Semmi és minden

Rabash, 28. cikk (1986), Mi az, hogy „az áldás csészéje teli kell, hogy legyen” a munkában?

„Ismert, hogy mielőtt valaki megkapja a jutalmát, és beléphet a Kedusha-ba, először át kell haladnia egy üresség állapotán, ahol nem lát teljesülést a világban. Elkezdi érezni, hogy az összes élvezet, amelyet korábban élvezett, íztelen, és úgy érzi, mintha a föld és az ég között állna, támasz nélkül.

És pontosan abban az ürességben, ha megerősíti magát az adás útján, és nem hátrál meg, felébredést kap felülről, és új életet kap. Ezt tekintik a Kedusha-ba való belépés jutalmának.

De az elején az embernek be kell lépnie az üres térbe, ahol nincs semmi, amit a test kívánna, és bele kell egyeznie, hogy csak az adakozás érdekében dolgozzon. Ott, abban a nihilben kapja meg az áldást.”

Semmi és minden

Az autentikus spirituális út valami elképesztőt kínál: egy életet ezen a világon túl, anélkül, hogy meg kellene halnunk ebben a világban. De időbe telik, mire az ember megérti, hogy ami azon túl van, annyira radikálisan más – annyira egyedi –, hogy semmi sem hasonlít rá a jelenlegi felfogásunkban. Nem tudjuk elképzelni, érezni vagy leképezni, miközben a velünk született, megszokott érzékekkel és számításokkal nézzük.

A spiritualitás nem fizikai változással kezdődik, hanem a felfogás forradalmával.

Testünk ugyanaz marad, munkánk, családunk, szokásaink, ételeink, ruháink – ezek közül egyik sem igényel változást. De belül az élet tengelye teljesen megfordul. Gondolataink, szándékaink és az a szoftver, amellyel a valóságot feldolgozzuk, átalakulni kezdenek. Új operációs rendszeren keresztül kezdjük értékelni, értelmezni és dekódolni az életet – az adás, nem a fogadás prizmáján keresztül; a szeretet, nem a túlélés; a kapcsolat, nem az elszigeteltség prizmáján keresztül.

Ebben az átmenetben minden megfordul.

Míg az alapértelmezett emberi tapasztalat „nekem” szól, a spiritualitás egy új dimenziót ébreszt: egy teljesen másokért életet. És az egyetlen jutalom, az egyetlen édesség, az egyetlen öröm, ami értelmes marad, az az önzetlen szeretet, a szolgálat, az adás képessége. Nem erkölcsként, nem ideológiaként, nem utópiaként – hanem a szükséges átalakulásként, amely hasonlóvá tesz minket a Teremtőhöz. Csak ezen hasonlóságon keresztül kezdhetjük el érezni, elérni és partnerként együttműködni a Teremtővel abban az erőben, amely megteremti és táplálja az életet.

A legnehezebb változás az emberi létezésben

Mivel külsőleg semmi sem változik, azt gondolhatnánk, hogy ez a forradalom pszichológiai és egyszerű. De ez a legnehezebb átalakulás, amelyen egy ember átmehet. Érintette a létezés magját – az egónkat, azt a motort, amely születésünktől halálunkig hajtotta az életünket.

Ez a belső forradalom felforgatja az egész élettapasztalatot.

Annak ellenére, hogy a külvilág változatlan marad, a belső világ teljes újjászületésen megy keresztül. Fel kell adni az önszolgálat, az önvédelem, az önigazolás egész világnézetét. Fel kell adni az egoista élet meleg, ismerős fészkét, és belépni egy ismeretlen dimenzióba, amely nem a fogadáson, hanem az adáson alapul. Az egónak ez az új dimenzió teljesen visszataszító – undorító, idegen, felháborító. Úgy érzi, hogy ez árulás. Úgy érzi, hogy ez a halál.

Ezért érezzük úgy, hogy a spiritualitásba való belépés önmegsemmisítés.

Nem fizikai értelemben. Hanem érzelmi, egzisztenciális, ontológiai értelemben.

Feláldozzuk az egyetlen életmódot, amelyet valaha ismertünk, és nem is tudjuk, mi fogja helyettesíteni.

Az élet és a halál között állva

Így a spiritualitás küszöbének megközelítése az emberi élet legdrámaibb és legfélelmetesebb pillanatává válik. Az ego szemszögéből ez a vég. Egy merülés az ürességbe. Egy élettelen vákuum, ahol az ego nem tud lélegezni.

De a bennünk születő emberi lény szemszögéből – aki arra vágyik, hogy hasonlítson a Teremtőre – ez az a pillanat, amikor az élet valóban elkezdődik.

