ha soha nem is lépek be Izrael földjére, még ha soha nem is érzem magam teljesnek, akkor is szolgálnom kell őket.

Ez az emberi megfigyelő felszabadulása: abbahagyni az önmagamért való életet, és elkezdni teljes mértékben másokért és a Teremtőért élni.

Ez az igazi kivonulás.

Ez Izrael valódi születése.

Ez a teremtés célja.