A valóság észlelése

„Tudnod kell, hogy minden kép, ami a szemünk előtt megjelenik, nem más, mint a saját belső formáink, amelyek úgy tűnnek, mintha kívül lennének rajtunk. Ez olyan, mintha valaki egy csiszolt tükörbe nézne; bár a kép kívül látszik lenni, valójában csak a saját arcának tükröződése. Hasonlóképpen, az ember a saját belső tulajdonságainak megfelelően érzékeli a világot, és kívül csak a egyszerű felső fény van, nyugodt és változatlan.”

— Baal HaSulam, Bevezetés a Zohár könyvéhez (a 34–40. szakaszokból átfogalmazva)

A valóság észlelése

A valóság észlelése az egyik legérdekesebb és leginkább nyugtalanító terület, amelyet merünk felfedezni. Ez alakítja egész létezésünket – a világot, amelyet érzünk, az életet, amelyet élünk, a határokat, amelyeken belül mozgásunkat elképzeljük. És mégis, annak ellenére, hogy központi jelentőségű, habozunk túl mélyen vizsgálni. Valami bennünk azt érzékeli, hogy ha túl messzire merészkedünk, minden, amire támaszkodunk, elkezdhet feloldódni.

Még a modern fizika is, annak zsenialitása ellenére, ma már elismeri, hogy a megfigyelő elválaszthatatlan attól, amit megfigyel. A fizika azonban még nem jutott el ahhoz a radikális következtetéshez, amelyet a kabbala bölcsessége már évezredekkel ezelőtt megfogalmazott: nincs olyan objektív külső valóság, amelyről beszélhetnénk. Nem azért, mert semmi sem létezik, hanem azért, mert mindaz, amit érzékelünk, teljes mértékben a saját belső tulajdonságaink és vágyaink által van meghatározva.

Más szavakkal, a „világ” a belső énünk kivetülése.

Az öt érzék: egyéni, korlátozott, önző

Tudjuk, hogy öt fizikai érzékünkkel – látás, hallás, szaglás, ízlés, tapintás – vizsgáljuk a külső világot. De ezek az érzékek korlátozottak, személyenként eltérőek, és csupán nyers jelek gyűjtésére szolgáló eszközök.

Az igazi „megfigyelő”, aki értelmet ad a dolgoknak, a belső szoftverünk – az agyunk, az egónk, az örömre való vágyunk és a fájdalom elkerülésére való törekvésünk. Minden beérkező információt egyetlen mércével kódol át:

„Mi hoz nekem több örömet, és mi véd meg a fájdalomtól?”

Így az a kép, amelyet „valóságnak” nevezünk, nem semleges. Szűrve, formálva és érzelmileg színezve van vágyaink által.

Amikor valami után erősen vágyakozunk, csak azt kezdjük látni, ami közelebb visz hozzánk.

Amikor éhesek vagyunk, hirtelen a világ tele van étellel.

Amikor autót akarunk venni, azok mindenhol megjelennek.

Amikor újszülöttünk van, az utcák tele vannak babákkal.

Vágyaink nem csupán befolyásolják az észlelést – meghatározzák azt.

Baal HaSulam: Nincs külső valóság

Rav Yehuda Ashlag (Baal HaSulam), a 20. század legnagyobb kabbalistája, ezt a megértést még mélyebbre viszi. Spirituális valóságának elérésén alapulva elmagyarázza, hogy az, amit „külső világként” tapasztalunk, nem más, mint belső tulajdonságaink, amelyek a Felső Fény fehér hátterére vetülnek – a valóság egyetlen, teremtő, irányító erejére.

Kívülünk, valójában csak a következő létezik:

• a Teremtő, az abszolút adakozás és szeretet ereje
• és a megfigyelő, aki belső hasonlóság vagy eltérés alapján érzékeli ezt az erőt.

Ha tulajdonságaink nem egyeznek a Teremtő tulajdonságaival, nem tudjuk érzékelni a Teremtőt. Ehelyett egy torz, fregmentált világot érzékelünk, amelyet egoista természetünk festett meg.

Baal HaSulam egy csodálatos mechanizmust ír le: A hátsó agyban található csiszolt tükör mindent, ami bennünk létezik, úgy vetít ki, mintha kívülünk lenne.

Ez azt jelenti:

• Amikor negatív tulajdonságokat látok másokban, a saját belső hibáimat látom.
• Amikor másokat ítélek meg, magamat ítélem meg.
• Amikor kegyetlenséget, arroganciát, irigységet, manipulációt látok, azok a tulajdonságok bennem is megvannak.
• Ha nem rendelkeznék ilyen tulajdonságokkal, soha nem lennék képes azokat külsőleg észlelni.

Ahogyan a rádióvevő csak a saját frekvenciájához illő frekvenciákat veszi, úgy mi is csak azokat a tulajdonságokat érzékeljük, amelyek rezonálnak a saját belső tulajdonságainkkal.

Amit nem tudunk elképzelni, azt nem tudjuk érzékelni

Vannak történetek, amelyek gyönyörűen illusztrálják ezt az elvet.