Ez az a pont, ahol az ego halála végre a lélek születésévé válik.

Ezen a küszöbön érezni a szélsőséges kettősséget:

• Az egótól: „Nincs itt semmi számomra – nincs vágy, nincs íz, nincs édesség.”
• A szellemtől: „Végre… elkezdhetek emberként élni, a Teremtőhöz hasonlóan.”

Látod a határt.

Érzed az ürességet.

Steril, hideg, homályos – teljesen vonzó.

Világosan megérted: az ego nem lépheti át ezt a határt.

Nincs támasza, nincs csali, nincs elvárás.

Ez a nullzóna, az üresség, a semmi helye.

És most jön a kérdés, amely megrázza az egész univerzumot benned:

Előrelépsz?

Az ugrás az ismeretlenbe

Hajlandó vagy kötél nélkül a sötétségbe vetni magad?

Hogy feltételek nélkül elengedj?

Hogy elvágd az utolsó szálakat, amelyek az egoista létezés ismerős méhéhez kötnek?

Ezt garancia nélkül kell megtenned.

Jutalom nélkül.

Anélkül, hogy bárki tapsolna neked.

Tudva, hogy most csak azt kérsz, hogy képes legyél másokat szeretni és szolgálni személyes haszon nélkül – még az ego titkos reménye nélkül is, hogy ezért elismerést kapj.

Itt az ego még mindig suttog, még mindig alkudozik, még mindig megveszteget.

De ajánlatai szürkék lettek. Íztelenek. Élet nélküliek.

Már kimerítetted őket a végtelen körökben forogó frusztrációban.

Kezded látni: nincs több élet ezen az oldalon.

De arról sem van világos képed, mi vár rád.

Csak egy vágyakozás.

Csak egy finom, csendes vágy, hogy átadd magad a Teremtőnek, hogy szolgálj Őt, hogy részese legyél az életet tápláló erőnek.

Senki sem kel át egyedül

Egy ember nem teheti meg ezt az ugrást egyedül.

Ez a lépés csak a megfelelő környezetben lehetséges, csak egy szorosan összekapcsolt csoportban – egy spirituális kommandóban, egy hegymászókból álló csapatban, akiket kötelek és vasláncok kötnek össze. Ha az egyik elesik, mind elesnek. Ha az egyik feláll, mind felállnak.

Csak igazi kölcsönös garancia mellett tehetjük meg együtt ezt a félelmetes és csodálatos lépést.

Nem vak hit, hanem a barátokba vetett bizalom.

Nem naiv remény, hanem az egységből születő erő.

Az autentikus spirituális források pontosan leírják, mi vár ránk a másik oldalon. Ezeket a felsőbb világ empirikus felfedezői írták. Nincs meg bennünk az íz és az érzés, de a tanúságtételük és a közös tanulmányozásunk elég erőt ad ahhoz, hogy átadjuk magunkat a Teremtőnek, aki befejezi az átalakulást.

Együtt, egy organizmusként kezdjük megmászni a spirituális létra fokait.

Ahol a semmi minden lesz

Ott állunk azon az egyedülálló ponton, ahol az abszolút semmi – az ego szemszögéből – örök mindenné válik a szellem szemszögéből.

Ez a „minden” a következő:

• belépni az életerő áramlásába;
• érezni a Teremtő jótékony vitalitását, amely átáramlik rajtunk mások felé;
• átlátszó csatornává válni az Ő fényének;
• az univerzum közepén állni, miközben az élet virágzik, mert hagyjuk, hogy Ő cselekedjen rajtunk keresztül.

Ez a „minden” csak akkor válik lehetségessé, ha valódi kapcsolatot építünk ki egymás között – egy hálózatot, amelyet abszolút kölcsönös garancia tart össze, mint egy test egészséges sejtjei.

Az ego még mindig megpróbál elszigetelni mindannyiunkat, mint a rákos sejteket.

De most már van egy magasabb erőnk – az egység ereje, a Teremtővel való hasonlóság ereje –, amely semlegesíti az egót, és a teremtés egyetlen organizmusának élő, egészséges részévé tesz minket.

Ez a forradalom:

Ahol a semmi mindenné válik.

Ahol az ego halála a szellem születése lesz.

Ahol a sötétség a végtelen fény küszöbévé válik.

Ahol az elszigetelt létezés az örök élet tapasztalatává válik, amely átáramlik rajtunk.

És ez nem a világok megváltoztatásával történik, hanem a szív szoftverének megváltoztatásával.