Azt mondják, hogy amikor a spanyol hajók megközelítették Dél-Amerika partjait, a bennszülött emberek egyszerűen nem látták őket. Nem volt fogalmuk a „nagy hajókról”. Érzékszerveik regisztráltak valamit, de belső érzékelésük nem tudta dekódolni.

Hasonlóképpen, képzeljük el, hogy egy őskori ember hirtelen modern épületekkel találkozik. Számára a falak talán egyáltalán nem is léteznek. Egyszerűen átmehet rajtuk, mert nincs emléke, képe, megértése ilyen szerkezetekről.

Nem tudjuk érzékelni azt, amiről még nincs képünk a fejünkben.

Ez a Kabbala tanításának lényege az érzékelésről.

A mi világunk: egy képzeletbeli vetítés

A kabbalisták hangsúlyozzák, hogy ez a fizikai világ képzeletbeli – egy ideiglenes, illuzórikus réteg, amelyet gyakorlóterepnek terveztek. Nem része a valódi spirituális valóságnak.

A spirituális valóság a Teremtő tiszta adakozás, szeretet, kapcsolat és egység birodalma.

Ott nincsenek testek, nincs fizikai anyag, nincs tér, nincs idő – csak erők és vágyak.

Akkor miért helyeztünk ide?

Mert csak a kontraszt révén tudunk megérteni valamit.

Távolságérzet nélkül nem tudjuk érzékelni a közelséget.

Sötétség nélkül nem tudjuk értékelni a fényt.

Egoizmus nélkül nem tudjuk érzékelni az altruizmust.

Az állatok harmonikusan élnek a természetben – egy teljes egyensúly, kölcsönösség, homeosztázis rendszerében. A Teremtő spirituális rendszerében léteznek, de tudatosság nélkül.

Az emberek azonban ezen a rendszeren kívül lettek teremtve, hogy a kontraszt, a zavarodottság és az ego által vezérelt észlelés révén tudatosan felismerhessük a spirituális valóságot.

Az univerzum mint filmszínpad

Néha ránézünk a végtelen univerzumra, és aprónak, jelentéktelennek, elnyomottnak érezzük magunkat. A kabbalisták azonban azt magyarázzák, hogy az egész kozmosz – milliárdnyi galaxis, végtelen távolságok – nem más, mint egy finoman megépített filmszínpad vagy laboratórium.

A célja?

Hogy felemeljen minket arra a felismerésre, kik vagyunk valójában, és mi a valódi szerepünk a spirituális rendszerben.

Amikor ezt elérjük, az egész fizikai univerzum – testünk, tér, idő – eltűnik az érzékelésünkből. Nem azért, mert „meghalunk”, hanem mert már nincs szükségünk a kivetítésre.

Amint tulajdonságainkat a Teremtőével összhangba hozzuk, belépünk egy végtelen, örök és korlátlan valóságba.

Nem kell meghalnunk, hogy belépjünk a spiritualitásba

A közhiedelemmel ellentétben nem kell fizikailag elhagynunk ezt a világot, hogy belépjünk a spiritualitásba. A kabbala éppen az ellenkezőjét tanítja:

A spirituális érzékelést még ebben a világban, életünkben kell elérnünk.

Ez a világ biztosítja a szükséges ellenállást.

Biztosítja az egoista kontrasztot.

Biztosítja a tudatos változás színterét.

A spirituális tulajdonságokat – a tiszta szeretetet, az adakozást, az egységet – csak akkor tanuljuk meg, ha azokat a világ önző, individualista, kizsákmányoló tulajdonságaival állítjuk szembe.

És elkezdünk emelkedni.

A módszer: hogyan érzékeljük a valódi valóságot

A kabbala bölcsessége pontos, gyakorlati módszert ad nekünk az elképzelt érzékelésről a valódi érzékelésre való áttéréshez.

Megtanít minket arra, hogyan:

• Emelkedjünk fel az egoista impulzusok fölé
• Fejlesszünk ki hasonlóságot a Teremtővel
• Váltsunk át az önmagunknak való fogadásról másoknak való adásra
• Felfedjük a szeretet egyetlen erejét, amely kitölti az egész valóságot

Ahogy elsajátítjuk a Teremtő tulajdonságait, elkezdjük érzékelni a spirituális világot, miközben még mindig fizikai testben élünk.

Új dimenzió nyílik meg előttünk.

Az élet örökkévalóvá, tágassá, tudatossá válik.

És amikor az emberiség együtt eléri ezt, olyan társadalmat építünk, amely nem az egoizmuson, hanem a kölcsönös adáson alapul – tükrözve a spirituális valóság szerkezetét.

Következtetés

A valóság észlelése nem arról szól, amit a szemünk lát vagy a fülünk hall.

Arról szól, amit a tulajdonságaink lehetővé tesznek számunkra, hogy érzékeljünk.

Nem a külső világban élünk – a saját természetünk tükrében élünk.

Amikor megváltoztatjuk magunkat, megváltoztatjuk a világot.

Amikor felülemelkedünk az egoizmuson, felülemelkedünk az illúzión.

Amikor a Teremtő tulajdonságaival öltözködünk, elkezdjük érzékelni az Ő világát.

És akkor a „filmdíszlet” feloldódik, és csak az igazi, örök valóság marad.

Egy valóság, amely teljes egészében szeretetből épül fel.